Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1963 (6-9. szám)

1963-02-01 / 6. szám

tocskája. Tegnap vergődött haza apjához és máris indul tovább. Ő mondta, hogy Lembergben égtek a házak, mikor eljött és csak úgy tudott kijönni, hogy egyik kórházban vöröskereszteskedett és ápolónőként érkezett a nagyszénási állomásra. Nagyon nyomja a muszka a mieinket. Mi 2 rus­­nyákot fogtunk meg, kik orosz papírokat és pénzt osztogattak a hegyi szál­lásokon, s az volt a papírokban, hogy a cár karácsonyra Pesten akar kriszt­­kindiizni. .. Menjetek tehát Rózái, mert én igazán csak jót akarok!” .. . Anyám csak sírt. . . Szoknyája aljába törülgette szemeit, s úgy mondta sírástól elcsukló hangon “Köszönöm őrmester ur jóindulatját, de én ma­radok, Szegénységünket, amit az én drága Jánosommal véres verejtékkel összekuporgattunk, itt nem hagyhatom. Tudom, hogy egyszer hazajön Jánosom, hiszen éjjel-nappal imádkozom érte. Mit szólna, ha én ebek har­­mincadjára hagynám szegénységünket?! ’. .. Anyám tovább sirt, Őrmester ur Maraffa pedig megitta pohár tejét és egy nikkel pénzt adott nekem . . . “Nohát Isten áldjon Rózái” — nyújtotta kezét anyámnak. — “De az­tán magadra vess, ha bajotok lesz. Amig én itt leszek, megvigyázlak benne­teket, de én katona ember vagyok, ki ma itt, de holnap ki tudja hol ... Vastag hótakaró fedte már a Beszkidek oldalait, mikor egy nap dél­utánján csak megmorajlott a föld. A lengyel szél hajtotta felénk Boroevics excellensz ágyúinak dörgését és mire az ónszinü felhők közül előbukkanó nap leért a Svinyárka hegy mögé, megérkeztek az első menekülők, hogy utána megszakítás nélkül, mint egy fekete folyó hömpölyögjenek a Zbo­­roewicze-Nagyszénás-i utón Homonna felé. Legnagyobb részük lengyel zsidó volt. Hajmeresztő dolgokat meséltek a cár kozákjainak kegyetlenségeiről. Jó édesanyám együtt sirt velük és jó szívvel adott amig volt, egyik-másiknak egy-egy pohár tejet. A menekülőkkel együtt jöttek a katonák is. Óriási kerekű szanitécko­­csik. Irdatlan csónakokat cipelő hidászszekerek. Trének, tüzérek elnyűtt lovakkal, lehorgadt fejjel bandukoló huszárok, bakák, németek hegyes csá­kóval, magyarok sapkában, s legtöbbjüknek pipa csutka füstölgött a szá­jában. Mikulásnapra Őrmester ur Maraffától egy könyvet kaptam ajándékba, Rákosi Viktor “Korhadt fakeresztek’ cimü müvét. Estére kelve már végig­olvastam és kevés hijján kívülről tudtam Szeredai kapitány és honvédéinek történetét ott a Sztrecsnói tetőn . .. S akkor aznap estéjén beállított hoz­zánk egy pofaszakállas osztrák tiszt és a krumplis kamrába lakoltatott ki minket. Szanitécek jöttek hatalmas kofferokkal és amikor az utolsó tartal­mát is kirakták, pitvarajtónkba már letették az első sebesültet hozó hord­­ágyat. Segélyhely lett tehát a mi erdei házunkból... Már az ablakokat repesztgette a házunk felett jajgatva sivitó gráná­tok szele és éjszakánként a Kárpátok felé olyan verespiros volt az ég, mint nyáron napkeltekor. Égtek a lengyel faluk, égett az erdő, égett Nagyszé-II

Next

/
Thumbnails
Contents