AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

A standard szerzői rendszó szabálya a Hyde-et követő két évszázad folyamán egyre szélesebb körben talál követőkre. Ezzel párhuzamosan az anonimák katalogizálásának igen vontatottan fejlődő szabályai mögött lassan-lassan felismerhetővé válik és fokozatosan egyre határozottabb körvonalakat kap az ugyanazon mű különböző kiadásainak együttartására irányuló részleges törekvés is. A fejlődés lassúsága ékesszólóan illusztrálja, hogy ennek a kornak a könyvtárosai is milyen keveset törődtek gyakorlati ténykedésük elméleti ellenőrzésével. Illusztrálja ezt egyrészt azzal, hogy a Biblia és néhány társa katalogizálásának a középkorból áthozott ősi módszerét milyen végtelenül lassan viszik át egyéb anonimákra, szóval milyen nehezen jutnak el az egyestől az általánosig; másrészt pedig azzal, hogy a Bibliára vonatkozó külön szabályt még a XX. század szabályzataiba is átmentik, amelyekben pedig már semmi szükség sincs reá, mert általános érvényű szabályok már régen fölöslegessé tették. A művek együttartására irányuló törekvés a maga teljességében első ízben Cutternél jelentkezik; sem a könyvtártan korábbi német művelői, pl. Schrettinger vagy Seizinger, sem Jewett nem jut el idáig. Cutter is csak lépésről lépésre haladva teszi meg az idevezető utat, de a formális záró lépéssel még ő is adós marad: az ugyanazon mű összes kiadásai összegyűjtésének kivételt nem ismerő elvét explicite még ő sem deklarálja. Azt az állomást, amelyen a nemzetközi gyakorlat lényegileg ma is áll, az élenjáró országok a századforduló körül érik el, amikor a két első nagy, országos kihatású szabályzat, a porosz és az angol—amerikai, teljes egészükben magukévá teszik Cutter elveit. Ezek a szabályzatok elvileg már kifejezetten nemcsak a standard szerzői név, hanem a standard-cím alkalmazásának álláspontján is állanak; amellett, hogy mindkettő számot akar adni az egyes konkrét könyvekről, még összegyűjtve is nyújtani kívánja egyrészt az egyes szerzők valamennyi meglevő könyvére, másrészt az egyes művek meglevő kiadásaira vonatkozó információt.

6 A katalógusfunkciók tudatosítása folyamatának első fázisában, a különböző funkciókat szolgáló szabályok felállítása terén, az első döntő lépést ezek szerint Hyde tette meg. Az addig pusztán szokásjellegű és ennek megfelelően labilis gyakorlat helyére ő állít elsőnek egy e gyakorlat alaptendenciáját jól megragadó határozott és világos szabályt, amely köré aztán a következő kétszáz év folyamán egy sor további hasonló szabály rakódhatott le. A funkciók explicit megfogalmazása csak ezután jelentkezett, mint tudatosításuk folyamatának második fázisa — szóval a praxis itt is jóval a logikai megalapozás előtt produkálta a szükséges gyakorlati megoldásokat. A tudatosítás e második fázisában az úttörő lépést, amennyire én látom, Cutter tette meg. Tudtommal ő volt az első, aki szükségesnek tartotta, hogy megfogalmazza a katalógus — persze a szótárkatalógus — feladatait, célkitűzéseit. A leíró katalógus funkcióira vonatkoztatható tételei közül kettőnek — hogy a katalógusnak fellelhetővé kell tenni az egyes könyvet, és hogy felvilágosítást kell adnia arról, hogy az egyes szerzőknek milyen művei vannak meg az állományban — a megformulázását még ma is változatlanul elfogadja a könyvtári közvélemény; a könyvtárosok az azóta eltelt sok évtized során semmi változtatnivalót sem találtak Cutter fogalmazásán. Egyedül az egyes művek összes meglevő kiadásai egybegyűjtésének a feladatát nem találjuk Cutternél a ma már megszokott világossággal megfogalmazva. A felsorolásban szereplő az a tétel, hogy a e Bár hézagok még ezekben is akadnak. így például a Porosz instrukciók 80. és 183. §-ai a mellőzött név- és címformákról az utalás megírását ahhoz a feltételhez kötik, hogy ez az utalás a „Schrift" biztos feltalálása szempontjából ajánlatos legyen. Ez többek között azt is jelenti, hogy a könyvön szereplő név-, ill. címforma regisztrálása nem föltétlenül kötelező — ami az első funkció maradéktalan ellátásával összeférhetetlen. 14