Egri Népújság - napilap, 1923/1
1923-06-10 / 129. szám
Ára 40 korona. /j 9'.: mApmm ' g, I C Előfizetési dijak postai szállítással Egg hóra . . 900 K I Egész és félévi előfizetést Negyed évre 2600 K | —- nem fogadunk el. Hirdetések Q cm. 15 K. Kishirdetések szavanként 15 K. Eger, 1923. június 10. vasárnap XL évf. 129. sz. t POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: BREZNÄYIMRE. Szerkesztőség: Eger, Líceum. Kiadóhivatal: Líceumi nyomda. Telefon szám 11. modernsógnak hajtása ez is. A «demokratikus« felfogásúak fattyúhajtása. Nem válogatja meg, hogy ki hová való, meg nem felelő helyre állít egyeseket. A libe- rálizmus fattyúhajtása, amely a szent egyenlőség nevében a lebújok hangját honosítja meg a magyar törvényhozás termében. A magyar parlament önmagát sem tudja megbecsülni 0 ha azt akarjuk, hogy régi tekintélye helyre álljon, ki kell űzni onnét mindenkit, aki oda nem való. Közgazdaság és keresztény politika. A hang. Eger, 1923. június 9. A nemzetgyűlés szerdai ülésén az elnöki székből jelentette ki Huszár Károly a következőket: »Pártkülönbség nélkül kérem a nemzetgyűlés minden egyes tagját, hogy tartózkodjék ettől a hangtól, mert ev vei a nemzetgyűlés tekintélyét ássák alá * Megértjük és természetesnek találjuk a nemzetgyűlés iJelnökének, Huszár Ká- rolynak, aggodalmát. Igaza van. A mai magyar parlament hangja arcpirító. És ez a hang, amelyen — és az a vád, ahogyan a magyar nemzetgyűlés tárgyal: valóság gal tönkretette a magyar nemzetgyűlés tekintélyét. Emlékezzünk csak vissza, mit jelentett 30—40 évvel ezelőtt ez a sző: ország- gyűlési képviselő. Sokat, nagyon sokat! Jelentett méltóságot, tekintélyt, díszt, kivételes egyéniséget, akinek kivételes és megkülönböztetett tisztelet járt ki. A fiatalok úgy néztek a képviselőre, mint valami magasabb rendű lényre. A komolyan törekvő művelt ifjúság vágyainak netovábbja az volt, hogy valaha képviselő lehessen a az ország, a nemzet sorsának intézésében része lesyen. És bizonyos, hogy senkinek sem jutott eszébe a képviselői sérthetetlenség, az immunitás, vagy a mentelmi jog, amely a nemzet képviselőit kiemelte az állampolgárok millióinak so ráből. Ezek a jogok természetes velejárói voltak a képviselőségnek és szinte önként adódtak a képviselőnek, aki maga nem igen támaszkodott reá, nem bujt meg a védelme alatt. Sőt nem is emlegette ; éppen úgy, mint az okos ember nem szokta emlegetni az eszét. S ha a múlt század hetvenes éveinek országgyűlési naplóit olvassuk, meggyőződhetünk róla, hogy nem igen akadt kivetni való a magyar képviselőházban. Tévedhettek politikai tekintetben, járhattak helytelen úton, de a 70-es évek magyar parlamentjének hangja mindig nemes, mindenkor finom volt. Még a legnagyobb viharok idején sem feledkeztek meg magukról a honatyák. S még a legszenvedélyesebb vita hevében sem ejtettek ki illetlen szót; annál kevésbbé hasz náltak egymást gyaláző, gyanúsító, rágal mazó kifejezéseket. A magyar képviselőház olyan volt, mint a római szenátus a gallok betörése idejében: királyok gyülekezete. A mostaniról, sajnos, nem mondhatjuk ezt. Sőt csak az ellenkezőt. És ne gondolja ám senki, hogy az oda bekerült egyszerű földmives emberek vitték be az űtszéli hangot, a tárgyalásnak azt a divatos módját. A világért sem! A magyar földműves - tessék csak megfigyelni a legkisebb falu képviselőtestületének gyűlését is ! — komoly és ünnepies, mikor a közügyekkel foglalkozik. A magyar nép egyszerű fia még otthon, vagy bizalmas körben sem hajlandó ajkára venni olyan szavakat, aminők a magyar nemzetgyűlé sen szinte mindennaposak. A magyar nép lelkületétől olyan messze esik ez a hang, mint Makő Jeruzsálemtől. A finomkodó és idegent majmoló Eger, 1923. június 9. Ezzel a címmel igen élvezetes és tanulságos előadást tartott a Katolikus Körben pénteken délután Czettler Jenő dr., nemzetgyűlési képviselő, a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karának neves tanára. Meggyőző érvekkel mutatta ki, hogy közgazdaság és kereszténység nem olyan egymáshoz nem férő eszmesörök, amelyeknek nem volna érintkezési pontjuk, mint ezt a kapitalisztikus közgazdaság zászló vivőinek írásai alapján a laikusok gondolják. Sőt ellenkezőleg : közgazdaság és gyakorlati kereszténység évszázadokon át karöltve haladtak, fejlődtek, izmosodtak. A középkor gazdálkodási rendszere nem ismeri a tőkegyűjtés szenvedélyét. A