Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1966 (17-20. szám)
1966-12-01 / 19-20. szám
boldog nap, mely alatt az ország ismét élvezhette szabadságát. És mialatt népünk otthon élethalál harcát vívta szabadságáért és az általános emberi szabadságért, azalatt 2 nappal az orosz beavatkozás előtt a State Department e’küldte hirhedt táviratát Titónak, mely szerint az Egyesült Államok kormánya nem lát szívesen a szovjet unió határain egy olyan kormányt, mely barátságtalan a szovjet unióval szemben! Valószínű, hogy e távirat nélkül — tekintettel a pattanásig feszült keleteurópai helyzetre — a szovjet nem támadta volna meg Magyarországot. Kétségtelen, ez ügyben az ENSZ. lett volna legilletékesebb, ahol akkor az Egyesült Államokat Henry Cabot Lodge képviselte. Jóllehet az amerikai titkos szolgálat tudta, hogy az oroszok 14 páncélos hao-t indítottak Magyarország ellen, mégis röviddel Budapest bombázának megkezdése előtt Mr. Lodge a rendkívüli ülésen csupán annyit tudott mondani, hogy “legköze’ebbi lépésként meg kell állapítanunk a tényeket." Nemrég olvastam egy beszámolót az Egyesült Nemzetek tevékenységéről. A beszámoló szerint a Szervezet a magyar ügyben csak “az elvek megállapítására szorítkozott”. Vájjon az ügy legsötétebb képviselőjének akkor, amikor valahol Afrikában repülőgépe menthetetlenül zuhant a pusztulásba, jutott-e eszébe ennek a maroknyi nemzetnek élet-halál harca? Jutott-e eszébe, hogy a magyar szabadságharc esetében igenis cselekedni kellett volna és az elvi kijelentéseket —- egyelőre —■ meg lehetett volna tartani a vadak és félvadak részére. Egy bizonyos, ha a Nyugat csupán annyit tett vo1na meg akkor, mint napjainkban a vad és félvad népek érdekében, ma aligha lenne vietnámi kérdés. Elszomorító, hogy nem tudták, vagy nem akarták felismerni ennek a szabadságharcnak korszakalkotó jelentőségét. Pedig a közbelépés alapja és módja adva volt épp úgy, mint Korea, és Kongó esetében . . . ezért vált 1956 nov. 4-ét követő 2 hét alatt az ország temetővé. November 6-án a még működő Rákóczi adó adta le utolsó vészkiáltását: “A Világnak! Egy kis ország, mely szabadságát 1000 éven át töménytelen véráldozattal pecsételte meg, elvesztheti-e azt? Miért csak a nagyhatalmak érdekei fontosak? Miért nem fontosak a mi kórházaink, iskoláink, nemzeti kincseink és az, hogy ezek bombák és tűz áldozataivá válnak? Miért nem hallják meg legyilkolt asszonyaink és gyermekeink segélykiáltását? Halljátok meg egy kicsiny nép segélykiáltását!’’ De a kicsiny nép segélykiáltása elveszett a pusztaságban, a közönyben. A bitófákat kezdték ismét ácsolni .. . elveszett minden .. . A szabadságharc szent eszményéből olcsó mozitéma, dolláros könyvsiker lett. . . Turisták százai járják az országot, de a dirigensi pálca intésére a sajtóban csupa jó hírek jelennek meg és a szabadságharc jelentéktelen horthysta, fasiszta puccskísérletté zsugorodott.. . Kétségbeesésemben Gyóni Gézával sikoltok fel: “Csak egy éjszakára! . ..” 3
