Eger - napilap, 1940/1
1940-06-15 / 95. szám
J. 2 E G E E 1940. június 15. előtt 10 órákor lesz a vármegyei laktanya udvarán az alábbi rend szerint: A legmagasabb elöljáró fogadása. A zászlót adományozó Hevesvármegye szónokának zászlóátadó beszéde. A zászló átvétele és szalagok felkötése. A zászló felszentelése, felavatása, a róm. kát. és prot. lelkészek által. Ima. „Magyar Hiszekegy“. Játssza az ezred menet- zenekara. Ziszlószegek beverése. Tiszteletadás a zászlónak. Himnusz. Az ezredparancsnok megköszöni az adományozónak a zászlót. Az ezredparancsnok felmutatja a zászlót a kivonult csapatok előtt. Eskütétel az új zászlóra. Tiszteletadás a legmagasabb elöljárónak. Az ezred meghívója A zászlóavatás alkalmából az ezred az alábbi meghívót bocsájtja A mezőgazdaság fokozott munkát kíván vármegyeszerte s minthogy bizonyos vidékein a vármegyének munkáshiány van, a járási mezőgazdasági bizottságok többízben fordultak a földmivelésügyi és honvédelmi miniszterhez, hogy tekintettel a mezőgazdasági munkáshiányra, függesszék fel a leVenteKét évvel ezelőtt szervezte meg Hóman Bálint vallás- és közoktatás- ügyi miniszter a líceumot, mint gyakorlati szellemű középiskolát. Azóta életbe lépett tanterve és utasítása is, így ma már nemcsak feltevések és elképzelések alapján mondhatunk róla véleményt, hanem kipróbálás közzé: A m. kir. „Dobó István“ 14. honvéd gyalogezred 1940. évi június hó 18-án, kedden Legfelsőbb Hadurunk születésnapján délelőtt 10 órai kezdettel Egerben a Vármegyei laktanya udvarán tartja Heves vái-megye által adományozott új csapatzászlójának felavatását. Az ünnepségre az ezred minden egyes tartalékos tiszti és legénységi tagját hozzátartozóikkal együtt szívesen látja és várja. A polgármester felhívása a házak fellobogózására Kálnoky István dr. polgármester felkéri a város háztulajdonosait, hogy a nemzeti ünnepre és a zászló- avatásra való tekintettel házaikat fellobogózni szíveskedjenek és ezzel is emeljék az alkalom ünnepélyességét. foglalkoztatást. Az Országos Mezőgazdasági Kamara értetítése szerint a honvédelmi miniszter engedve a kérésnek, Heves vármegye egész területére szeptember 1-éig felfüggesztette a levente foglalkoztatást. Mezőgazda- sági körökben a legnagyobb örömmel fogadják a miniszter döntését. alapján is. Két év tapasztalata után nyugodtan mondhatjuk, hogy nem volt igazuk azoknak, akik a köteles bizalom előlegezése helyett pusztulásra ítélték ezt az új iskolatípust, és anélkül, hogy célkitűzé- ceit vagy tantervét ismerték volna, eleve szükségtelennek jelentették ki. A líceum él és életrevalósága egyre nyilvánvalóbb lesz. Életrevalósága nem a hivatalos körök pártoló magatartásától és időszaki kedvtelésétől függ, hanem attól, hogy a magyar élet szükségleteiből fakadt és annak kielégítésére szolgál. Ennek a ténynek igazolására elegendő arra hivatkoznunk, hogy a magyar társadalom a latinos műveltség hatása alatt egyoldalúan az elméleti-hivatalnoki embereszmény mellett tört lándzsát. Művelődési irányzatunk egyoldalú lett, és nem számolt sem az egyén képességeinek irányával, sem a nemzet minden irányú szükségletével. Ennek az egyoldalú kulturális irányzatnak a következményei rendkívül károsak voltak a nemzeti élet szempontjából. Egyfelől ezer meg ezer olyan magyar gyerek bukott el az életre való felkészülés közben, akik gyakorlati irányban jó képességekkel rendelkeznek, de a latin nyelv elvont tanulmányait nem bírták. Ezek a hajótöröttek képességeiknek és lelkiségüknek megfelelőbb iskolában ki tudták volna bontakoztatni egyéniségüket és kifejleszthették volna képességeiket, aminek következtében hasznos tagjaivá lehettek volna a társadalomnak. Nemzeti szempontból még nagyobbnak mondható az a veszteség, amely ifjúságunk érdeklődésének egyoldalú irányítása következtében gazdasági, ipari és kereskedelmi téren ért bennünket. Az elméleti-hivatalnoki úri életeszményhez való merev ragaszkodás következtében egyfelől ezerszámra termelték egyetemeink a diplomás embereket anélkül, hogy az ország kenyeret és foglalkoztatást adhatott volna nekik, másrészt a magyar életnek életbevágóan fontos területeit, az ipari, közgazdasági és kereskedelmi pályákat átengedtük idegeneknek. így vált nemzeti tragédiánk teljessé: nem elég, hogy területünk háromnegyed részét elvesztettük, a megmaradt belső élet legfontosabb területei is idegenek hatalmába kerültek. Ezeknek a tényeknek ismeretében ma már senki előtt sem lehet vitás, hogy kulturális és társadalmi szemléletünket gyökeresen át kell alakítanunk és iskoláink kiépítésében jobban kell számolnunk a magyarság reálisabb lelki-szellemi természetével, másrészt a nemzet minden iránya szükségletével. Ezeknek az igazságoknak következményeit a társadalomnak is le kell vonnia akkor, amikor ifjúságunk nevelésében az iskolatípust megválasztja. Ebben a tevékenységünkben elsősorban az vezessen bennünket, hogy a gyermek és ifjú képességei milyen természetűek és milyen irányúak, csak ezután legyen szó arról, hogy a szülők milyen élethivatást és milyen társadalmi keretet szántak gyermeküknek. Ezt kívánja az egyén boldogsága és a nemzet érdeke. Azoknak az ifjaknak, akiknek nincs hajlamuk az elvont gondolkodásra, de magasabb általános műveltséget kívánnak szerezni és utána főiskolai tanulmányokat folytatni, a líceum megfelelőbb iskola, mint a gimnázium. A líceum nemzeti irányú általános műveltséget és művészi nevelést ad, e mellett pedig nevelési ismereteket, amelyekre minden embernek szüksége van, bárhova állítja az élet. Ennek az iskolának minden más iskolatípussal szemben az adja meg a különös Felfüggesztette a honvédelmi miniszter Heves megye területére a levente foglalkoztatást A munkaidőre való tekintettel a felfüggesztés szeptember l ig szól fl líceum az élet iskolája R bíbic Nálunk fészkel. Méltóságos, lomha szárnycsapásai után azt hinné valaki, hogy a sasmadár rokona. Mint aki a fellegekből érkezett, olyan fitymálva kószál a Hortobágy vizei és füvei fölött. A bíbicet Széchenyi is szóba hozza Herceg A híd című drámájában. Különös fajta ez a magyar — mondja — sok benne az eszes, tehetséges ember. Azt lehetne szinte mondani, hogy szárnyuk van. Csak a repülésükben nincs sok köszönet. Olyan az, mint a bíbicé: mindig egyazon pocsolya fölött kering. Az áDglus gyalog jár, de már körülgyalogolta a világot. Tehát most már nem is annyira a bibicmadárról van szó, hanem a sok tehetséges magyarról, kényelmes, úrifajta magyarokról, akik leállnak, lázadoznak, soha be nem érkeznek. Hány kortárssal indultunk együtt, s ma nincsenek sehol! Mi az oka ennek a lemaradásnak? Gáláns kalandok, maffia, gáncsvetés ? Nem mindig. * Legelső hibánk az a tipikus magyar vonás, hogy nem szeretjük a rendszeres, részletmunkát. A rendszer és módszer ellenszenves nekünk a képzelőerő, a találékonyság és bizonyos fokú líraiságunk miatt. Honfoglaló őseinknek a lerohanó stratégia volt az elemük. Mi is inkább szeretünk rögtönözni, minél kevesebbet töprengeni, tervezgetni s úgy építünk tudást, műveltséget és országot. A küzdő- képesség is meg van pedig bennünk, de erőnket nem tudjuk beosztani. Egy német tudós a dinamikai lélektan alapján a következőképen jellemez bennünket. Míg a német lélek a dolgokat a maga egymás- utáni sorrendjében veszi és éli ki magából és nagy erő-ökonómiával és beosztással tesz meg mindent a maga idején, addig a keleti magyar lélek a maga egyenetlen fellelkesedései és lelohadásai között, a legnagyobb szívjóság és lángoló zsenialitás skáláján bizonytalankodva, sokszor 8—10 különböző vágyat célzó szándékkal lelkében, egyidő- ben akar mindenben tökéletesedni, előrejutni, akár összes energiáinak azonnali felélése árán is. És ez tart mindaddig, míg erej efogy tán, letörve, természetszerűen újabb passzivitásba, sőt pesszimizmusba esik. Ebben pedig több a hátramenés, miut az előrejutás. * Másik hibánk a csüggetegség és a szkepszis, mely sokszor már az első nehézség után fellép. Hogyan alakult ki ez a lelki gátlás bennünk ? A magyar sorsban kétségtelenül jelentkezik valami végzetszerűség. Voltaire ezt írja rólunk: Valameny- nyi nép között, mely a történetben szemünk előtt elvonult, egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar, hiába alkotott benne a természet erős, szép, szellemes embereket. Gondoljunk csak arra, hogy a mohácsi vész óta végeredményben minden háborút elvesztettünk. Hőkölő csatákban voltunk ragyogó vitézek és az egyéni bátorságokból és halálokból nem jött ki sosem a végső győzelem. A Trianon is ott borong bennünk máig. Első megszólalása után az irredenta költészetünk is elnémult. A magyar Hiszekegyünkre rámondtuk, hogy Ammen, s ezzel a szóval mindenestől Isten kezébe utaltuk át ügyünket és sehol sincs szó róla, hogy gyürkőzzünk hát magunk is! Nem volt időnk átfogó programot alkotni soha, mindig gyógyulóban gyöngélkedtünk. A közelmúltig alig tűnt föl előttünk lehetséges nagy nemzeti cél és az örömnek olyan galvánütése is ritkán szaladt át rajtunk, mint a Felvidék és Rnténföld visszatérésekor. Ez a történelmi végzetszerüség azután a tehetségesek, írók, költők eszmélése által nemzeti tudattá súlyosodon, lelki gátlássá nőtt bennünk. Miatta meg-megtorpanunk, nem szül ambíciókat és sok egyéni élet is kisiklik a módján: hiába, t
