Egri Népujság - napilap 1922/2
1922-07-16 / 159. szám
1922. július 16. EGRI NÉPÚJSÁG TiMamfin 3 mmammrm A nyomor menekültjei között. ■ A széles udvaron líiég minden a régi.» — Ebédelnek az ápoltak. — Aki nem hagyta odakünn az életet. — A szegényház Ferkója. Eger, 1922. július 15. (J.J.) A gyümölcsös kertekkel szegélye zett Menház utca végén feltűnt a szegények menedéke. Az öreg barna kapu mogorva homlokán fehér betűk sorakoztak: SZEGÉNYEK MENHÁZA. Ügy lüktettek ezek a betűk, mint összefonnyadt kezeken a kidagadt erek. Az érkezők téveteg lépéseinek félénk zajáról beszéltek. S távozó feketére mázolt koporsókról suttogtak. Az út innen a temetőbe visz. A sárgásra sült fűcsomók közűi pá rázott az eső illata. A fák roskadoztak a bőségtől. Az érő almákon nevetett az élet gazdagsága. S én a nyomorral akartam beszélgetni. Csöndesen kinyitottam a kaput. Nagy, áhítatos nyugalom fogadott. Egy fa pádon csöndesen pipázgatott a felügyelő. Ráismertem. Gyerek-koromban jártam már itt. Izmos barna ember volt. Azóta megőszült. A széles udvaron még minden a régi: a virág ágyak a felügyelő lak előtt, a farakások és a kert, a szőlővel befutiatott fehér falak. A thuja most is olyan vén, csenevész és kopasz. Mező bácsi szives mosolygással mutat a hosszú, fehérre meszelt épület felé. Nem kérdezi, hogy miért jöttem. Tudja. — Az intézetet tetszik, — mondja bó lintva. — Ebédelnek. S bevezet az «intézetbe». Sötét elő-szoba a nappali. A káposzta-savanykás szaga tölt meg minden zugot. A kecskelábú asztal mellett négy öt megriadt ember egyszerre teszi le a bádog-kanalat. A menház kék- fehér csíkos nyári forma-ruháját viselik. Balra a betegszoba, jobbra a háló nyílik. A homályos beteg-szobában nyolcán fekszenek. Nehéz levegő fojtogat. A vaságyakon meggörnyedve kanalazzák a káposzta fehér csíkjait a fakőarcú öreg emberek. Legtöbb közöttük szélütött. Véznák és kiszikkadtak. Ha meghalványúlt ajkuk fölnyílik, a fogatlan sötét szájüregbe bele- fordúl a cin kanál. Bár reszket a kezük, az ételt el nem locsolják. A vénség gödrébe süppedt vizenyős szemük ilyenkor halványan fölcsillan. Mozgásban van egész arcuk. Megfeledkeznek mindenről: esznek. Szívós kitartással nyámmogják az ételt korhadt ínyükkel, elnyűtt rágó-izmaikkal. A legöregebb J. Mihály, 89 éves, 1893- ban született. Filozófus nyugalommal táplálkozik. Őt nem zavarja a vendég. Ha megkérdezik tőle, hogy érzi magát, azt feleli: — Mevvagyok, mint az ilyen öreg... Csak egy L. Ignác nevű békétlenkedik a sarokban. Búsúl a káposzta felett. — Nem étel, ez kérem — mondja kesergőn. — Nem enni való a káposzta. Valamikor jobb napokat látott. Dohánygyári felügyelő volt. Elgondolkozom. E primitiv emberek között, akik az életet odakünn hagyják, akiknél csak az evés jelent némi változatosságot, ma L. Ignác a legboldogtalanabb. Van közöttük csizmadia is: K. István, aki már 20 éve eszi a szegényház kenyerét. De nem panaszkodik. Talán ő a legelégedettebb. A «nappali» ablakánál van dolgozó asztalkája. Rajta ár, kalapács, dikics, harapófogó, szurok, fonál, egyszóval minden, ami a mesterséghez kell. Tehát ő mégsem hagyta odakünn az életet. — Jó itten. «Odakint» se lenne jobb, — mondja könnyedén. Csak merengő szemében lappang a titkolt szomorúság. A hálóban katonás rend van. Itt már tiszta a levegő. Mindenkinek megvan a maga ágya, polca, ládája. Egy lábfájós öreg műértőn feni a bicskáját az ágyon. O. Istvánnak hívják. Hetvenkétéves múlt. Apró szemei kedélyesen csillognak. — Mi volt a foglalkozása? — kérdezem. — Favágó, instálom. Szalonnát jobban szerettem volna vágni. Közben utánunk sompolyog a szegényház «Ferkója«. Borostás arcú vén legény. Feltűnő, hogy most nincs virág a kalapja mellett. — Hol van a virág a kalap mellől, Ferkő? — kérdezzük tőle. — Ehhervatt — legyint lemondóan. — Majha mehházasodot. .. lesz virág. Má- hus negyvenbe. S furcsán nevet hozzá. S e pillanatban olyan a borostás arca, mint a száraz tányérvirág napsütésben. Elhervadt, mint kalapja mellől a virág. (Folytatjuk.) Színház és Művészet« Heti műsor: Vasárnap, 16-án, délután 4 órakor: Az elvált asszony. Papp Manci, Marczinka Vica, Bánffy Anni, Nagy Pál és Baghy Gyula föliéptével. Rendes helyárak. Vasárnap, 16 án, este: Hollandi menyecske. Bérletszünet. Hétfőn, 17-én és kedden, 18-án. S. Fáy Szeréna asszony, a Nemzeti Színház örökös tagja, folytatja nagysikerű vendégjükét, Heyermans Herman világhírű halász drámájában, a «Remény»-ben. 30%-kai felemelt helyárak. Bérletszünet. Szerdán, 19 