Egri Népujság - napilap 1922/1
1922-01-06 / 5. szám
EGEI NÉPÚJSÁG 3 Károly király Ottó trónörökös javára lemond a trónról. A Királynő legközelebb, karján Ottó főherceggel, meg fog jelenni a nemzetgyűlés előtt. A szerb kormányhoz közelálló személyiségeknek ezideig nincs módjukban a dologról nyilatkozni. Azt azonban kijelenthetik, hogy a Habsburg ház teljes detronizációját minden erővel keresztül viszik. Budapest. Az Uj lap Írja, hogy a királynő a napokban megérkezik Svájcba, Már ötvenkettsn iratkoztak a szegé nyék ebédjére. De még mindig voltak jelentkezők. Fakó arcuk gyűrött volt, ócska és sárgára szikkadt. Összogubbaszkodva ültek a polgármester előszobájában. Olyanok voltak a félhomályban, mint előre gült baglyok; félénkek ős alázatosak. Amikor kilépett a titkári hivatalból egy-agy jól öltözött otnber, válluk közé kapták a fejüket ős dünnyögve morzsolták szét her vadt, vőrtelen ajkuk között az «Istennek ajánlom» ot. S félszemmel mindig arra figyeltek, nyílik-e az ajtó . . . Olykor megrázta őket a köhögés ; de akkor is köhögtek, amikor a hajdú be tuszkolta valamelyiküket a szőnyeges iro dába. Sokan voltak. Az előszoba egy percig sem maradt üresen. Jöttek mentek, mint a szegénység, melynek nincs kezdete, sem vége. Dideregtek rongyaikban. A nők üres kosaraikban »otoszkáltak. Szégyenlősen pislogtak egymásra hideg fényű, fakő szemükkel, amelyeknek színét kiszívta a nap, az élet. Mert az élet egyiknek nyomorúság, a másiknak jólét. hogy jelen lehessen beteg fiának operálásánál. Hir szerint a királyné kérni fogja a magyar kormányt, engedje meg, hogy megjelenhessen a nemzetgyűlés előtt. Po litikai helyről értesülünk, hogy állítólag a király budapesti megbízottja tárgyaláso kát folytatott volna Bethlen miniszterelnökkel ebben az ügyben. Hogy azonban mi volt a tárgyalások eredménye, arról eddig semmit sem tudunk. A sánta koldűsasszony a földön üldögélt. Egymagának hüppögött és kajmős botjával biztatta a földet. Tán azért,hogy válaszoljon. — A tüzes fazekat felvittem műtkor a templom elé. Melegít, mondok. Vétünk vagy hárman. Aszonygya Bora: «Hajja-e Erzsók néném, idadhatnáa fazekat. Melegednék kicsiny;.* Vigyed, mondok, de fúdd a parazsat. Fútta is szegény feje. Hát a rossz kalap bele, lelkemadta, eltörte. — Ej tojt a gebje — nevetett egy kifent bajúszú, félnadrág legény. A koldűsasszony meg se moccant, de a többiek fanyarul mosolyogtak. — Laoskám ne perógyikájj.(Mehetek-e mán ? Beony jő esik egy kis meleg étel. Azelőtt még csak főztem egy kis pergelt levest.) Hát csak iratkozzon a szegények ebédiire, akire ráfér, öhö—öhö—öhö. Meg- köhögősödtem, méta a Bora eltörte a pa- rázsos fazekat. A hajdű, kétcsillagos öreg legény'', megszólította a sarokban bókoió, deres üstökű vén favágót. — Mikor megyünk cseresznyézni, ö- reg ? Emlékszik-e még rá? De át is ugrott a szőlőgarádpn, ha piroslott a cseresnye. A favágó nyöszörögve hápogott. El- torzúlt arcán meg-megrándúltak az árkokba süpped izmok. — Há, ki emlékszik arra?... Hatvan- nyőc esztendős vagyok. Tudom is má én ... A fejem mindég csikarja a baj. Hűm, meg- vőnűlünk. Elgyön az üdő. Kiesik a ke- zünkbűl az ásó, kapa, fűrész. Nehez a bal tanyel. Pegyig de sok fát összevágtam* — Bihiz áhám, ihígy vahan — szuszogott egy eltöpörödött emberke. — Johő akkor az alamihizsna. — De keserű — zokogta egy fátyolozott hang. — Otthon hónapok óta ágyban fekszik az uram s nyolc gyerek kér enni mindennap. S az ajkak panaszkodőan ssppegnek össze vissza, háborúról, betegségről, özvegységről, hideg szobákról, asztalfiőkok- ról, aho' nincs kenyér, tűzhelyekről, amelyek kialudtak. S a szürke hamu, amely lerakődott az éhség tanyáin, lassan havazni kezdett a szívekben. A hajdű megszólította a kipödrött bajszú legényt. Nagy, vállas-izmos ember volt az. A szeme mindig hunyorgott a katona sapka alatt. Foltokból összetákolt kabátban büszkélkedett. A lábán ormótlan szíjjas lábszárvédő volt, meg madzaggal összetákolt bakkancs. Cigarettavég után szimatolt, de közben gondosan kicsücsörítette a száját s lehúnyt szempillái alól ellenőrizte a bajúszát. Ilyenkor nagyon alázatos képe volt. — Hát Lajos — mondja a hajdú — Ismertem az apádat. Lajos