AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Dümmerth Dezső: Horvát István ifjúsága. (Egyetemi élet Pesten a napóleoni időkben)

Mégis, csupán Schedius az egyetlen, akiről a feljegyzésekben csak jót olvasunk, a feltétlen elismerés hangján. Az ő hosszú tanári működése — 1792-től 1842-ig — ötven esztendőn át, összekötő kapcsot jelentett az egyetem régi és új nemzedéke között, átnyúlva a felvilágosodás kezdő idejéből a reformkor nemzeti harcainak éveibe, Kármán barátságától Petőfi fellépéséig. Schedius figyelmezteti Ürményi elnököt 1809-ben, hogy ha választ akar kicsikarni a professzoroktól kérdéseire, akkor határidőt kell szabnia. „Az idevalók, úgymond, henyélni, nem dolgozni tanultak ekédig. "

43 Ürményi február 15-ét tűzi ki határnapnak. A rektor, Kelemen Imre panaszkodik is Horvátnak, hogy milyen sok munkát adtak nekik, s kéri a határidő meghosszabbítását. Az elnök azonban erre nem hajlandó. 1809. február 19-én vizsgálja át Horvát István mint elnöki jegyző, a profeszszorok beérkezett válaszait. Bár csak sohase látta volna őket — így sóhajt fel naplójában. A legtöbb válaszból az derül ki, hogy a tanárok semmi új tudományos művet nem olvasnak. A legtöbben, különösen a jogászok, semmit sem dolgoznak. A tankönyvek pedig, melyekből tanítanak, silányak és elavultak. „Most is —- fakad ki Horvát — midőn a nagy Kant határt vont a tudományokban, Martini silány positioi taníttatnak azon penészes írásokból, melyeket 30 év előtt egyik tanító a másiktól mint tanítvány leírt." (1809. jan. 4. és febr. 19.) Csak néhány professzor van, aki írt is valamit, mint Winterl, Kitaibel, Schwartner, Mitterpacher, Schuster, Schönbauer, Schönwiesner, Rátz és Bene, de ezek is milyen keveset írtak magyarul — jegyzi meg bánatosan. S a magyar dicsőségért lángoló, és a magyar nemzet javára mindenkor elfogult Horvát mindezek után keserű józanságú sorokat vezet be naplójába: „Az a legnagyobb oka szerentsétlenségünknek, mely reánk magyarokra folyvást szaporodik, hogy mi az idővel nem okosodunk.

1

" (1809. febr. 19.) Ilyen körülmények között nem csodálatos, ha az egyetem tanárai igen kevés hatással lehettek a művelődni vágyó magyar ifjúságra. Vagy mégis? Élt az egyetemen legalább egyetlen tanár, aki a nemzeti művelődés szolgálatába állva hatni tudott a felnövekvő és nemzeti önérzetére büszke új nemzedékre? Révai Miklós és a magyar tanszék Valóban, a felsoroltakon túl következhetik csak Révai Miklós neve. 0 mint a magyar tanszék professzora egyik karhoz sem tartozott. Tanszéke a rendkívüli tárgynak kijáró mostoha elbánásban részesült, nem tekintették egyenrangúnak a többi tanárral. Helyzete kitűnik saját szavaiból, melyeket 1805-ben pártfogójához, Somogyi János alkancellárhoz — Ürményi sógorához — írt levelében találunk: „Valamint elejéntén, úgy szeretem most is hivatalomat s gyönyörködöm benne, noha már kezdetben láttam, azóta is. . . tapasztaltam annak szinte a megvetésig való alacsonyságát. Mert a magyar oskola mindenütt igen rosszul áll, a gymnasiumokban, az Akadémiákban, de legrosszabbul az universitásnál."

u Hallgatóinak száma az első évben 13, a másodikban 23, a harmadikban 9, a negyedikben 8.

45 íme a négy tanév statisztikája, melyet az 1802/1803 — 1805/1806 években az egyetemen eltöltött. Az ötödik tanévet is megkezdte ugyan, de halálos betegsége miatt már abba kellett hagynia a tanítást.

46 Mégis, e rövid idő alatt is, e félrevetett, méltatlan helyzetében is tudott hatni, sőt, a többi tanár mellett egyedül lelkesíteni. Révai Miklós 1802. október 8-án jelent meg először tanszékén. Bemutatkozó •előadását a következő szavakkal kezdte meg: „Uraim, nem tudunk magyarul." 189