Eger - napilap, 1930/1

1930-06-13 / 132. szám

2 EGER 1930. június 13. Nagy visszhangot keltett a társadalomban a Hősök Házáról írott cikkünk egéiztégtelen állapot, hogy a gyümölcsszesz forgalomba hoza­tala monopoliumszerüen egy ér­dekeltség kezére adatott. A sza­bad polgár és szabad kereske­delem elvével ellenkezik, hogy a gazda saját termelésű gyümölcs- szeszkészleteivel maga ne ren­delkezhessék és ily készleteit egy monopolisztikus szervnek átadni kénytelen, holott szeszét szabadforgalomban jobban tudná esetleg értékesíteni. A fogyasztási adók, a drága védekezőszerek, a monopoliszti­kus és kartelszerű tünetek erősen bénítják, az existenciák sorának összeomlásával fenyegetik ter­melésünket. Nagy a baj, sürgető a szőlős­gazdák panaszának meghallga­tása és orvoslása. Ezt várja és nem szűnik meg sürgetni az or­szág minden szőlőtermelő vidéke. Halála után derült ki, hogy három embert megölt egy juhász. Az elmúlt napon meghalt Jász- csorbán Deli Víg György öreg juhász. A falu temette el, mert a vén embernek nem volt senki hozzátartozója, a falu szegénye volt már évek óta. A temetése után a község összeszedte kis holmiját, hogy azt szétossza a többi szegény között, amikor a jegyzőnek keze- ögyébe került Deli Víg György csatlós nagy imakönyve. Lapozgatott benne és az utolső, fehér lapokon az öreg reszkető Írásával a következő feljegy­zésekre talált: • Kerek István intézőt meg­öltem 1875-ben, Szent Mihály havában, ujhold volt éppen.« *Kón Salamon fütyölős zsidót agyonszűrtam a tiszsbei bejáró­nál, de nem érte meg, mert nem volt egy krajcárja sem.« »Még egyet öltem meg, de annak a nevét sem tudom. Föld­vár alatt volt, ennek is van már negyven éve, ebből sem volt semmi hasznom jóformán.« »Azóta nem bántottam senkit. Ezt azért írom ide, hogy ha meghalok, tudják meg, hogy ki voltam. Da megjavultam. De ne­hogy valaki mást büntessenek meg, mert én tettem, de sose gondolták rólam. Pedig én vol­tam, nem más.« Bestiális támadás Somogymegyében. • A somogymegyei Visnyeszóp- lak határában 3 ismeretlen férfi megtámadta Póré Pétert és Já­nost. Dorongokkal főbeverték őket majd Póré Péternek gyom­rát, testvérének pedig az ütő­ereit vágták fel. A támadók véres tettük elkö­vetése után elmenekültek. Póré Péter meghalt, ccosét pedig kór­házban ápolják. Eger, június 12. Lapunk pünkösdi számában felelős szerkesztőnk tollából in­dítvány jelent meg az egri hősi emlékműnek terveinek egysé­gesítésére s kőbe faragott em­lékmű helyett egy állandóan ele­venül hatő háznak, az úgyneve­zett Hősök Házának felépíté­sére vonatkozólag. Ez a cikk élénk feltűnést és nagy visszhangot keltett olva­sóink körében s igen sokan ré­szint személyesen fejezték ki a gondolattal való rokonszenvü- ket, részint levélben szóltak a kérdéshez. Még meg fogjuk ta­lálni a módját annak, hogy eze­ket a hozzászólásokat lapunk hasábjain részletesebben ismer­tessük, ezúttal azonban kény­telenek vagyunk sajnosén meg­állapítani, hogy nem hivatalos helyről szerzett értesüléseink szerint ez a kérdés pillanatnyi­lag elveszítette az aktualitását, miután a 60 ások emlékművének kérdése már régebben az elha­tározás stádiumába jutott. Lapunk a gondolat első felve­tődésétől fogva a legmelegebb érdeklődéssel kisérte továbi sor­sát s az elért anyagi siker nem uiolső sorban annak az állandó lelkes agitáciőnak az eredmé­nye, melyet az >Egar« buzdító cikkeivel végzett. Éppen ezért, bár nem rekrimináciőképpen em­lítjük, fájdalmasan érint bennün­ket az a tény, hogy a 60-as em­lékmű bizottságának érdemes vezetősége az adományozások nyugtázásán kívül nem tartotta szükségesnek lapunkon keresz­tül a nagy nyilvánosságot, de különösen az áldozatkész ada­kozókat arról tájékoztatni, hogy az emlékmű tervezésével, kivite­lével, elhelyezésével kapcsolat­ban minő gondolatok és szándé­kok merültek fel. Eger, június 12. Amerika, még a háború előtti boldog esztendők emlékeként dús Eldorádő módon áll a ke­serű gazdasági esztendők ezer­nyi nyomorúságától megpróbált magyar munkások szeme előtt. A kereseti lehetőségek és az esetleges meggazdagodás álma nagyon sok embernek okoz nyug­talanságot, mig eljut odáig, hogy eladja itthon kis kunyhóját, vagy holdacska földjét és elindűl Ame­rika felé. Ahol, úgy véli, boldo- gűlni fog. Csak mikor már oda jutott és hónapokig kenyér, munka nélköl nyomorog, jön rá, Mert ha ezek a tájékoztatások megtörténtek volna, akkor egy­részt a lapunk pünkösdi számá­ban közölt