gazdálkodás célja: a tisztességes megélhetés. A Népszavában gyakran olvashatjuk az új jobbágyság mumusát emlegetni, pedig a régi jobbágyság éppsn nem az az istentelen és erkölcstelen gazdaságtársa dalmi rendszer, aminek egyes «tudósok» a múlt század kiélt és haldokló alakjából visszakövetkeztetve feltüntetik. A jobbágy szónak és állapotnak na gyón sokáig nincs semmi, az emberi méltóságot leszállító jelentősége. Szent István idejében a jobbágyok előkelő várkatonák voltak, s csak jóval később fordul át ez az elnevezés a földesúri hatalom alatt élő : földmíves népre. Szent István államférfiúi bölcsesége belátta, hogy ha nem akarunk a hunnok és avarok sorsára jutni; be keil szüntetni a nomád életmódot, a külföldi kalandokat, a nyugati államok munkás népeinek «rekvirálását,» s az európai népesalád munkás tagjává kell lennünk. Ezért tér át a földközösségről a magántulajdon rendszerére, ami persze nem történik könnyen. Kupa vezér lázadása tulajdonképpen a mások munkájából élő, az erősebb jogára támaszkodó, az intenzív munkát lehetetlenné tevő, kommuniaztikus gazdálkodási rendszer fentartására irányuló erőszakos kísérlet. Szent István a kereszténység eszméi ben, s a kereszténység katonáiban: a papokban találta meg az űj gazdasági rendszer támaszait, munkatársait és tanító- mestereit. Betelepíti a nyugati szerzetes- rendeket, amelyeknek mindegyike minta gazdaságot létesített, a gazdasági oktatás központjaivá lett. Az ö vezetésük alatt megkezdődik az erdők irtása, mocsarak lecsapolása, a föld megmívelése. Tanítják a népet a gazdálkodásra, s párhuzamosan művelik a lelkét, szelídítik erkölcseit. A templom a központ, amelynek védelme alatt a lakosság elhelyezkedik, községek alakulnak, vásárok tartatnak (vasárnapokon), ahol a templom közelsége jogbizi tonságot ad, a templomlátogatók tömege j vásárlóközönséget biztosít. A jobbágy és földesur viszonya patriarchális. Nem zsarnoki, nem kizsákmányoló, de megértő és méltányos. A jobbágy befizeti a tizedet, majd a kilencedet is, beszolgáltat egy kis vajat, viaszkot, s egyéb aprőságokas, de egyébként munkájának eredményével szabadon rendelkezik. Egész történelmünk folyamán — kivéve a Dőzsa-féle parasztlázadás rövid korszakát — megvan a jobbágy szabad- költözködési joga. A földesúr igyekszik a jobbágynak emberséges megélhetést, megelégedett otthont biztosítani, hiszen ellenkező esetben a jobbágy elhagyja őt, s oda költözik, ahol megbecsülik, s tisztességes megélhetését biztosítják. A föld magában véve nem képvisel értéket, a gyér népesség mellett nagy területek maradnak gazdasági kihasználás nélkül. Csak a jobbágykéz az érték, amit meg kell becsülni. A földesűr nem pénzszerzésre, nem tőkegyűjtésre törekszik, célja népei megelégedettségének és boldogulásának biztosítása. Magtára egy kis vidéki állam- kincstár. Erős épülete felülmúlja a nemesi kúriát. Innen kapnak a katonák élelmezést, a betegek és nyomorultak segítséget, elemi csapások idején, az egész nép iá •nógatást. A lihegő pénzvágy ismeretlen. Az egyház tiltja, hogy a kölcsön után kamat szedessék. Vezér elv a keresztény gondolat: leben und leben lassen. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Ugyanez a vezérmotivum az ipari életben is. A céhek nem vallásos társulatok, de komoly vallásosság és keresztény szellem hatja át őket. Kontárokat garázdálkodni rxem engednek, a tisztességtelen versenyt szigorúan üldözik, védik a mester jogát, de biztosítják a legények emberi életmódját is. Büntetik a mestert, aki legényeit túidoigoztatja, de nem ismerik a nyolc órai munkaidőt. Segítik az elesette két, özvegyeket, árvákat. Biztosítják azt, hogy mindenki egyenlő feltételek mellett dolgozzék. Aki olcsó beszerzési forrást tud, jelentenie kell, hogy más is hasznára fordíthassa. A munkaszeretet a komoly vallásossággal párosul így alakulnak ki azok a derék jellemek, akik, mint a város bírái, a magisztrátus tagjai, elismerésre méltó érdemeket szereztek a köz szolgálatában. Az iparban sem a tőkegyűjtés a cél. A munkával a tisztességes megélhetést akarják biztosítani. Ami ezenfelül megmarad, azt házaik kicsinosítására és kényelmes berendezésére, azután isten dicsősé gére és városuk szépítésére fordítják. Büszkék arra a templomra, amelyet ők emeltek, arra az oltárra, szoborra, képre, sző kőkútra. amely az ő áldozatkészségüket dicséri. És büszkék őseikre, akik ugyanazt
