Egri Népújság - napilap, 1923/1
1923-01-04 / 2. szám
•2 ШВ1 NÉPUJSÁÖ 1923. január 4. n fővárosnak. — A diplomáciai kar tisz telgett a kormányzó előtt. — Korányi teg nap este visszautazott Párisba. — Az osztrák kancellár szombaton délután érkezik • Budapestre. — A miniszterelnök visszaérkezett a fővárosba. — Cavallier rendezett tanácsú város. — Hock János newyorki előadása botrányba fűlt. — Harkányi báró 9 ezer holdas birtokát kisajátították a románok. — Bezárták a nagyváradi premontrei főgimnáziumot. — A Devizaközpont mindenkinek megengedte az arany és ezüstpénzek vásárlását. — Rózái ! Rózái, mére kell menni. Rózái, gyere csak ide. Rózái, egy szelíd arcú anyóka, odatipeg a vak koldúsasszonyhoz, aki bizalmasan megszorítja fekete körmű űjjaival a karját. — Rózái, pénteken délután a nat- templomba pézosziás lesz. Elgyere Rózái, tudod e ! Józsefet, az Uj Nemzedék szerkesztőjét, a pápa kitüntette. — Pozsony tegnap óta Kenyerező ajkak Ave Máriája. Amikor elhal a déli harangszó. — Akik beszélgetnek a szótalanságga — „Rózái, more kell menni?“ - „Jó-e az étel, Borbála?“ — „Szakácsnő vótam én a Wolf nagyságáékná.“ — Öt fijam is vét 14-be. — A népkonyha szegényei között. Eger, 1923. január 3. i A déli harangszó elhal. Bágyadtan ; omlik a zsivajba. Mint a nyomor félrevert j harangja zúg a csuprok csörömpölésében, i Csontos, pergamentbörú kezek szorítják a zöld sávos cserépfazekat, vagy a bádogbögréket, amelyekről már lekopott a máz. tk reszkető, bütykŐ3 újjak összekul- csolődnak a madzaggal összetákolt kosában ékkövek csillognak: szemek, amelyek már nem tudnak könnyezni. Fonyadt ajkak, amelyek már nem tudnak átkozódani, csak enni. S miközben jegyezgetek, úgy érzem, hogy hallom a déli harangszót e csöndes zsongásban. Hallom az irigy szavakban. Hallom a szelíd tülekedésben. S rojtos gyékónytáskáját lőbálva a tömeg közé vegyül. Pár perc múlva ismét felmordúl : — Kecskés bácsi ! Kecskés bácsi a koldusasszonyhoz furakodott. Nagy zöld sapkájával odahaj- lik a koldúsasszony szájához. — Pénteken menjen fel a nattemplomba. A zöldsapkás hümmenteít. — Fölmegyek, Borcsa néném. Borosa néném nemsokára a szögletbe telepedik és kenyérrel mártogatja a főzelék levét. Egy mellette elhaladó apáca megkérdezi : — Jó-e az étel, Borbála? rak fölött, mintha imádkoznának. A boitíves előcsarnok homályából elővillan a kapus-szőror fejkötője. A kaput nyitó szerkezet olykor megzörren s utána csoszogó lépésekkel sompolyognak be a város szegényei. Hurutos mellük zihál. Fejük meghajolva nézi a gyorsan hullámzó mellet, amely ütött-kopott, elviselt már, mint a ruha, amely takarja A nyitott folyosó végén, a tömeg fölött apáca fejkötők lebegnek, mint az angyalok szárnya. Mintha az élet zsibvásárja lenne itt: a ráncos, petyhűdtarcú öregség találkozik a fakő bőrű tüdővésszel, kiapadt, vagy hályogtakart szemek a koldusbottal. Meg- foltozott, összeaszott emberi testek, vén szájak, rogyadozó inak köszöntik itt az Életet Hallom a koldúsasszonyok zsörtölő- désében. A szégyenkező sóhajtásokban. Amikor kétfelé válik a hullámzó tömeg, a kék fazék egy pillanatra látható lesz. Az öblös merítő kanálból a ezilkék, sajkák éhes szájába ömlik a főzelék. S egy karéj kenyeret kap minden kéz. Letelepednek a tornácon. Állva, vagy ülve fogyasztják az ételt. Beszélgetnek a szótalansággal. Egy bagolyképű asszony hozzám fordűl és fúladásig nagyokat nyelve bugy borékolja : — Nagyon jó. A mejjem nehéz. Öt fiam is vöt tizennégybe. Mind az öt meg hőtt. Jő esik egy kis meleg étel a mejjemnek. S az eltörött nyelű fakanállal letisztogatja a nagykendöjére csöppent ételfoltokat. A megrokkant derekak meghajolva hődolaak e felség előtt. S az ősz hajak ezüstje fon a fejére koronát. S a koroná Petőfi Egerben- 1844. febr. 18. Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő születésének századik évfordulóját ünnepli a nemzet Sőt, az egész művelt világ, mert költői munkássága túlszárnyalta a történelmi Magyarország határait. Eger város társadalma is méltán igyekszik hódolni a nagy költő szellemé nek. Csak nem régen hallottuk gyönyörű méltatását a ciszterciek ismeretterjesztő elő- ■ adásainak során Tordai Ányos dr. tói, a város képviselőtestülete is méltóképen ál- i dozott Petőfi emlékének, а ьг iskolák és egyéb kultúrintézmények meg ezután ren- j dezik meg a halhatatlan magyar poéta ! emlékének szentelt ünnepélyüket. A «Kis Magyar Athen» nek különben ; is kötelessége a Petőfi centennárium külö- j nősebb megölése, mert a nsgy költő meg- ! fordult falai között s lángot vetett itt is | az isteni szikra, aminek egy két gyönyörű 1 költemény lett az eredménye. 