Egri Népújság - napilap / Eger - napilap, 1929/1

1929-03-31 / 24. szám

6 EGER 1929. márciu« 31. TELEFON 2-45 KÖZTISZTVISELŐK FOGY. SZÖVETKEZETE == EGRI ÁRUDÁJÁBAN. ===== beszélgetek a szivemrqel. Eső koppan, ködök szállnak. Gonosz este, őszi este . . (Mintha minden réme, árnya Énrám várna, énrám lesne.) Eső koppan, ködök szállnak, Beteg szivem félve dobban : Sötét árnyak sokadoznak Isten tudja, merről, honnan? Eső koppan, ködök szállnak, Gyertya lángok riadoznak: Táncolnak a rossz lidércek, Titok fátylak szakadoznak: Gonosz estén, őszi estén (Eső koppan, ködök szállnak) Beszélgetek a szivemmel: Hírnökével a Halálnak .. . jjövényi jYagy Xajos. * 2-áll * *** 3» 3t** * Az Egri Hangya Szövetkezet működésé megcáfolja a szövet­kezetek ellen fölhozott vádakat. A kereskedt'loai életben gyak­ran találkozunk ozövetkezetel- lenes hangulattal. Felróják a szövetkezeteknek azt, hogy csak államsegéllyel tudnak boldogul­ni, továbbá azt, hogy adót nem fizetnek. Az Egri Hangya szövetkezet 11 éves működése kiáltó bizo­nyítéka a demagóg izű vádak alaptalanságának. Az Egri Han­gya állami pánzt még sohasem kapott, adók fejében ellenben csak a múlt évben 23.717 peügő 93 fillért fizetett. Éppaa az elbir- hatatlanul magas és sokféle adóterhek az akadályai annak, hogy a szövetkezetek áldásos hivatásukat mégkielégitőbb mér- tékbnn teljesíthessék. A szövetkezetellenesek azt is elfelejtik, hogy az Egri Hangya 8 törvényben megszabott leg­magasabb 50/o os osztalékon kí­vül még úgynevezett vásárlási visszatérítést is nyújt tagjainak. Ez a visszatérítés mindig több szőrösét teszi ki az osztaléknak. A konjunkturális időben előfor­dult, hogy a szövetkezet olyan visszatérítést nyújtott, mely há­romszorosan is felülmúlta a be­fizetett alaptőkét. Immár 11 évi fennállás után bátran elmondhatjuk, hogy az Egri Hangya Szövetkezet nem­csak a tagjai, hanem a nagy- közönség érdekében it hivatást töltött be, mert a kereskedelmi szabadversenyben árnivellálő és ármérséklő szerepet játszott. A szövetkezet vagyonának bá­zisát az igen értéke« telken fekvő emeletes üzletház képezi. A mai nehéz gazdasági időkben az ott levő füszerüzletét mo­dernizálta, bővítette, sokféle gaz­dasági cikket vezetett be. Divat- árú üzlete is nagy fejldéanek örvend, mely a kényesebb ízlést is kielégíti. A szövetkezet jelenlegi elnöke, Matusska Mihály kanonotplé- bános vezetése alatt a jövőben is a kereskedői tisztesség jegyé­ben s a nagyközönség érdeké­ben kíván dolgozni. Nem a han­gos reklám eszközével s kétes jövőjű vállalkozásokkal akar boldogulni, hanem a tagok őszinte megelégedését s kitartását kí­vánja a leghasznosabb reklámul felhasználói emui ■miwiiiiwii jaa,u, ..^.rr—— Félmillió pengő saját tökével rendelkezik az Egyházmegyei Takarékpénztár k. T. Eger, március 30. Megírtuk, hogy az Egyház­megyei Takarékpénztár R. T. alaptőkéjét450.000 paDgőre emel­te fel. Ezt a fontos gazdasági eseményt, mellyel a februári közgyűlési határozatot az intézet vezetősége azőta sikeresen végre is hajtotta, mindezideig nem volt alkalmunk méltóan regisztrálni. A tőkeemeléssel az intézet je­lenlegi saját tőkéje az 500 000 pengőt meghaladja, amellyel nemcsak városunkhan, hanem a messze vidéken is az elsőrangú pénzin­tézetek sorába lépett. Az intézet iránt megnyilvánuló feltétlen bizalom egyia legfeltű nőbb jele, hogy ilyen saját töke mellett több mint négy és fél millió pengő összegű idegen tő­kéket kezel, amely idegen tőkék­ből töhb százezer pengő oly abszolút mozdulatlan betét elhe­lyezés, amely az idők folyamán csak gyarapodhat; ezek a beté­tek pedig az egyházmegyei ala­pokhoz és alapítványokhoz be­folyó azon tőkék, amelyek az egri egyházmegye több mint 200 plébániájának katholihus hí­vőit jótékony, kegyes és egyéb egyházi alapítványok céljából befizettettek. Az intézet által ke­zelt betétekkel szemben a kihe­lyezések összege az 5 millió pengőt jóval meghaladja. Ennek legnagyobb része váltókihelye­zés, amely zálogilag biztosított tételekből áll. Két erősen dolgozó fiókintézete »*iKedő»e. De ma mégis úgy ál­lunk, hogy Ó, a büszke és ma­kacs lány, fülig szerelmes a pi- pás emberbe. Most ugyan még üzégyenli bevallani, kéreti msgát. Több szó nem is esett közöt- tök. Elhallgattak. Bozőné össze­csapta a kártyát és mindeD fi­gyelmét a sétálókra vetette. Őrt állt, mint a legjobb katona. Fi­gyelt. Az ablak függönyei kő zött leste Tihamért. S Ő, egy szerelmes leány-szív ponton lovagjaként, őt órakor befordult a Mák-ucca sarkán, hogy esernyőjével