Egri Népujság - napilap 1922/2
1922-07-02 / 147. szám
2 mm népújság 1922. július 2. villamosjegy. — Elfogták a délkinai köztársaság elnökét.— Angolul tanítják az új szerb generációt. Magyarország: Nagy tűz pusztít Tökölön. — A kolozsvári egyetem tegnap ünnepelte 50 éves jubileumát — A háztulajdonosok nem nyújtották át memorandumukat a miniszterelnöknek. — A középiskolai tanárok fizetésüknek az index-számhoz arányított fölemelését kérik. — Lorx Győző tábornok meghalt. — Holnapra kitör a közüzemi sztrájk. — Egy ötödére csökkent a sörfogyasztás a drágítás miatt. Az aranyakká vált zsetonok. Eger, 1922. július 1. Ennek a kis riportnak ezt a címöt is lehetne adni: «A zsetonokká vált aranyak». Mielőtt azonban a dologra térnénk, azok kedvéért, akik még nem pillantottak bele a kártyabarlangok és hazárdőr-klubok rejtelmeibe, felvilágosításul közöljük, hogy a zseton (Spielmarke) játékpénz, amellyel a kártyaasztalok- bankárjai fizetnek játék közben s amelyeket azután játék végezte vei teljes értékükben jó pénzre váltanak be. Vannak aranypénz zsetonok is. E rövid bevezetés után a zsetonok egri'- karriérjéről és kudarcáról a következőket írjuk: Az elmúlt hónap 23 án, ismeretlen falusi asszony állított be egyik egri ékszerészhez. Aranyakat, számszerint tízet, kínált megvételre. Az ékszerész nem volt otthon csak a felesége, aki megállapította, hogy az aranypénzek nem magyar eredetűek. — Mit ád érte tésasszony? — érdeklődött a falusi asszony. — Ezerötszáz koronát kap darabjáért. Az aranynak most ez az ára. Összesen 15.000«koronát adok a tíz darabért. A falusi asszony láthatólag nagyon meg volt elégedve a vásárlással, sőt az ékszerész feleség is, aki titokban örült, hogy üzletet köthetett az ura távollétében. Másnap egy parasztember kocogott be az ékszerészhez és ő is aranyat akart beváltani. Az ékszerészné forgatta, nézte a vékony aranyat. — Csak ne volna idegen eredetű! — Mennyit kér érte? — Hát kéremalássan 750 pengő-forintokat kérnék. Ez az ára — mondotta a paraszt. — Nyolcszázat adok érte, — mondotta az ékszerészné. Próbára akarta tenni a parasztot, — TGSsen. Itt az arany, — mondotta feltűnő örömmel a földműves. A szerkesztőség koboldja. Az Egri Népújság egyik utóbbi számában a következően végződött egy eskü vői hír: «Az esketési szertartás alatt,... a katona zenekar éneke simult a lélekemelő áhítatba.» Persze a rosszmájú fajta olvasók kárörvendve mosolyogtak az úgynevezett <el- iráson.» Akik azonban ismerik az újságírás lázas munkáját és csak valamennyire is tisztában vannak a korrigálás és revízió lélekölő voltával: csak mosolyogtak ezen a fából vas karikán, de a lapot bizonyára el nem ítélték érte. Az ilyen botlások kiszaladnak néha a gyorsan száguldó toliból. Máskor a szedő szórakozottsága iktatja be a kefelevonatba. Ott sem mindig veszi észre az, aki korrigálja, mert talán éppen akkor cseng a telefon, mikor ehhez a kritikus helyhez ér. Kénytelen félbeszakítani a munkáját. S mikor 'ismét visszatér hozzá, — közben persze másról kellett írnia hevenyében, — a következő sornál folytatja a javítást. így tovább is ott marad a pajkos manó, amelyet a revízióban, a végleges átnézésnél, sem törölnek ki. Hiszen talán épp’ akkor jön