én: Lili. B. 22. Csütörtökön, 20 án, Czakó Pál felléptével: A Faun. A. 21. Pénteken, 21-én: Víg özvegy. B. 23. Szombaton, 22-én: Víg özvegy. A. 22. Vasárnap, 23-án, délután 4 órakor: Iglói diákok. Rendes helyárak. Vasárnap, este 8 órakor: Drótostót. Elnémúlt harangok. Az «Elnémúlt harangok» pénteki eló- . adása S Fáy Szeréna asszony első vendégjátéka volt. Amikor az ember végigtekintett a nézőtéren, szomorúan tapasztalta, hogy üresek a széksorok és üresek a páholyok. S. Fáy asszony (Todorescu Tódornő) művészete valóban megérdemelte volna a telt házat. Egy-egy szava mögött valósággal föllángolíak a magyargyűlölet üszkei. Féktelen, szeszélyes, kiszámíthatatlan oláh asszony volt, hol meghunyászkodó, hol parancsoló, hol anya, hol maga a dölyf és a gőg. — Simándy Pál személyesítője^ Olgyay, e színházi est meglepetése volt. Új alak, új arc. Jő megjelenésű színész, férfiszépségnek mondható. Jól játszott, de ebben a szerepben nem érvényesült eléggé. A többi szereplő, köztük Czakó igazgató, aki méltó partnere volt S. Fáy asszonynak, értékes, általunk már ismert játékukkal igyekeztek az előadás színvonalát megtartani. «Hiszek egv Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Amen » De nem hagyhatta el Szarvaskő várát, hol a Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt tanúsított rendíthetetlen hazafi- sága miatt kénytelen volt megvárni, hogy a pápa erélyes közbenjárására püspöki székét újra elfoglalhassa. Ha a nagynevű püspök szándéka megvalósulhatott volna, ez az aranymise egyszersmind ünnepélyes elbúcsúzást jelentett volna az enyészetnek átengedett nagyszerű székesegyháztól s Eger középkori hősies korszakának ékes köveitől, melyek azontúl már csak az új építkezéseknek szolgáltattak értékes anyagot. Mert akkor már az újraalkotás a világszerte uralkodó barokkművészet áramlatának ellent nem állhatott. Maga Telekessy is, valamint utódai Erd'ódy, Barkóczy, Eszterházy, a római «Collegium Germanicum et Hungaricum«- nak voltak nagy hivatásra kiválasztott növendékei több éven át. Az örök városban szerzett ifjúkori benyomásaik későbbi alkotásaikban is érvényesültek. A Collegium a jezsuiták vezetése alatt állott s az ő templomaik: az „il Gesu« és a »Sant’ Ignazio« annak a belépőt egyszerre bámulatba ejtő, nagyszerű egységes térhatásnak a gazdag és ragyogó díszítésnek, a boltozatot látszatos architektúra folytatással még légiesebb távlatba emelő fresco-festésnek első mintái, melyek nyomán bámulatosan rövid idő alatt a barokkművészet mindenfelé elterjedt s a művészet összes ágait dúsan virágzó, egymásnak dolgozó közreműködésben egyesítette. Kétszáz éven át volt a barokk művészet a diadalmas egyháznak kiváltságos szövetségese. Délnémetországban és Ausztriában érte el a legcsodálatraméltóbb, de olykor egyszersmind a legtúlzottabb fejlődését. A templomok belsejének nagyszerű téregysége, szétáramló, dús világítása még a római mintáknál is lényegesen fokozottabb hatású lett. A hajlított és duzzasztott építészeti alakzatok közé belevegyűltek a francia művészektől átvett rococo-díszttésnek bájos cikornyái, melyek szertelenebb, játékosabb stilizálása a XV. Lajos, a később megszelídült, sziminetri- kusabb és a szigorúbb, klasszikusabb vonalmenetbe illőbb változatban a XVI. Lajos francia király nevéről ismertek s Egerben sok remekművű példán minden sajátságaikat feltárják. A Délnémetországban és Ausztriában megérett barokk-rococco művészet honosúlt meg Egerben akkor, amikor a XVIII. század derekán az újjáépítés nagy arányokban indult meg. Minden újra épült, vagy átalakúlt úgy, hogy Egerben a XVI11. század barok-rococo művészeténél régibb külseje nincsen egy háznak sem. Telekessy kezdte s Erdődy fejezte be az új székesegyház építését 1713—17 között, mely 1831-ig állott a mostaninak helyén. Sokkal szerényebb méretű volt s a lerombolt Szt. Mihály templom helyett a plébánia egyháza is lett. Sajnos, nem maradt róla semmi ábrázolás. A jezsuiták 1731-től 1737-ig, a Fe- rencrendiek 1736-tól 1755-ig (illetőleg tornyaikat 1773-ig és 1776-ig), utoljára a minoriták 1758-tól 1773-ig építették nagy templomaikat. Ezekből az évszámokból is világos, hogy aki Egernek művészeti nevezetességeit a megértés, a benső értékelés gyönyörűségével akarja szemlélni: annak- az itt uralkodó barokk-rococo művészet szellemével és formanyelvével közelebbről meg kell ismerkednie. Csak így lehet a Szent-Ferenc-rendi- ek templomával is részletesebb méltatás alakjában foglalkozni. Szmrecsányi Miklós.
