Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)

1964-02-01 / 10. szám

ennek keretében az ő ritka istenadományu, messze csengő hangján köszönte meg a Kormányzó Urnák, hogy február 14-ét Csendőrnappá nyilvánította.

Sok csendőrnapi beszédet hallottam és olvastam azóta, hiszen a felsőbb vezetés körében elhangzottakat rendszerint a Cső. Lapok is lehozták, vagy más módon voltak azok közölve. Ily áttekintés mellett is csak azt mondhatom azonban, hogy nagyobb hozzáértéssel összeállított és szívhez szóló, mélyebb átérzéssel előadott méltatást, mint amilyent mi itt ma hallottunk, a csendőrnapi méltatások anyagában nem találunk.

Miként mindig, úgy most is tárgyilagosságra kell azonban törekednünk s különösen akkor,mikor az előbb egy mindannyiunk által szeretett, tisztelt és mártírhalált halt oly volt elöljárónk méltatását is említettem, ki nemcsak az egyszerű előadásnak, hanem a kifejezett szónoklatnak is valósággal művésze volt. Nem szabad tehát elfelednünk, hogy egy jól sikerült beszédhez nemcsak igen jó előadási modor és gyakorlottság, hanem az adott alkalomra vonatkozó megfelelő beállítottság és anyag is szükséges.

így mindjárt gondolnunk kell arra, hogy az otthoni ilyen méltatások — ha már egy 2/3 részben megcsonkított haza földjén is, de mégis — otthon hangzottak el. Mig ezzel szemben ma emigrációban élünk, mikor a haza elvesztése feletti bánkódás és annak földje utáni vágyakozás minden ezzel kapcsolatos dolog iránt fogékonyabbá és érzékenyebbé teszi a lelkünk, mint ahogy ezek is voltak kiérezhetők a most hallott méltatásból.

De főként gondolnunk kell arra, hogy a csendőri szolgálat béke idején is mindig megkövetelte a maga hősi áldozatait, igy a mi csendőrnapi ünnepségeink már kezdettől fogva — és függetlenül a május utolsó vasárnapján levő hősök ünnepétől — önkéntelenül is a mi hőseink és a mi mártírjaink ünnepévé váltak. Mely felfogásunkra maga a történelem ütötte 'rá a nagypecsétjét akkor, mikor a Testülettől oly nagy áldozatokat követeld Budavára 19 évvel ezelőtt éppen csendörnapon esett el. Ily vonatkozásban azonban az otthoni méltatások tartói még csak az 1. v. háború aránylag csekély hősi veszteségeit és az 1919-beli 136 napos rémuralom mártírjait tudták belevinni ezekbe, kik — ha élükön a Testület akkori felügyelőjével Fery Oszkár altbgy-al is — csak 16-an voltak. Mig mindezzel szemben a mai méltatást tartó Bajtársunknak a 2. v. háború oly irtózatos veszteségei éltek magyar fajunkat és Testületünket rajongva szerető lelkében, amit 2 évvel ezelőtti beszédében — sajnos helyesen — 67%-osnak becsült, de amelynek ennél bizonnyára nagyobb végső arányát majd a folyamatban levő adatgyűjtés fogja tisztázni. Az előbb hallott oly megható méltatásban tehát bármennyire szerepet is játszott a kitűnő előadókészség és gyakorlottság, a legfőbb érdem azért mégis csak a hősöké és mártíroké, mint akik vezették az ő tollát, mikor a méltatást irta és akiknek mindig közöttünk élő halhatatlan lelke beszélt belőle, mikor azt itt elmondotta.

Igen érdemleges része volt azonban a beszédnek az is, mely a fiatal-8