olyan látogató, akit nem lehet elutasítani. Amit aztán a vendég beszél, csak fél- füllel hallgatja a revizor s a megosztott figyelem, az adott feleletek közben, továbbra is csak bennhagyja a tréfás «elírást», melyen a jobb lelkek csak megértőén mosolyognak. Az ékszerésznél nem érezte jól magát. Gyanakodott. Átszaladt egy közeli ékszerészüzletbe és megmutatta az a- ranyat. — Nem arany ez, nagysád, — világosította föl az ékszerész — hanem zseton. Játékpénz. Megszeppent az asszonyka. Fölkereste Diós Antal magánnyomozót és kérte, hogy derítse ki az ügyet és főkópen szerezze vissza a 15.000 koronáját. Diós Antal a zsetonok eredetét csakhamar megtudta. Kiment K . . . . faluba, ahol az aranyak boldog birtokosánál érdeklődött, van-e még eladni való aranya, mert venne. Az asszony előhozta az- «aranyait». — Nem aranyak ám ezek, néném, hanem játókpénzek. Baj van. Az ékszerész- né följelentette magát a rendőrségen. Az asszony megijedt és kifizette a 15.000 koronát «egy krajcárig.» Amint értesültünk, az anyóka több helyen is próbálkozott az aranyakkal, de sikertelenül. Ebből a tanulság, hogy férjük távollétében az asszonyok ne igyekezzenek üzletet csinálni, mert asszonykézben — amint olvashattuk — zsetonná válik az arany is. Peng a kasza a magyar Alföldön. A hadaró suhogására rendre omlik az élet. Érett kalásztenger takarja a tarlót, a szöcskék ezrei ugranak nagyokat, s a mindig éhes, zöld kabóca rágja a szabaddá lett gazt. Az aratók ing- újjra vetkőzve törölhetik gyöngyöző homlokukat, a marokszedők ritmikusan hajolnak sarlóikkal a terülő gabona után. Néha- néha lengő szél fuvalma teszi tűrhetővé a nap 6zúró hevét. Öröm, remény ül a dolgozók arcán. — A szegény ember — mondja az egyik — most keresi az egész évre valót. Az újságírásban nálunk Leiter Jakabnak hívják az ilyen tévedéseket s bizony még a leggondosabban szerkesztett lapokban is előfordulnak. A tréfás «Leiter Jakab» elnevezés, mint Tóth Béla kikutatta, 1863-ból származik. A Magyar Sajtó című fővárosi lapnak okt. 18 diki számában fordult elő. A lap «párisi tudósítója» referált Nadar lég hajósnak útjáról, melyet a Geant nevű nagy léghajón tett meg. Persze Budapesten készült a tudósítás, a szerkesztőségi asztalnál. Fordította pedig a borzas újságíró a bécsi «Wanderer»-ből s ezt írta lapjába: «... Fel, fel; oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.* A szerencsétlen pennarágó t. i. nem vette észre, hogy a Jákob lajtorjájáról (Jakőb’s Leiter) volt sző, amely tudvalévőén az égig ért. A Leiter Jakab-féle hibák eléggé gyakoriak a fent említett okokból. Egyik székesfehérvári lapban olvastam például jó régen ezt: «N. N. színész pompás volt a címszerepben.» Ez magában véve nem különös, de ha meggondoljuk, hogy a Csepreghy Ferenc *Sárga csikó*- járói volt sző, bizonnyára mosolygunk rajta. . Ilyenfélének mondható Budapesten a Pontykőutca, amelynek neve a Karpfen- steinből származik. Ezt az utcát Budapest nek egyik kiváló polgáráról, Karpfenstein- ről, nevezték el valamikor s a magyarító láz csinált belőle Pontykő utcát. Föitekint az égre. Onnét jött az áldás; az harmatozta meg a vetést; az éltető Nap érlelte meg az előtte rengő kalászt. Nézi az egyenes irányt, tekintetét