Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1963 (6-9. szám)

1963-12-01 / 9. szám

voltak, igy éppen mind rosszabb lesz hátrább. S hogy nekünk semmi keresnivalónk sem lehet arra, hol a gyűlölettől elvakulva nem mellénk, hanem a keleti veszedelem mellé álltak. Így ezek után nincs már értelme semminek. Nem volt tehát mást mit tenni, mint ideérve megkérni a főnököt, hogy kapcsoltassa le waggonunkat, s ahogy egy fuvarossal berakodtunk, ő felment a kunyhóba azzal, hogy lesz, ami lesz, de ő a háború végéig le nem jő onnan.

Fejcsóválva, de azért megértőleg hallgattam végig a kissé furcsa, 3 mégis oly szomorú történetet, hiszen nekünk is az fájt, ami nekik fájt.

— Beszélhetnék én is a férjével Asszonyom? . . .

— Persze hogy beszélhet, sőt igen örülnék, ha tenné. Mert hátha magára, mint férfi emberre, s katonára jobban hallgat. Én 2-3 naponkint szoktam élelmet vinni neki, igy holnap is készülök fel oda.

Sötétedett már, igy abban egyeztünk meg, hogy másnap ebédután én is vele megyek.

Változatlanul napsugaras Őszi vasárnapra virradtunk másnap, október 15-én. Alig öltöztem fel, mikor házigazdám kopogtatott be kissé izgatottan azzal, hogy a rádió pár perccel azelőtti híradása szerint Hitler bejelentette, hogy az uj csodafegyverek elkészültek, s rövidesen bevetésre kerülnek. Majd ennek megtárgyalása után Istentiszteletre, s utána a nála ilyenkor szokásos villásreggelire hivott meg.

Erős várunk nékünk az Isten — zengett az orosz megszállás előtt álló falu templomában az áhitatos ének, s az ünnepi beszéd is erről szólott.

Utána hidegételekkel terített asztal várt minket a lelkészlak ebédlőjében. Sokan vettek részt ezen, s főként a reggeli rádióhirről folyt a beszéd. Voltak kik nem hittek benne, mások pedig elkésettnek tartották már, de általában mégis bizakodással fogadták azt.

A déli harangszó vetett véget a beszélgetésnek, s nemsokára én is elindultam a távolabb levő tiszti étkezde felé, hol aznap 1 órára volt jelezve az ebéd. Már messziről feltűnt, hogy mindenki kint áll, s izgatottan tárgyalnak valamit maguk között.

— Mi történt? — kérdeztem odaérve orvosfőnökünktől.

— Hát nem hallottad?... Most mondta be a rádió a Kormányzó Ur szózatát, mely szerint kilátástalannak tartja a további harcot, s igy fegyverszünetet kért. A többit aztán már gondolhatod . . .

Szédülten támaszkodtam neki a mellettem álló fának,s előző napi viszszaemlékezéseim nyomán első gondolatom saját sorsom elleni keserű kikelés volt, mely egy életben 2 fegyverletételt juttatott nekem osztályrészül, s mindkettőt Erdélyért folytatott harc során, s szinte teljesen ugyanazon a helyen. Hogy ily keserves kegyetlenséggel ismétlődjék meg kétszer ugyanaz .... Azaz dehogy ugyanaz — kezdtem rádöbbenni a jelenre .— hiszen most nem az oláhokról és nem a brassói Fellegvárról van szó, mint akkor.

12