Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)

1964-06-01 / 11. szám

1

Jól számítottam, mert őszinteségem és a magyarok Istene megsegített, igy a 2 derék határvadászt — a járőrvezető egy szép szál, szőke budapesti őrvezető volt — meghatották szavaim. Röviden összesúgtak, majd azt mondták, hogy szabadok vagyunk, sőt megmutatták a határhoz vezető legrövidebb utat is. Kezet ráztunk, hálásan megköszönve jóságukat, megértésüket, ők pedig búcsúzóul azt mondták, hogy vezéreljen minket a magyarok Istene, hiszen ők is magyarok, mégha most kényszerből idegen, gyűlölt rendszert is szolgálnak. Kérték, hogy ha bárhova vet is minket a sors, maradjunk meg mi is mindig jó magyarnak és legyünk nemzetünk diplomatái. Megígértük nekik, hogy eszerint fogunk élni és apostolkodni.

Elválásunk után még utánunk szóltak, hogy ha véletlenül másik járőrrel találkoznánk, el ne áruljuk őket, mert az egyenlő volna halálukkal.

A határ felé menve, a harmatos fűben láttam a derék, életmentő járőr nyomát. Az Egek Urának áldását kértem rájuk jó tettükért azzal, hogy adjon szegény elárvult Hazánknak még soly ily hűséges jó hazafit, s akkor fennmarad és élni fog Nemzetünk az idők végtelenségéig.

Hiszek Magyarország feltámadásában!

* *

*

Az a tény, hogy a földkerekség 4 földrészén szétszórtan élő Baj társaink mindenütt, magyar származásuk és csendőr mivoltukhoz hi ven és becsülettel állják meg helyüket, eszünkbe juttatja azt az esetet, mikor az 1. világháború utáni időkben 2 székely egymással összetalálkozva, az egyik imigyen szólott:

— Hát tuggya ke’, azt mindig gonduttam, hogy a hosszú háborúskodásért valamit kapunk, valamit csak kapunk. De hogy egész Rumuniát hozzánk csatojják, azt má’ mégse gonduttam vóna.

16