Egri Népújság - napilap / Eger - napilap, 1929/1
1929-01-29 / 24. szám
2 MHBMWraWHWIlfflWII EGRI NÉPÚJSÁG 1929. január 29. — Örömmel é« megelégedéssel látom, hogy a jelenlévő szőlősgazdák megértették éa átárazták ennek az ügynek a fontosságát. Fontos, hogy mi, akik itt összejöttünk, azzal a gondolattal és kedvvel menjünk szét, — hogy megindítottunk egy akciót. — Engem az egri gazdák mindenkor az oldalukon fognak látni. Kívánták, hogy résztvegyek és én szívesen réiztveszek a pince- szövetkezet létesítésében. S az én részvételem biztosíték, hogy itt önzetlen munkának kell folynia a kisemberek, a szőlősgazdák és az egri bor érdekében. (Éljenzés.) Az összeferhetetlen örökösök Tisza polgáron kétfelé bontottak egy házat. Tiszapolgár, január 28. Mulatságos eset foglalkoztatta néhány nappal ezelőtt a tisza- polgári ceendőrséget. Grendorf József váltókezelő évekkel ezelőtt egy házat örökölt, amelyhez özv. Hunár Jőzsefné, Éliás Juliánná is jogot formált. Minthogy megegyezni nem tudtak, perre került a dolog. A pert özv. Huszár Jőzsefné mind a három fokon elvesztette. A kúriai ítélet kihirdetése után özv. Huszárné még mindig nem akart belenyugodni a megváltozhatatlenba és egyet gondolva, lebontotta a lakatlanul álló házat. Mire Grendorf Józsi tudomást szerzett a dologról, már csak a puszta falak meredeztek az égnek. A tetőt, — az ejtőkat ő* az ablakokat özv. Húszamé elvitte és az udvarán elraktároztatte, mondván, a ház fele az enyém — felét tehát joggal elhoztam, a másik felét: a csupasz falakat pedig Grsndorfnak hagyom. A csendőrök azonban nem igy gondolkoztak és miután a lefoglalt »bűnjeleket«: a háztetőt, az ajtókat és az ablakokat a községi elöljáróságnak megőrzés végett átadták, özv. Huszár Jő- zseíné ellen vagyonrongáláa ci mén megtették a feljelentést. A katonai pálya altruisztikus célok érdekében teljesített kötelességek szakadatlan sora. Milyen legyen a Jelenkor tisztje? — „Cserkészlelbtiletti ifjak, iiteteket hívlak a katonai pályára.“ Schönner Odilo altábornagy liceális előadása az egri gimnázium tornatermében. Eger, január 28. A ciszterci szellemnek, a ki- teljesedett ciszterci szellemnek lélekemelő ünnepei azok a lice- ális előadások, amelyeket mostanában vasárnap délutánonként az egri gimnázium tornatermében ennek a nagynevű intézetnek visszatérő öregdiákjai tartanak a különböző életpályákról. Tegnap ugyancsak illusztris közönség előtt folyt le a liceális előadás. Kürti Menyhért dr. főigazgató megnyitó szavaiban egyebek között ezeket mondotta: — Ciak az imént jöttünk a temetőből, a halottak városából. Azért jöttünk itt össze, hogy az életre neveljünk és az életre tanítsunk. Az, akit most eltemettünk, ugyanezt tette. Ennek az intézetnek nem volt még egy tanára, aki a gyermeki szíveket úgy megfogta; nem volt még egy tanára, akit a gyermeki szivek olyan meleg szeretettel vettek volna körül... Ezután Schönner Odiló altábor nagyhoz fordulva, igy beszélt tovább Kürti főigazgató: — Ez az intézet dicsekedhetik hálás tanítványokkal. Kegyelmes uram, te magad is ilyen hálás tanítvány vagy, aki most mint öreg diák visszatértél. Nemes dolgot cselekedtél, hogy eljöttél ide, hogy megerősíts és taníts bennünket . . . Schönner Odiló altábornagy a székesfehérvári vegyesdandár parancsnokát taps és éljenzés fogadta, amikor fellépett az előadói emelvényre. — Majdnem olyan meghatottsággal állok itt előttetek — mondotta Schönner altábornagy — mint negyvenkét évvel ezelőtt, mikor ennek az intézetnek első- osztályába beléptem. Köszöntöm szülővárosomat és köszöntelek titetek, kedves tanáraim, akik nyolc éven át tanítottatok egészséges felfogásra. Édes anyám után nektek köszönöm jó tanáraim,, hogy engem német leszármazásom ellenére, tisztességes magyar emberré neveltetek. — Az általános védkötelezett- ség idején tapasztaltuk, hogy az az ember, aki katona volt, fellépésében és munkájában is különb volt, mint ez, aki katonai szolgálatot nem teljesített, Ma, a toborzott hadsereg idején pedig mindtűrűbben találkozunk a kívánsággal, hogy bárcsak minél előbb ismét soroznának. Valami baj lehet a serdülő ifjúság körűi. — A katonaság az odakerült fiatalság lelkét