AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

anyagi formában megjelenő valóságos formai jegyeivel, lényegében tekintet nélkül a könyv tartalmára; a másodiké viszont az egyes könyvek közötti tartalmi kapcsolat, vagyis egy tisztán szellemi jelenség (amelynek meghatározásába csak később, e tárgy határainak megvonásánál játszanak bele anyagi momentumok: az, hogy a második funkció ellátását a publikáció formája korlátozza). E különbség miatt a második funkció elvileg közelebb áll a tárgyi katalógusok funkcióihoz, mint az első funkcióhoz. Szó sem lehet tehát arról, hogy a kettőt egy kalapba dobjuk, hogy ne lássunk bennük két teljesen különböző, különálló funkciót. Végül még egy triviális érvet is megemlíthetünk. A két funkció egymásmelletti ellátása minduntalan kollíziókat, bonyodalmakat okoz a címleírásban, erősen ellentmondásossá teszi mai gyakorlatunkat, és számos távolról sem egyértelműen megnyugtató megoldás elfogadására kényszerít. Ilyen kollíziók egyetlen feladat ellátásán belül nem léphetnének fel — aminthogy teljes mértékben el is tűnnének, ha a két feladat bármelyikének ellátásáról lemondanánk. A legfontosabb ezek között a kollíziók között az a még ma is erősen vitatott kérdés, hogy melyik funkciónak adjuk a főlapot, a tényleges elsőbbséget a katalógusban. E kérdés körül sem lehetne oly éles a vita, ha nem két különálló feladattal állnánk szemben. A KÉT ELSŐ ALAPFELADAT RANGSORA Utolsó érvünk már átvezet a két funkció egymáshoz való viszonyának második problémájához — ahhoz a kérdéshez, hogy közülük melyik az első, a fontosabb, a katalógusban nagyobb hangsúlyt érdemlő? Arról már beszéltünk, hogy modern viszonyok között, nagy állományú könyvtárakban általában az egyes könyvekről saját jegyeik alapján adott tájékoztatást tekintjük a leíró katalógus első feladatának, abban az értelemben, hogy ennek a feladatnak a hiánytalan ellátását tartjuk a leginkább nélkülözhetetlennek. A másik oldalon áll viszont az a tény, hogy leíró katalógusaink bejegyzéseinek három fajtája közül a legértékesebbet, a legteljesebb információt nyújtót: a főlapot, többnyire egységesített címfejjel látjuk el, vagyis a második és a harmadik funkció ellátásának szenteljük, az első funkció ellátására pedig ilyenkor a melléklapot vagy pláne az utalót használjuk fel. Igaz ugyan, hogy a nemzetközi gyakorlat ebben a vonatkozásban még távolról sem egységes, mégis, az egységesített jegyeknek már ma is van egy bizonyos előnye a könyvön szereplők előtt, s a fejlődés tendenciája is világosan az előbbiek további térhódításának az irányába mutat. A szerzői nevek kérdésében az egységesített címfej győzelme, joga a főlapra máris eldöntöttnek tekinthető, — a PT idevágó egyértelmű szabálya erről tanúskodik. A címet illetőleg a könyvön szereplő formának a második helyre szorulása még távolról sem ilyen világosan eldöntött, — helytelenül, mert ugyanazok az okok, amelyek a szerzői nevet illetőleg az egységesített formának juttatták az elsőbbséget, itt ugyanúgy fennállanak; az olvasó jobb kielégítésének szempontja a nagy- és szakkönyvtárakban ebben a vonatkozásban is a főlapnak az egységesített címfej alá tételét minősíti a magasabb rendű megoldásnak. De a jövőben is egyre inkább ebbe az irányba kell terelnie a fejlődést két tényezőnek: egyrészt annak, hogy az ellenkező gyakorlat és a szerzői nevet illető többségi gyakorlat ellentmondanak egymásnak, főleg pedig annak, hogy az egységesített címformának melléklapon való alkalmazása esetén a megtévesztő csonka katalógusbejegyzések csak terhes többlet-utalások segítségével küszöbölhetők ki. E megoldás esetén ugyanis nem lenne elég az egységesített cím alatt mellék3* 35