AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

A címleírási gyakorlat azonban nemcsak az azonos, változatlan tartalmakat szokta és akarja így összekapcsolni a katalógusban. Az erősen bővített és átdolgozott új kiadással ugyanezt teszi, ha a mű eredeti címe fel van tüntetve a címlapon, még akkor is, ha a mű az új kiadásban az eredetinek duplájára dagadt, sőt akkor is, ha közben egy átdolgozónak nevezett új szerző is feltűnt, mint pl. egy hosszú életű tankönyvnél vagy egy szépirodalmi mű parafrázisánál. Goethe Faustja, összes kiadásai címleírásának a katalógus egy helyén való felsorolását is egyre többen tartják szükségesnek a nagykönyvtárakban, akármilyen nyelvű a kiadás, és akármilyen toldalékokat tartalmaz az alapművön kívül, még akkor is, ha a tudós bevezetés, méltatás, a magyarázatok, jegyzetek, szótár stb. többszörösen meghaladják az előbbi terjedelmét. Az Oxford book of American verse tartalma is változott újabb kiadásaiban, a kompilátor személye is — a legtöbb könyvtáros mégis megkívánja, hogy katalógusa e kiadvány valamennyi kiadását azonos címfej alatt egybegyűjtve is felsorolja. Ez a néhány példa világosan mutatja, hogy bár azok között a könyvek között, amelyeket illetőleg a mai haladó gyakorlat megköveteli a második funkció ellátását, egyrészt tartalmukat, másrészt eredetüket, keletkezésüket illetőleg is fennáll mindig valamilyen rokonsági kapcsolat — de ez a kapcsolat igen különböző természetű és intenzitású lehet, a szöveg teljes azonosságától kezdve egészen az azonosság teljes hiányáig. Ezt a tényállást nemcsak a müvek regisztrálásáról, összes kiadásaik címleírásának az összekapcsolásáról beszélő szokványos formula szimpliiikálja megengedhetetlen módon, de ugyanezt tenné a mű fogalmát a tartalom fogalmával helyettesítő fogalmazás is. A második funkció szokásos megfogalmazásában ugyanaz a hiba rejlik, amellyel címleírási szabályainkban is gyakran találkozunk. E hiba abban áll, hogy a felvetett probléma precíz meghatározása és gondos elhatárolása helyett megelégszünk azzal, hogy annak csak egyik prominens oldaláról, legtipikusabb megjelenési formájáról, esetcsoportjáról beszélünk, illetve intézkedünk, a kérdés jelentéktelenebb részleteiről, másodrendű vonatkozásairól mit sem szólva, a problémát mintegy csak címkével látva el, s pontos tartalommal való kitöltését a gyakorlatra bízva — ami természetesen tág kaput nyit a katalógusokba becsúszó következetlenségeknek. Itt volna már az ideje, hogy rászokjunk arra, hogy legalább szabályzatainkban mindig pontosan azt mondjuk, amit mondani akarunk, s ne bízzuk pongyolán, félig-meddig kifejezett mondanivalóink kiegészítését a gyakorló könyvtárosra, akiről feltételezzük, hogy úgyis tudja, miről van szó. Hogyan változtathatunk a szőnyegen levő kérdést illetőleg a jelenleg elfogadott kezdetleges fogalmazáson? Az elmondottak alapján a második alapfeladatot átfogóan, általánosítva, így írhatjuk körül: hatékonyan informálni az olvasókat az állomány mindama könyveiről, amelyek — szellemi eredetük rokonságán nyugvó tartalmi rokonságuk alapján — számukra, ill. egy részük számára helyettesíthetik egymást. Ez az általános meghatározás nyilván nem elégítheti ki a címleírási gyakorlatot, — a szellemi eredet, a tartalom rokonsága, a meghatározatlan mértékű kölcsönös helyettesíthetőség annyira bizonytalan fogalmak, hogy reájuk szabályokat semmiképpen sem alapozhatunk, hiszen nyilván még a tárgyi katalógusok funkciói felé sem vonják meg hézagtalanul a határvonalat. így nem marad más megoldás, mint e meghatározásnak egy felsorolással való kiegészítése a szabályzat egy későbbi paragrafusában — részletes, hosszadalmas, megalkotása pillanatában a teljesség igényével fellépő taxatív felsorolásával e funkció tárgyainak, vagyis a könyvek közötti rokonság mindama típusainak, amelyek nemcsak a könyvek tartalmán, hanem emellett eredetén is alapszanak, s amelyeket illetőleg ma szükségesnek tartjuk, hogy az e típusokba tartozó egyes könyvcsaládok valamennyi egyedéről egybegyűjtött információt nyújtsunk leíró 32