átformálta, át- gyúrta, kicsiszolta. Ez az átformáló, átgyűrő valaki a katonaságnál a tiszt volt. Az 6 keze hiányzik ma a serdülő fiatalságnál. — Régente, a 80-as évek táján, a fiainknak azt mondottuk, ha rosszul tanultak : «Fiam szamár vagy, eriggy katonának /» Az akkor sem egészen helytálló felfogás azonban a háború után megváltozott. A háború tanulságai alapján szigorúbb követelmények állnak fenn a tiszttel szemben. A világháború egészen a technika jegyében állott. A katonai tudomány a háborúban felölelte az eddig nem tisztán katonai tudományokat is és kibővítette. A jelenkor tisztjének tehát nem elég tisztán a gyakorlati és szolgálati ismerete, amely szabályzat egyébként maga is meghatvannégyszerese- dett a háború után. — A honvédség rendeltetése a honnak a megvédése és hazánk trianoni megcsonkítása óta a honnak a visszaszerzése. — Nemcsak sok és jól felszerelt katonára van szükségünk, hanem mindenekelőtt sok olyan lálekre, akik hisznek Magyarország feltámadásában. — Nemzetünk érdeke, hogy az iskola befejezése után népünk ifjúságának nevelését a katonaság vegye át. — A jelenkor honvédtisztje nemzetnevelő is, nemcsak nagyobb értelmi, hanem magasabb erkölcsi és lelki követelményeket kell tehát vele szemben támasztani. — A vezető személyes példája kapja meg legjobban az alárendelteket. De a tiszt ne csak akkor legyen példaképe csapatának, amikor annak élén rohamra inRózsa egg ravatalra. Irta: Hatala Pál. — Nos, ifjú űr, mit i® tanultunk mára ? — kérdezte csendesen, de annál nagyobb kíváncsisággal Kovách tanár űr. Én csak álltam némán a katedra előtt, mint egy született botanikus, kinél a csillagok konstellációja felől érdeklődnek. Mögöttem eközben negyven tüdőből tört elő dübörögve az előbb még elfojtott hosszú drukk, mert — hál’ Ég — nem ők az áldozatok. Én pedig — amint mondom — álltam a katedra előtt kihúzott mellel büszkén, mint egy ifjú óriás, ki negyven ember életét merü meg rettenhetetlen bátorságává]. Tekintetem végigsiklott e feszült pillanatok alatt az ablak mélyedésében nyugodtan szövögető pők szorgalmas munkáján. Ez volt a természetrajzi előadóban tanyázó póktársadalom királyának a tündérp lotája. Jaj is lett volna annak az ér- zéktelen diáknak, ki valamelyik «természettani műremeket» (pókhálót) szét merte volna tépni barbár kezével. Éppen egy szemtelen legyet fogott a »Nagymogul» ott az ablakmélyedésben, mikor újra felémfordította vastag notesza fölül aranykeretes evikkerét Ko- vácb tanár űr. — Úrfi, nem készültünk ? — De .... de igán — vágtam ki a világ legvakmerőbb hangján, az előbbi megfigyelésem közben kellemetlenül megzavarva. — Fel volt adva a «Kerti- rőzsa.» * Azután megint hosszú hallgatás következett. Néztük egymást ezőtlanúl. Jóságos kék szemével a lelkem mélyén járt már. Éreztem, hogy Bimogat belül fehér puha kezével. Én tovább bírtam a hallgatást, mint ő, mert összeráncolta szemöldökét s kimondta rám a szentenciát : — Megint nem tanultál 1 Pedig, ha jól emlékszem, — folytatta tovább lassan — harminchét év- vei ezelőtt édesapád jobban tudta ezt valamivel. Meg is mondhatod neki odahaza, hogy még a mai napig is tartozik nekem egy szál rózsával, amit feleléskor ígért. No menj csak a helyedre, majd elhozod te holnapután -azt a rózsát, s akkor elmondasz egyet-mást róla. Azután a notesza fölé hajolt megint és jegyzett soká a többiekhez valamit. Hanem, jött a holnapután. — Úrfi, hol a rózsa ? — kérdezte szigorúan. Én m9g elfelejtettem a rózsát elvinni. Jött a másik holnapután, . . . megint elfelejtettem. Jött utána még sok, nagyon sok holnapután, esztendők, de én csak nem vittem el a rózsát. Pedig, ha meglátott valahol, első szava volt : —• Úrfi, hol a rózsa? Ha reggelenként az ablaka alatt mentem el, lehajtottam a fejem szégyenlősen ; nem mertem sokszor odanézni, mert tudtam, hogy ott a kérdőjel: — Úrfi, hol a rózsa? Egyszer, egy ködös reggeleD sötét lobogó lengett az ablaka mellett szomorún, fájón. Jaj, felém integetett: — Úrfi, hol a rózsa? . . . Mindent megértettem. S valami forró csepp futott végig sápadt arcomon.. . Nesze, jő tanárom, itt a legszebb rózsa. Elhoztam. Leteszem ravatalod sötét kárpitjára apám adósságát.
