Eger - hetente négyszer, 1942/2

1942-10-30 / 173. szám

1942. október 30. E G B H 3 A vádlott tagadni próbál: nem lopta, hanem találta a csomagokat Ezután a tanács elnöke megkezd­te a vádlott kihallgatását. Gyönge, de határozott hangon mondotta be személyi adatait Tóth Lajos. — Bűnösnek érzi magát? kérde­zi az elnök. — Nem, válaszolja gyorsan a vádlott. Nem, mert a csomagokat nem loptam, hanem találtam. Ami­kor Rákoscsaba felöl megérkeztem az éjszakai vonattal, hazafelé men­tem az állomás hátsó kijáratán át. Egy árok mellett haladtam el. A hold gyengén világított és az árok­ban valami látszott a homályban. Két csomag volt, amit azonnal haza­vitt. Először arra gondoltam, hogy átadom a rendőrnek, de eszembe ju- hogy hátha nem hiszik el, hogy találta a csomagot. A továbbiakban a vádlott rész­letesen elmondta, hogyan utazott Budapestre, s hogyan került a Te­leki térre, majd a detektív kiren­deltségre. Miért vallotta be a kirendelt­ségen, hogy feltörte a vasúti kocsit — hangzik az elnök kérdése. Itt egy pillanatig hallgat a vád­lott,majd nagyon csendesen így szól: azt kittem, hogy ha nem vallom be, az édesapámnak baja lesz belőle. De az utolsó szavaknál már sír. Aztán gyorsan hozzáteszi: — Meg bántalmaztak és azzal fenyegettek, hony addig vernek, míg azt nem mondom, hogy én kö­vettem el a vasúti lopást. — De a hatvani detektív előtt is bevallotta, az ügyész úr előtt is, sőt a két orvos előtt is, akik felkeres­ték magát. — Nem tudtam, hogy kicsodák, makacskodik a vádlott — azt hittem, ők is detektívek. Nézze, válaszol az elnök, amit mond, az teljesen ellenkezik eddigi vallomásával. Mondja meg az igazat. Könnyítsen a lelkiismeretén. A kérdésre hosszabb ideig nem felel a vádlott, csak lehajtja a fejét. Szóljon már, sürgeti az elnök. Újabb csend, a vádlott feje még mélyebbre hajlik. Nyilatkozzék, kérem, szól rá az elnök, maga törte fel a kocsit? — Igen — mondja alig hallható- lag a vádlott. A termen moraj fut végig. Tanúkihallgatások A bíróság ezután kihallgatja a tanukat. Sorra lépnek elő Szaller János, S. Szabó György, Bogdán Mihály, Káló Imre, Kardos József, Szabó Béla, Kaposi Lajos, Muskó István, Palágyi István, Szalai Mik­lós, Éber József, kereskedők, vasúti tisztek, detektívek, vasutasok, elő­adják amit tudnak. Kiderül, hogy Tóth Lajos nyomban, verés nélkül bevallotta tettét a Teleki-téri de­tektív kirendeltségen. Kihallgatják dr. Szilágyi László és dr. Gremsperger Károly orvos­szakértőket, akik azt mondják, hogy a vádlott fiziológiailag kissé korlá­tolt, erkölcsi érzéke gyönge de be- számithatóságot kizáró betegségben nem szenved. Tóth Lajos végigzokogja a védőbeszédet Dr. Kálnoky Viktor védő áll fel ezután és megkapó szavakkal mu­tat rá a vádlott egyéniségére. Ez a szerencsétlen fiatalember, aki csak két hónappal haladta meg a korhatárt, nem rossz ember, csak gyönge. Megkérte a bíróságot, hogy ne értesítsék szüleit a statáriális t i XA'WgC&IX TUNGSRAM F) ©COTTON W Minden kivitelben és erősségben eljárásról. Talán gyermekkori ne­velése volt hiányos, talán környe­zete rontotta el, hogy a vonat fel­törését a kérdéses időpontban kö­vette el, az sem állapítható meg olyan bizonyossággal, hogy arra L 0 S Z TI C-nál kaphatók | halálos ítéletet lehessen alapítani. Irgalmas ítéletet kér. Amikor a védőügyéd szüleit em­líti, a vádlott ismét sírva fakad és végig zokogja az ügyvéd megillető- dött szavait. ítélet: halál A bíróság ítélethozatalra vonul I be. Ez felszabadítja a vádlottat is. vissza. A termet lassú zsongás tölti Olyan az egész, mint egy nyo­Naplemente után ... Alkonyodott. A