Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)
1964-12-01 / 13-14. szám
CSENDŐRÖK Irta: B. Kovács Préda 1945 Braunau. Egy szép nyári napon a Nagy Láger kapuján hatalmas Mavart autóbusz kanyarodott be. Fehér-kék szine villogott a napsütésben és fogadására összecsődültek a lágerlakók, hiszen olyan volt, mintha csak hazulról hoztak volna üzenetet: szánjatok fel, csak rossz álom volt az egész, hazamegyünk nemsokára! Már ez is elég lett volna, hogy felkavarja a kedélyeket, hát még mikor 44 fiatal csendőr és 1 főtörzsőrmester szállt le róla kimért nyugalommal, mintha mi sem volna csodálkozni való azon, hogy itt vannak valahol az Inn partján, s nem otthon, például Kecskeméten. Aznap nagyon csendes volt a láger, de erre még Sipos vörgy. gondterhelt arca is felderült. Istenem! Még Pesten is, ha nagy ritkán kettesével méltóságosan végigsétáltak annak utcáin valamilyen ügyes-bajos dolgukban, elhalkult a nagyváros zaja, az úrvezetők sem dudáltak annyira, a sárga villamos sem csilingelt olyan dühösen, s aki látta őket, az szeretettel, vagy némi félelemmel nézett utánuk, de sohasem közömbösen! És visszagondolt a tanyavilág nádfedeles kunyhóira, a végtelen pusztára, vagy Erdély fatornyos kis faluira ... Az otthont, a biztonságot varázsolták a menekültek elé, akik immár hónapok óta nem ismertek otthont, védelmet, s igy biztonságot sem. Mindig barátságban voltam a csendőrökkel, sok kedves emlék fűz hozzájuk. Mise után a hosszú utón hazafelé elbeszélgettünk az otthoni lehetetlen helyzetről, s megállapítottuk ezerszer, hogy hazamenni bizony nem lehet. Annál inkább elcsodálkoztunk tehát arra a hírre, hogy a főtörm. bejelentette 44 társával hazamenési szándékát. Igaz, már hisztérikusak voltunk mindannyian. Lágert láger után kényszeritettek haza. Sohasem hajthattuk nyugodtan álomra fejünket, mert nem tudhattuk, hogy reggelre nem zárják-e körül ezt a lágert is, mint ahogy később meg is tették. Aki fiatal, egészséges és ügyes volt, már rég átszökött a francia zónába. Csak családosok, öregek, betegek várták sorsukat. De azért megkíséreltük lebeszélni csendőreinket. Ők azonban csak ősi csökönyösséggel és nyugalommal hajtogatták: Nincs maradásunk itt, megyünk haza. És egy novemberi szürke reggel ott fagyoskodtunk a lágerkapu előtt. Csodák-csodája, a kék Mavart autó várta régi gazdáit és Sipos vörgy. elmagyarázta : az osztrákok vissszaadták a lefoglalt kocsit, mert az amerikai ezds. rájuk parancsolt, miután a csendőrök megmagyarázták, hogy az állami vagyon, s csak azon térhetnek haza. Szegények — gondoltam — hát ebben reménykednek ? A haza szánt postánkat azonban nem vették át, sokan meg is haragudtak érte és csak egy maroknyi ember nézte végig, mikor felszálltak a hazai kék autóbuszba. Isten veletek! Szemünk könnyes volt, úgy sajnáltuk őket, mig egyszercsak felkiált mellettem a fiam: „Né csak, nem északnak mennek Linz felé, hanem délnek!”... mire Sipos vörgy. nagyot sóhajtva levette sapkáját. — Nem Linzbe mennek — mondta — hanem Innsbruckba, mert azt is megmagyarázták az amerikai ezds.-nek, hogy ott is hagytak állami vagyont, igy előbb azt is össze kell szedjék. 13