1844 et írtak. Ekkor Debrecenben la ■ köti Petőfink Ott lakott a város végén, \ rozzant viskóban egy öreg nénikénél, j nagy nyomorban, betegen. Kenyérből sem ; lakhatottjól. Pipája volt a kályhája ; ezen ; melengette kezét, hogy újjaibői ki ne hull i jón a toll. Az áldatlan állapoton segítendő, né- j hány húszassal és egy kötetnyi varaséi a j kezében egy februári szép téli napon el- j indul Pestre Vörösmartyhoz. Persze gya- ! log. Hanyagul rácsap a két lábára «Gyí te fakó, gyi te szürke, Gyi két lábam, fussatok! Milyen áldott két csikó ez Sohasem kér abrakot». Az előcsarnokból egy meredten föl felé néző vörös arcú koldúsasszony ko pog a folyosóra és halkan elmordúl : Ezen a két lován aztán elért Andor- nakra s ott Írja «Eger mellett« című köl töményét. Majd betér Egerbe. Egyenesen a Szemináriumba ment és Pájer Antalt kereste. De az már akkor nem volt itt, így Párkányi Bélát tudakolta. Tárkányi akkor az érseki irodában aktuárius volt és a Szemináriumban lakott. Áthívták hát az irodából. Akkor találkoztak először. Mégis Tárkányi — különcködő természete elle- I nére — azonnal pertu barát lett Petőfivel j és szobájában szállásolta el. Az egri kispapok, amint Zalár József ; elbeszéléséből tudjuk, — furcsán jártak j Petőfivel. Olvasták már több versét. Azok- ; uak elragadó szépsége folytán erősen hit j ték, hogy « Petőfi* álnév, amely alatt va- | lamelyik nagy magyar költő lappang. . . i Mikor tehát híre futott a Szemináriumban, hogy itt van Petőfi, vágyva vágyták őt látni, különösen pedig Zalár és Benőfi, a két poétaiélek. Szinte elhültek, mikor meglátták az ütött kopott vándor mester- ; legény alakot, galléros szürke köpönyegében, kurta rozsdaszínű pantallójában, elnyűtt csizmában . , . Nem hitték az egri kis papok, i ogy ez legyen az igazi Petőfi, j aki azokat a világszép verseket irja. . 3—4 napig időzött itt. Tárkányinak | az irodába kellett járnia, a kispapoknak j meg az iskolába, így csak ebéd idején ta- j lálkozhattak vele. Szötlan, modortalan, rideg volt Petőfi ! itt, úgy, hogy semmi sem mutatta rajta a j benne rejlő nsgy szellemet. Roskoványi i rektor akkor nem volt Egerben, a vicerektor, az áldott lelkű KováUsik József pedig elnézte, hogy a kispapok bort hozattak és a rendesnél tovább mulatoztak — Jó, má honne vóna jő. Nagyon jó. Álgya meg az Isten, aki adta. Egy véres szemű koldúsasszony melléje húzódik. — Én is itt vagyok, Bora. — Beszétél-e már avval az úrral, Mari, aki itt mindent felír? Mari arca öeszerándúlt és felszisszent, — Meleg. Beleütött a fogamba. Nem állja a meleget. Hol van az az úr? — Hol ? Hát itt, te állat. Rád fér. Te is kődús vagy, — válaszolt Bora méltatlankodva. — A misezióbúl már nem kapunk semmit. Ma is bét koronát kerestem a templomba. Hozzájuk lépek. A vak-asszony ösztönösen felém fordítja az arcát. — Ez az az űr, — súgja a véres szemű felé, aki gyorsan elhadarja: — Bekker Mari vagyok, kérem alás- san. Kódűiásbú élek. Az egyik szemem kifolyt. A másikkal se látok jő. 1 Petőfi társaságában az ebédlőben. Petőfi lassan lassan fölmelegedetr, fölállt és hévvel szavalta verseit Némelyikre már nom emlékezett. Akkor kivette kabátja zsebé böl a kéziratot és hangosan fölolvasta. Szóval jő kedve támadt, amint az itt szü letett «Egri hangok» is mutatják : ... Itt benn ülök a melegben, Környékez sok jó barát, Töltögetve poharamba Egri bércek jó borát. Jő harátok, jó borocska Kell-e más ? Kebleinkb’n a kedv egy-egy Óriás ! Igen, az ebédlőben fölmelegedett a költő, de barátságra senkivel sem lépett. Itt tartózkodása alatt egyetlen egyszer sétált ki a városba, akkor is magában. A költő elmenetelekor a kispapok adták ÖBSze az útiköltséget és Tárkányit kérték föl, hogy azt tapintatosan adja át Petőfinek. Pedig nem is igen volt szükség a tapintatos átadásra, hisz maga Petőfi írta Tárkányinak találkozásuk előtt, hogy «... igen megszorultam (hoinap bővebben elbeszélem) addig legyen Ön szives nekem útravalőt szerezni, mellyel Pestig mehetek. Ne ütközzék meg, e quasi parancsoló hangon, de bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok!» Tárkányi e levelet kegyelettel őrizte emlékei között 1870-ig, akkor Reményi Edének ajándékozta,-rávezetvén a követ kező sorokat: «E sorokat az egri pap növelde portásánál 1844. februárban irta Petőfi Tárkányi Bélának — se becses ereklyével az együtt töltött egri esték emlékéül Reményi Edének kedveskedik Eger, június 24. 1870. Tárkányi.»