látóhatár pere­mén járt már a nap. Bíborvörös uszályát fáradtan vonszolta maga után. Az égen bárányfelhők ker­gették egymást, mint pajkos gyer­mekek. Belekaptak a nap bíbor­köntösébe. Tépték, szabdalták. El­loptak egy-egy darabkát, s azzal takarták be magukat álomba rin­gató éjszakára ... A határ lassan elcsendesedettt. A munka zaja elcsitult. Még hal­lani lehetett a hazafelé tartó sze­kerek zörgését, a szűkszavú mun­kások álmosító csoszogását. Az út­menti fák sárguló levelein végig­borzolt az őszi szél. Játékos kéz­zel seperte le a fakó, színehagyott leveleket. Tovább nyargalt. Bele­kapott a rozsdás kukoricásba, végül megpihent a letarolt fák ágain és onnét nézte a riadt nyúl ijedt tova- futását. A lebukó nap bágyadt sugarai bearanyozták az apró kis falut, amely fölött a poroszkáló jószág által felvert nehéz porfelhő feküdt. Millió porszem táncolt, csillogott a napsugárban, amely megtört a fe­hérre meszelt házak muskátlis ab­lakainak üveg-tükrén. A falu aljában csendesen, békén a temető húzódott meg. Utam arra vezetett. Imádságos áhítat vitt-e, vagy borongás őszi hangulat? Az elmúlás, a hervadás varázsa- e, vagy méla bánat? Nem tudom. Betértem. Csendes, békés, meghitt világ ez, ahova a falu gyermekei rendre meg­térnek küzdelmes élet után örök pihenőre. (A temetőben némaság ho­nolt, csak a lábam alatt megzörrenő avar, rozsdás platán levél zizegett- zörgött, s a sűrű tujafák között ta­nyázó madarak zajongtak. Elcsitult az élet zaja, a nyers tülekedés és a vásári lárma. Békében nyugszik egymás mellett szerető jóbarát, gyű­lölködő ellenség. A hűséges szom­széd és a messziről ideszakadt ván­dor. Megszakadt a fájdalom, a bá­nat és elapadtak a könnyek. Merev síri álomra tértek az éjszakába nyúló tervezgetések és örök nyugovóra hajoltak a gondba merült virrasz­tások ... A sirhantokon gondos kezek nyoma látszik. A legtöbb elhunyt álma fö­lött a szeretet virraszt. Az egyik síron bimbózó krizantém, a másik­nál díszcserje. Itt zöldelő fenyő, amott bozótos tujafa őrködik, mint komor testőr. Odább a kései mus­kátli dércsípte szirmait simogatja a búcsúzó napsugár bágyadt fénye. A feslő dáliák szirmait elrongyolta az ősz és csak a lila, fehér pillan- gócska pompázik szerényen. Másutt a fejfákra kötötték rá az emlékezés csokrát a szeretet idenyuló szálai­val. Találkozik sok jeltelen sírhant is, azokat jótékonyan benőtte a zöldelő pázsit. Elfelejtették azt, kit egykor szerettek, becéztek? Avagy talán egy magányos élet fáradt hor­dozója tért meg síri pihenőre? Le­het, hogy a sírban nyugovó mellé megtért az, aki gondozhatná, virág­gal díszíthetné a porladó csontok otthonát? Ki tudja ... Betűzöm a fejfákba vágott, kőbe vésett neveket. Félrehajtom a fel­kúszó indákat, gyomokat. Itt nyug­szik egy megpihent földi vándor. Sok helyen az állás, a foglalkozás, míg némelyiknél fonákul hivalko­dik. Bevésték az évek számát is. Született, élt, dolgozott, verejtéke­zett, a futást elvégezte, meghalt. Kidőlt a sorból. Kiállt a munká­ból. Távozott az élők sorából. Egyik halála olyan volt, mint a tölgy földre zuhanása, a másik oly csend­ben távozott, mint egy fáról hulló levél halk földhöz ütődése... S íme, mi maradt a sok harcból, va­gyonból, dicsőségből? Szűk, hideg hajlék a temetőkertben. A szépség­ből, erőből, hírnévből, reményből? Por, hamu, enyészet, kopott név a düledező fejfán. Talán mégis több? Kőbe, márványba, ércbe merevedett emlék ?! Kései látogatók jönnek. Rendez­getik a sírokat. Imádkozgatnak. Lassan leszáll az est. Gyertyát

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents