Eger - napilap, 1930/1
1930-06-13 / 132. szám
2 EGER 1930. június 13. Nagy visszhangot keltett a társadalomban a Hősök Házáról írott cikkünk egéiztégtelen állapot, hogy a gyümölcsszesz forgalomba hozatala monopoliumszerüen egy érdekeltség kezére adatott. A szabad polgár és szabad kereskedelem elvével ellenkezik, hogy a gazda saját termelésű gyümölcs- szeszkészleteivel maga ne rendelkezhessék és ily készleteit egy monopolisztikus szervnek átadni kénytelen, holott szeszét szabadforgalomban jobban tudná esetleg értékesíteni. A fogyasztási adók, a drága védekezőszerek, a monopolisztikus és kartelszerű tünetek erősen bénítják, az existenciák sorának összeomlásával fenyegetik termelésünket. Nagy a baj, sürgető a szőlősgazdák panaszának meghallgatása és orvoslása. Ezt várja és nem szűnik meg sürgetni az ország minden szőlőtermelő vidéke. Halála után derült ki, hogy három embert megölt egy juhász. Az elmúlt napon meghalt Jász- csorbán Deli Víg György öreg juhász. A falu temette el, mert a vén embernek nem volt senki hozzátartozója, a falu szegénye volt már évek óta. A temetése után a község összeszedte kis holmiját, hogy azt szétossza a többi szegény között, amikor a jegyzőnek keze- ögyébe került Deli Víg György csatlós nagy imakönyve. Lapozgatott benne és az utolső, fehér lapokon az öreg reszkető Írásával a következő feljegyzésekre talált: • Kerek István intézőt megöltem 1875-ben, Szent Mihály havában, ujhold volt éppen.« *Kón Salamon fütyölős zsidót agyonszűrtam a tiszsbei bejárónál, de nem érte meg, mert nem volt egy krajcárja sem.« »Még egyet öltem meg, de annak a nevét sem tudom. Földvár alatt volt, ennek is van már negyven éve, ebből sem volt semmi hasznom jóformán.« »Azóta nem bántottam senkit. Ezt azért írom ide, hogy ha meghalok, tudják meg, hogy ki voltam. Da megjavultam. De nehogy valaki mást büntessenek meg, mert én tettem, de sose gondolták rólam. Pedig én voltam, nem más.« Bestiális támadás Somogymegyében. • A somogymegyei Visnyeszóp- lak határában 3 ismeretlen férfi megtámadta Póré Pétert és Jánost. Dorongokkal főbeverték őket majd Póré Péternek gyomrát, testvérének pedig az ütőereit vágták fel. A támadók véres tettük elkövetése után elmenekültek. Póré Péter meghalt, ccosét pedig kórházban ápolják. Eger, június 12. Lapunk pünkösdi számában felelős szerkesztőnk tollából indítvány jelent meg az egri hősi emlékműnek terveinek egységesítésére s kőbe faragott emlékmű helyett egy állandóan elevenül hatő háznak, az úgynevezett Hősök Házának felépítésére vonatkozólag. Ez a cikk élénk feltűnést és nagy visszhangot keltett olvasóink körében s igen sokan részint személyesen fejezték ki a gondolattal való rokonszenvü- ket, részint levélben szóltak a kérdéshez. Még meg fogjuk találni a módját annak, hogy ezeket a hozzászólásokat lapunk hasábjain részletesebben ismertessük, ezúttal azonban kénytelenek vagyunk sajnosén megállapítani, hogy nem hivatalos helyről szerzett értesüléseink szerint ez a kérdés pillanatnyilag elveszítette az aktualitását, miután a 60 ások emlékművének kérdése már régebben az elhatározás stádiumába jutott. Lapunk a gondolat első felvetődésétől fogva a legmelegebb érdeklődéssel kisérte továbi sorsát s az elért anyagi siker nem uiolső sorban annak az állandó lelkes agitáciőnak az eredménye, melyet az >Egar« buzdító cikkeivel végzett. Éppen ezért, bár nem rekrimináciőképpen említjük, fájdalmasan érint bennünket az a tény, hogy a 60-as emlékmű bizottságának érdemes vezetősége az adományozások nyugtázásán kívül nem tartotta szükségesnek lapunkon keresztül a nagy nyilvánosságot, de különösen az áldozatkész adakozókat arról tájékoztatni, hogy az emlékmű tervezésével, kivitelével, elhelyezésével kapcsolatban minő gondolatok és szándékok merültek fel. Eger, június 12. Amerika, még a háború előtti boldog esztendők emlékeként dús Eldorádő módon áll a keserű gazdasági esztendők ezernyi nyomorúságától megpróbált magyar munkások szeme előtt. A kereseti lehetőségek és az esetleges meggazdagodás álma nagyon sok embernek okoz nyugtalanságot, mig eljut odáig, hogy eladja itthon kis kunyhóját, vagy holdacska földjét és elindűl Amerika felé. Ahol, úgy véli, boldo- gűlni fog. Csak mikor már oda jutott és hónapokig kenyér, munka nélköl nyomorog, jön rá, Mert ha ezek a tájékoztatások megtörténtek volna, akkor egyrészt a lapunk pünkösdi számában közölt indítvány a helyzethez mért módosítóit formában jelent volna meg, másrészt nem terjedtek volna el a közönség körében az emlékmű elhelyezésére vonatkozólag fantasztiku- sabbnál-fantasztifausabb hírek. így is csak magánérteiülés- ből szerzett információink szerint annyit sikerült megtudnunk,hogy a Hatvanas Hősök Emlékművét Wälder Gyula egyetemi tanár tervezte meg s Kienle György egri kőfaragőmester fogja egy dunántúli kőfajtába kőbe faragni, amely munkára máris kapott 2000 pengő előleget. A legeltérőbb értesüléseink azonban az elhelyezésre vonatkozólag vannak, mert úgy hírlik, hogy a legmegfelelőbb hely kiválasztásával az illetékesek a legnehezebb dilemmában vannak. Két megoldásnak van eddig a legnagyobb tábora: annak, amely a vármegyei laktanya udvarán akarja az emlékművet elhelyezni s annak, amely a plébánia előtti űthajlás tengelyébe kívánja állítani. Bír egyik megoldást sem tartjuk megfelelőnek, addig nem foglalunk állást ebben a kérdésben, amíg a hivatalos fórumok nyilatkozata nem fekszik előttünk, nehogy fölösleges izélmalomhar- cot vívjunk. Ha netán igaznak bizonyulna az a hir, hogy a 60-as emlékmű elkészítésére a megbízás megadása megtörténj volna, a Hősök Házá-ért megindított küzdelmünket természetesen ciak a néhány év múlva létesíteni szándékolt egri hősök emlékműve megoldási tervezeteivel kapcsolatban fogjuk folytatni és őbrentartani. (—). hogy bár itthon is nehéz volt, de ott még keservesebb. A nép bizalmatlan és azt hiszi, hogy rosszindulatból akarják itthon tartani, akik óvják a kivándorlástól. Pedig nagyon súlyos dokumentumok szólnak azok igazsága mellett, akik el szeretnék tanácsolni a kivándorlástól a magyar munkásságot. A napokban érkezett hozzánk egy levél, amelyet lapunk egy régi előfizetője (rt, Detroitből. Rokonait és ismerőseit látogatta meg, — írja, — a kanadai Wind- sorban. Eger környékéről, Sírokról való magyarok élnek ott, Keserű sors vár az Amerikába kivándorló magyar munkásokra A bennszülött lakosság jövedelme is felére, negyedére szállt. akik közül nagyon sokan 6—7 hónap óta semmit nem tudnak dolgozni, mert nincs elhelyezkedési lehetőségük. A kicsábított, nagy reményekkel elindult emberek, akik itthon eladták utolső vagyonkájukat, hogy az útiköltséget előteremtsék, pénz és ruha, meg betevő falat nélkül, idegen nép között, amelynek még nyelvét sem értik. Olvasónk írje, hogy idegenek számára nincs munka, mert az angol gyarmatok színes népe, amely igénytelen, olcsó erő, magához kaparintja a kereseti lehetőséget. Ezt annál is könnyebben teheti, mert hiszen mind beszéli az angol nyelvet s ez mérhetetlen nagy előny a magyarokkal szemben, akik jóformán hónapokig némán és megőrttetlenül járnak az idegen világban. »Figyelmeztetni kellene a népet, — mondja, — hogy ne jöjjenek Kanadába, mert itt nincs semmi munka. Kezeink között van egy másik amerikai levól is, amely szintén erről a kérdésről szól, habár csak közvetve is. Egy régóta Amerikában élő kereskedő írja, aki tisztán látja az ottani helyzetet s összeköttetéseinél fogva beavatott. Nagy krízisről ír és megdöbbentő képet fest a gyári munkásság megélhetéséről. A gyárak nem dolgoznak s a foglalkoztatott munkások nagy részét elbocsátották. Szó szerint a következőket mondja erről a kérdésről: »Mióta itt vagyok, a gyárak nem dolgoznak; csak 1—2 napot, a legnagyobbik, a Studebaker automobilgyár, és a többi 3—4 napot hetenkint, s így az egész lakosság jövedelme felére, negyedére szállt alá, úgyhogy a legszükségesebbeket sem tudják beszerezni« j így fest valójában az a rózsásnak festett és gondolt helyzet, amelyet Amerika ad az oda törekvőknek. Ki meri remélni azt, hogy mikor évek óta künn dolgozó, angolul tudó munkások sem keresnek jóformán semmit, a benszülöttekkel együtt, majd a frissen bevándorolt, ki nem próbált ember keresethez bír jutni? Ma már az úgynevezett ingyen földek sem csábítják Amerika felé a földéhes magyar parasztságot, hiszen felszerelést, állató kát és sok minden egyéb szükségest úgysem tud venni a földhöz, amelynek legnagyobb részét erdóírtással kellett művelhetővé tenni. Arra pedig nincsen remény, hogy ipari pályán, vagy gyári munkásként elhelyezkedhessék. Jó volna, ha megszívlelnék nagyon sokan az Amerika felé szándékozók közül ezt az intést és letennének elhatározásukról, amelyet nagyon keservesen meg fognak bánni úgyis, amikor már késő lesz.