fölfogja a lengő kalászőceán. — Nagy az Isten hatalma, szól a másik. A márciusi, áprilisi eső lesulykolta a földet. Lopva szántott, vetett, ültetett a gazda. Félt a nehéz felhőtől, hogy esője újra kiveri a munkából, Jött a május, felhőtlen egével, harmattalan hajnalaival, égető nappalával, száraz, keleti szelével. Kétségbeejtő volt a természet nagy vásznán — ez a kép. A fojtogató szárazság egyre nőtt. A templomok imái, a nép könyörgő énekei, az oltárok tömjénfüstös áldozatai e refrainben futottak össze: Isten ! adj esőt nekünk! Az irgalom Ura megkönyörült. Felvidult a határ! Vele remény szállt a szívekbe. — Rossz a föld népe —folytatja a harmadik — ezért veri az Isten. Nem tiszteli se az Istent, se az embert. A háború elrontotta Ádám ivadékait, elkorcsosodott min denki. — Bizonyítom én is. Az élet nagy kétkarú mérlegén az önzés őnsulylyal húzza le a serpenyőt, a közösségnek pedig alig jut néhány pehely. Onimádók lettek közöttünk sokan, nem ismerve Istent, hazát, családot. A földi kincs — a cél, melyért annyian hevűlnek, futnak, ököllel csinálnak maguknak utat, hazudva, terjesztve, ami nem illik. Pedig Isten gyermekei vagyunk. Ö Atyánk, ki eledelt ád szegénynek ős gazdagnak, áldást az igazak és a hamisak földjére, felruházza a mezők virágait, jól tartja az Ég madarait . . . Kocsi fut a poros úton. Habos lovak verik az út kemény talaját, maguk után húzva a hintőt, az utasban urat ismernek fel a dolgozók,,Leányos hang tör át a marokszedők tői a hintő láttán: — Jó dolguk van az uraknak ! Nem dolgoznak, uraskodnak, jól élnek, esznek- isznak. Régi nóta — gondolom magamban. Már a csecsszopó is ezt hallja nap nap mellett: Nehéz a szegénynek, jó az uraknak. Az útról hirtelen befordul egy ván dór. Arca, járása elárulja, intelligens, fiatalember. Felém tar). Bemutatkozik. — Okleveles gazdász vagyok állás nélkül. Állást keresek hónapok óta. Felkináíkoz- tam csaposnak, lohndienGrnek, kocsisnak, ^Csak még egy ilyen műfordítást! Pár évvel ezelőtt árűsítoítak Magyarországon egy hűsítő italt, melynek ez volt a neve: »Erdőmester ízzel.* Az Első Budapesti Turista Limonádégyár hozta forgalomba ezt az italt. Eléggé sajnos, hogy budapesti magyar gyár ilyen címet használ és egyszerűen a «Waldmeister» növény-nevét lefordítja erdőmesternek, azt hívén, hogy a Forstmeister egyenlő Waldmeisterrel. Talán célszerű volna a gyárral közölni, hogy a Waldmeister magyarul nem Erdőmester, hanem szagos müge (Asperula odorata). De térjünk vissza a gyorsan, hevenyében készülő sajtótermékek botlásaira! Ezelőtt hét évvel rakosgattam el a következő sajtó-elírásokat: «A földrajz. Ez a címe Szolyvai Márk egyfelvonásos komédiájának, amely könyvalakban került a könyvpiacra.» (Pesti Hírlap junius 20.) «Mégis mozog a föld. Ma kedves kis háborús értesítést vettünk, amilyet csak a háború produkálhat. Földinknek X. Y. hadnagynak felesége örömmel jelenti hadba- vonult férjének nevében is, hogy a háborús esztendőben kis leánykája született.» (Pécsi Napló, május 8.) «Halva találták. Salk Péter 66 éves téti lakos jól bepálinkázva iparkodott hazafelé, hanem egy örökkótartő stációra megállította őt kint a határban a halál, melyet önmaga idézett elő. A szeszben