indítvány a helyzet­hez mért módosítóit formában jelent volna meg, másrészt nem terjedtek volna el a közönség körében az emlékmű elhelyezé­sére vonatkozólag fantasztiku- sabbnál-fantasztifausabb hírek. így is csak magánérteiülés- ből szerzett információink szerint annyit sikerült megtudnunk,hogy a Hatvanas Hősök Emlékművét Wälder Gyula egyetemi tanár tervezte meg s Kienle György egri kőfaragőmester fogja egy dunántúli kőfajtába kőbe farag­ni, amely munkára máris kapott 2000 pengő előleget. A legelté­rőbb értesüléseink azonban az elhelyezésre vonatkozólag van­nak, mert úgy hírlik, hogy a legmegfelelőbb hely kiválasztá­sával az illetékesek a legnehe­zebb dilemmában vannak. Két megoldásnak van eddig a leg­nagyobb tábora: annak, amely a vármegyei laktanya udvarán akarja az emlékművet elhelyezni s annak, amely a plébánia előtti űthajlás tengelyébe kívánja ál­lítani. Bír egyik megoldást sem tart­juk megfelelőnek, addig nem foglalunk állást ebben a kérdés­ben, amíg a hivatalos fórumok nyilatkozata nem fekszik előttünk, nehogy fölösleges izélmalomhar- cot vívjunk. Ha netán igaznak bizonyulna az a hir, hogy a 60-as emlékmű elkészítésére a megbí­zás megadása megtörténj volna, a Hősök Házá-ért megindított küzdelmünket természetesen ciak a néhány év múlva létesíteni szándékolt egri hősök emlék­műve megoldási tervezeteivel kapcsolatban fogjuk folytatni és őbrentartani. (—). hogy bár itthon is nehéz volt, de ott még keservesebb. A nép bizalmatlan és azt hi­szi, hogy rosszindulatból akar­ják itthon tartani, akik óvják a kivándorlástól. Pedig nagyon súlyos dokumentumok szólnak azok igazsága mellett, akik el szeretnék tanácsolni a kivándor­lástól a magyar munkásságot. A napokban érkezett hozzánk egy levél, amelyet lapunk egy régi előfizetője (rt, Detroitből. Rokonait és ismerőseit látogatta meg, — írja, — a kanadai Wind- sorban. Eger környékéről, Sírok­ról való magyarok élnek ott, Keserű sors vár az Amerikába kivándorló magyar munkásokra A bennszülött lakosság jövedelme is felére, negyedére szállt. akik közül nagyon sokan 6—7 hónap óta semmit nem tudnak dolgozni, mert nincs elhelyezke­dési lehetőségük. A kicsábított, nagy remények­kel elindult emberek, akik itthon eladták utolső vagyonkájukat, hogy az útiköltséget előteremt­sék, pénz és ruha, meg betevő falat nélkül, idegen nép között, amelynek még nyelvét sem értik. Olvasónk írje, hogy idegenek számára nincs munka, mert az angol gyarmatok színes né­pe, amely igénytelen, olcsó erő, magához kaparintja a kereseti lehetőséget. Ezt annál is könnyebben te­heti, mert hiszen mind beszéli az angol nyelvet s ez mérhetet­len nagy előny a magyarokkal szemben, akik jóformán hónapo­kig némán és megőrttetlenül jár­nak az idegen világban. »Figyelmeztetni kellene a népet, — mondja, — hogy ne jöjjenek Kanadába, mert itt nincs semmi munka. Kezeink között van egy másik amerikai levól is, amely szintén erről a kérdésről szól, habár csak közvetve is. Egy régóta Amerikában élő ke­reskedő írja, aki tisztán látja az ottani helyzetet s összekötteté­seinél fogva beavatott. Nagy krízisről ír és megdöb­bentő képet fest a gyári mun­kásság megélhetéséről. A gyárak nem dolgoznak s a foglalkozta­tott munkások nagy részét el­bocsátották. Szó szerint a követ­kezőket mondja erről a kérdés­ről: »Mióta itt vagyok, a gyárak nem dolgoznak; csak 1—2 napot, a legnagyobbik, a Studebaker automobilgyár, és a többi 3—4 napot hetenkint, s így az egész lakosság jövedelme felére, negyedére szállt alá, úgy­hogy a legszükségesebbeket sem tudják beszerezni« j így fest valójában az a rózsás­nak festett és gondolt helyzet, amelyet Amerika ad az oda tö­rekvőknek. Ki meri remélni azt, hogy mikor évek óta künn dol­gozó, angolul tudó munkások sem keresnek jóformán semmit, a benszülöttekkel együtt, majd a frissen bevándorolt, ki nem pró­bált ember keresethez bír jutni? Ma már az úgynevezett ingyen földek sem csábítják Amerika felé a földéhes magyar paraszt­ságot, hiszen felszerelést, állató kát és sok minden egyéb szük­ségest úgysem tud venni a föld­höz, amelynek legnagyobb részét erdóírtással kellett művelhetővé tenni. Arra pedig nincsen remény, hogy ipari pályán, vagy gyári munkásként elhelyezkedhessék. Jó volna, ha megszívlelnék nagyon sokan az Amerika felé szándékozók közül ezt az intést és letennének el­határozásukról, amelyet nagyon keservesen meg fognak bánni úgyis, amikor már késő lesz.

Next

/
Thumbnails
Contents