AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

lapok segítségével összegyűjteni a könyvcsalád valamennyi tagjára vonatkozó információt, hanem emellett még a különböző kiadások különböző jegyei alatt álló főlapok mellett is el kellene helyezni egy-egy az egységesített forma felé mutató utalást (ld még), mert különben a katalógusban szanaszét szórt főlapok bármelyikére bukkanó olvasó joggal hihetné, hogy a könyvtárban az őt érdeklő „műnek" csak az az egy vagy néhány kiadása van meg, amelyet az általa megtalált nem-egységesített címfej alatt álló egy vagy néhány főlap leír.

16 Parentézisben megjegyezve, nem tudok róla, hogy a tárgyi címet csak melléklapon egységesítő gyakorlatok közül csak egy is ráébredt volna arra, hogy e megoldásnak elengedhetetlen korrektívuma az itt említett utalás-fajta! Nem helytelen-e az, hogy ilyenformán az a katalógusfunkció, amelyet az elsőnek minősítettünk, a katalógusban ténylegesen egyre inkább a második helyre szorul? A válasz tagadó. Először is a szóban forgó gyakorlat megfelel az olvasó érdekének, aki az esetek nagyobbik részében nem meghatározott könyvet keres, hanem egy bizonyos „művet'". Másodszor pedig a logika is emellett a megoldás mellett szól: a második funkció lényege az összetartozó több könyvre vonatkozó információadás — már pedig ez a leghatékonyabban, az olvasók számára legkielégítőbben, s emellett a leggazdaságosabban, tehát a könyvtári üzem szempontjából is a legkielégítőbben, e könyvek főlapjainak az egybegyűjtése útján látható el. A melléklapokon elvégzett egybegyűjtés, a vele járó előbb említett „ld még"-utalásokkal, az olvasók jó részét kerülőutakra kényszeríti. Még sokkal terhesebb, sőt majdnem az egybegyűjtés feladatának elejtésével egyértelmű az egybegyűjtésnek utalások útján való elvégzése. Hiszen az utalóktól minden esetben tovább kell mennie a keresőnek a különböző címlejek alatt szétszórt főlapokhoz, — a katalógus ezzel a módszerrel tehát elvben lehetővé teszi ugyan az egyes „művek'' teljes állományára vonatkozó információ megszerzését, de az összegyűjtést nem végzi el maga, hanem az olvasók vesződséges munkájára bízza. Az utalóknak erre a célra való felhasználása a gyakorlatban persze mindig csak a ,,ld még "-formára szorítkozik, de ebben a formájában is elég terhes. Ha arra gondolunk, hogy nemcsak az olvasókat, de bennünket könyvtárosokat is milyen türelmetlenné tesz, ha ott, ahol ezt vártuk, nem a keresett információt, hanem csak egy utalót találunk, akkor el kell ismernünk, hogy az utalók segítségével való egybegyűjtés valójában nem áll messze az egybegyűjtés elejtésétől. Világos, hogy ez a módszer azt sem biztosíthatja, hogy az olvasó a rendelkezésére álló különböző kiadások közül hozzájuthasson a neki — kor, nyelv, függelékek: jegyzetapparátus, kommentár, méltatás, stb. szempontjából — legmegfelelőbbhöz; ha az információ teljességéhez csak egy sor utalón keresztül juthat el, a legtöbb olvasó inkább meg fog elégedni a kevésbé megfelelő kiadással, mint hogy ezt a vesződséges utat végigjárja. A második katalógusfunkcióval szemben, az elsőnél nincsen egybegyűjtési feladat, € funkció mindig csak egyetlen izolált könyv megtalálhatóvá tételére irányul —itt tehát távolról sem jelent olyan terhet az, hogy a kereső csak két lépcsőben, egy melléklap vagy egy utalás kerülőútján jut el a célhoz, mint a második funkció esetében. Azt a katalógusfunkciót tehát, amelyet az elsőnek nevezünk és tekintünk, az esetek nagyobbik részében valójában csak másodsorban látjuk el, gyakorlatilag csak a második helyet juttatjuk neki. S ez így helyes is. Ha logikailag valóban meg is illeti az elsőség ezt az ' Az egységesített címfej melléklapon való alkalmazása ellen szóló erre az érvre, amely szerintem az idevágó érvek legsúlyosabbjai közé tartozik, már 1960-ban rámutattam „Einiges über die Grundsätze der Titelaufnahme" с írásomban. (Libri. I960, vol. 10. no.3- 220—221.1.) 36