hóna alatt, bekopogjon a 16-os szám alá. Györgyike leült a zongora mellé, Bozőné pedig visszahú­zódott az ablakból. Úgy tett, mintha senkit se látott volna. Szó nélkül kiment a szobából, mert ez is a taktikájához tartozott. Azt tartotta, hogy jobb előbb távozni a eiende« elefántnak, mint később feltűnést keltve, el­fordítani a fejet. A szerelmes szivek hamarább egymásra ta­lálnak, ha nincí mellettük a vi­gyázó harmadik. És igaza volt. Tihamér a leg­nagyobb elszántsággal, bátorsá­gának minden erejével készült erre a napra. Da csak külsőleg érezte ezt a titáni erőt. Belül minden ízében remegett Félt. Nem volt biztos a dolgában. Amikor belépett a szobába és egyedül találta szíve választott­ját, megkönnyebbült. Fellélegzett. Györgyike úgy állt előtte, mint egy szellőringatta rőzsatő. Mo­solygott, nevetett a szeme. A keze olyan meleg volt, mintha a dobogo, »zerelüüe« #zí»ói t»r- totia volna a Tihamér kezében. — Ist«n hozta, kedves Tihamér. Igazán szép magától, hogy ezt a napfényes, tavaszi délutánt nem az ecsetjeivel, hanem velem osztja meg. A tanár azonban szótlanul, némán állt mellette. Csak mo­solygott. A szavak, a gondola­tok legszebbjei ültek a nyelvére, de úgy remegett odabenn, hogy dadogás helyett, inkább lenyelte őket. Egy csokor ibolyát szoronga­tott a balkezében. De azt is su­tán, gyámoltalanul tartotta. — Jaj, de gyönyörű! — kiál­totta Györgyike, amikor észre­vette. Kinek hozta ezt a sok szép, lila fejecskét? Tihamér nyelve végre meg­mozdult. — Magának, Györgyike! Nehezen mondta ki. Még a ve­rejték is kiült a homlokára. Da ebbe a két szóba aztán benne volt minden. Szerelem. Vallomás. Györgyike kikapta a tanár kezéből a csokrot és betakarta vele az arcát. Lecsókolta róluk a hamvas virágport, a finom, bóditó illatot. Aztán az ablak­koz szaladt és a beömlő fény- zuhataghoz tartotta. — Nézze! Nézze ezt a ragyogó képet. Virágok, lila ibolyák a napban. Valóban gyönyörű kép volt. Györgyike úgy állt az ablak­ban, mint egy kacagó, nevető nimfa, aki az apró, lila ibolyák százait, a nap arany sugaras ol­tárára dobja. — Györgyin« ! Csak ennyit tudott mondani, mert a lelke színüllig megtelt boldogsággal. Aztán megfogta és csókolta, simította a leány fehér kezét. És valami . . . amit eddig még nem érzett, ittassá, mámorossá tette. Mint száraz homok a vi­zet, úgy szívta magába a leány közellétét. Már ajkán volt a sző, a karja megmozdult, gyönge leheletként érintette a «zaja a Györgyike haját, amikor egy hang, egy ajtőnyikorgás mellbevágta. Fel­riadt. Hátranézett. Buta diák­szemekkel találkozott a tekin­tete. Gyuri bámuló, bamba áb­rázatát látta maga előtt. Bozőné benyúlt az ajtón, meg­ragadta a fia gallérját és vissza­húzta a másik szobába. — Te gézengúz! — Kipofo­zom a szakálladat az álladból, ha mégegyczer bedugod a fejed. Gyuri elgörbítette a száját, kétségbeesetten nézett az any­jára. — Hol van a bélyeggyűjtőm? Biztosan Györgyi dugta el. — Hallgass! — mondta az anyja és kezét rányomta a fia szájára. Tihamér ebből semmit se hal­lott és mégis felébredt a legszebb álmáből. Györgyike arca helyett csak a Gyuri ökölnyi, bámuló szemeit látta maga előtt. Kizök- kent minden mondanivalójából. Több szó nem jött ki a száján. Hiába volt Györgyike minden fáradtága, kedvessége, kacagása, leányos bájossága, Tihamér töb­bé nem tudta visszakapni *zt a lelki szárnyalást, amiből a Gyuri bélyeggyűjtője ledobta. Közömbös, hétköznapi szava­kat fogott fel Bozőné füle is, amikor bosszú, türelmetlen vá rakozás után kénytelen volt be­menni a szobába. — Maga itt van? — adta a csodálkozást. Miért nem szóltál Györgyimé? Ha én ezt tudtam volna? Ciináltam volna finom haboskávét. Hozom is. Azonnal itt leszek. Tihamér azonban visszatar­totta. — Köszönöm. .. Majd máskor. Most nem kérek. Sietnem kell... A tanítványaim várnak.. . És a legkedvesebb maraszta­lás sem tudta visszatartani. El­ment. Györgyike visszaült a zongora mellé. Egy ideig maga elé né­zett. A szeme tele volt könnye). Aztán elkezdett játszani. Szerel mes, csalogató, síró, kacagó ma­gyar nótákat. A legszebb futamnál hirtelen abbahagyta a játékot. Felkiáltott. — Az esernyő! Itt hagyta Ti­hamér az esernyőjét. Gyuri! Szaladj utána. Vidd el az eser­nyőjét. — Még mit nem?! — mordult fel Bozőné. Nem azért dugtam el a psrapléját, hogy te most utána küldd. — Da mama, kérlek. Hisz tu­dod, hogy nem tud nélküle egy lépést sem tenni ? — Az az ő baja. Ha szüksége lesz rá, eljön érte holnap sze­mélyesen.

Next

/
Thumbnails
Contents