AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Ákos Károly: Apologetika és filológia. (Adalékok az „ördög” fogalmának „modern” használatára)

1 mindaz, ami az ember földi valóságát jelentőséggel ruházza fel, tagadás, az isteni rend elleni lázadás. S persze a tét az ember, a sátán, miközben az embert a földi élet igenlésére biztatja, bűnbe csábítja. Mindez csak halvány utalásként van persze az említett lexikonban, de világosan kivehető abból is, hogy a nyelvi részbe éppen az ördög világi vonatkozásai kerültek mint eredetének — vallásos — lényegére utaló tényezők. Az ördögnek ez az elvont, nagyon általános megfogalmazása csak akkor domborodik ki, ha az ember továbblép a mai kereszténység fogalmainak kritikai tisztázásához, de ezt Brockhaus lexikonában nem fogjuk megtalálni. Talán többet kapunk e lexikonból, ha az ördög eredetére vonatkozó kérdésünkre keresünk választ? A „pogány" ördögfogalommal kapcsolatban a görög démonokról esik szó, ezek a holtak leikéiként tisztelt természetfeletti lények, szeszélyes és kiszámíthatatlan jelenségek voltak az ókori görögök mitológiai képzeletében. Mágikus módszerekkel lehetett rájuk hatni. A perzsa vallásos képzeletben az ördög a természet hatalmát képviselte, s egyenrangú személynek tekintették az istennel. Sovány anyag. Jellegzetes képviselője annak a történelmi felfogásnak, amely olyan heterogén társadalomtörténeti viszonyokat egy kalap alá vesz, mint az ősközösségi démonhit és a fejlett keleti despotizmus dualizmusa. Kritikailag persze mind a kettő felhasználható, mert valóban a démonhitnek megfelelő nézetekből alakult ki mind Ormuzd, mind Arrimán alakja. De talán a Lexikon zur Bibel nem tekinthető jellegzetesnek az ördög irodalmára? Hátha egy etnográfiai jellegű mű többet nyújtana? A Funk and agnails standard dictionary of folklore mythology and legend (1950.) a sátán címszó alatt először a kereszténység felfogását ismerteti, mindenesetre kiegészítve az ördög különböző koroknak megfelelő ábrázolásával. Az ördög alakjának történelmi keletkezésére vonatkozólag itt is egy nevezőre hozva kapjuk a természeti vallás, vagyis az ősközösség fogalmait a későbbi rabszolgaság és feudalizmus vallási fogalmaival, de a már ismert adatokat két fontos részlettel kiegészítve. Egyrészt azzal, hogy az ördög alakja tartalmazza az ókori vallások macska, kígyó, kecske, sárkány istenségeit. Másrészt a sátánban a keresztény (az „igaz") istennek alárendeltjévé válik a pogány (vagyis a meghódolt) népek istene. A zoroastrizmuson kívül a babiloni vallási mítoszokra is kapunk utalást. S végül egy fontos, de megmagyarázatlan megjegyzés olvasható arról, hogy a pogány istenségek jellegéhez a kereszténység sátánjában a gonoszság vonása társul, ami a bűn, betegség, hazugság, halál, árulás egysége. E megjegyzés elárul valamit, de azután elleplezi ugyanazt. Elárulja, hogy az ősközösségi vallások a napi életre vonatkoztatva egészen másként fogták fel a természetfeletti lényekhez társított szándékot, mint a későbbi vallások, különösen a kereszténység. Elleplezi e megjegyzés a bűn fogalmának történeti fejlődését, amely távolról sem jelentette mindig ugyanazokat a tényezőket az ősközösségtől a mai társadalmi viszonyokig. Ugyanezekkel a hibákkal találkozunk Joseph McCabe racionalista enciklopédiájában a sátán címszó alatt. Helyesen utal a kereszténység sátánjának az ókori babilóniai legendakörre való visszavezethetőségére, de semmi magyarázata sincsen annak, honnan került a sátán ott elő. Az evil címszó alatt arról olvashatunk, hogy a kereszténység beállítottsága a gonoszsággal kapcsolatban hamis, mert a szenvedések nem teszik sohasem jóvá az erkölcsöket. Az erkölcsök kérdése azonban nem elvont, történetietlen kérdés. McCabe bírálatának tehát, bár egyetértünk vele, szűkkörűségét kell a rovására írnunk. 176