nekidült az ajtófélfának. — Jejet (lehet), — mosolygott. — Mért nem mégy dolgozni ? — Mennét, de nem tápot muntát. Nem fodannat fej. Most jendőjnet hojdot vizet. — Henye, henye, pedig milyen erős, szálas legény — hangzott a sarokból. «Jajosz» (Lajos) megfordult, elvigyo- rodott, kihúzta magát. Elővette a bajúszKialudt tűzhelyek. A polgármester előszobájában. — A sánta koldűsasszony. — Hamu lesz a parázsból. —Iratkoznak a szegények ebédjére. — «Jajosz». Eger, 1922. január S, dókba, ha becsülettel célnoz érnek. . . A kezdet minden esetre kedvező volt. A fuvaros pontosan beérkezett a megparancsolt időre Volner űr udvarára. Könnyű, ekhős szekérrel jött; olyannal, amivel hosz- szú utazásra szoktak indulni ügyes bajos emberek. Azonnal hozzá is fogtak a pakoláshoz. A saraglyába került az akős hordó, mely a legfölsőgesebb bikavérrel volt töltve, ami után bizonyára megnyalják majd a szájukat a kényes ízlésű udvari urak. Aztán a könnyű úti-ládák követkéz tek, amelyek egyszersmind ülőhelyül is szolgáltak ; nem hiányzott s pinceiek sem, benne jő néhány üveg síkhegyivel, meg finom szilvóriummal. Hisz’ útközben gyakran szomjazik az ember, meg valami kellemetlen nyavalya is előveheti. Mikor mindennel készen voltak, átmentek mindnyájan a minorita-barátok templomába, hogy misét hallgassanak és ellássák magukat az égi eledellel, a nagy utazás előtt. Reggel nyolc óra volt, mikor azután Bírja Jóska kihajtott velük a céhmester uram udvaráról az Isten nevében — Pátervására felé. * Két hosszú hétig tartott az utazás. Pólika emberül állotta a szekér rázását, az éjszakát, a hajnalok hűvösségét, a rendetlen életmódot, a kocsin való hosz- szű utazás minden kényelmetlenségét. Nem panaszkodott, sőt még ő vigasztal- gáttá apja urát, mikor az oldalát fájlalta. Az út különben simán, sőt kellemesen telt volna el, ha Nyitrán elő nem adta volna magát valami. Későn este érkeztek ide s a Zobor-fogadó udvarára hajtattak be. Éppen vásár volt a következő napon. A fogadó udvara már tele volt vidéki szekerekkel, lovakkal, ökrökkel, hajcsárokkal, mindenféle vásáros emberekkel, ami már csak azért is kellemetlen volt, hogy ilyenkor vendégszobát kapni a fogadóban nem igen lehetett. Nem is kaptak. Podlusányi uram, a mindig barátságos és jókedvű fogadós, egy becsületes csizmadiához vezette el őket, aki szives szeretettel látta vendégül a fárad iegrieket. A káli fuvaros azonban a kocsival és a lovakkal az «állásban» maradt s mikor ellátta jószágait, ó is nyugalomra tért a kocsiban vetstt kényelmes «ágyon». A hosszú űt fáradalmaitól csakhamar mély álomba merült, mialatt a fogadó udvarán ácsorgó emberek áldották magukban a mélyálmú embert, aki akőbort hozott számukra az egri pincékből. . . Bizony úgy volt, hogy reggelre majdnem teljesen kiemelték az akó hordó tartalmát a minden hájjal megkent szomjas vásárosok, nem törődve azzal, hogy gonosz tettük kel az alvó fuvarost rövidítették meg egy gyönyörű ködmöunel, — mit Volner József uram ígért neki ajándékba, ha tisztességes gondossággal viszi el őket Becs városába. Nem törődtek azzal sem, mi lesz most már a bácsi urakkal, kiknek a nemes a- jándékot szánták s mi lesz, ha maid az egri céhek mind megtudják azt a csúf sä got, amit a delegátusokkal elkövettek a Zobor-fogadó népes udvarán. . . Bizony nincs többé «protektor», a protektort megitták. S hogy aztán reggel mi történt, — akkor is, amikor a becsületes káli fuva ros, — akkor is, amikor delegátus uramék [ tudomást szereztek az éjszakai borlopás ! rói, — arról legjobb nem beszélni. Az űt további része el volt rontva; két napig alig szóltak egymáshoz a különben barátságos, nyájas emberek. . . Pozsonyban tériek valamikép magukhoz, amikor bosszúságukat némileg tompította a szép, nagyváros iránti érdeklődés. Bő«sbe épen a tizennegyedik napon érkeztek még. Stocker uramhoz szálltak, a régi ismerőshöz, ki minden esztendőben — borvásárlás céljából —■ eljött Egerbe s kinek a Sobiesky-űton volt jóforgalmű kispolgári vendéglője. Az utasok úgyszólván kőt teljes napig In sem mozdultak szobáikból, pihengettók a fáradalmakat. Közben azonban a tervet eszelgetíők, hogy küldetésüknek mégis sikere legyen. . . . Hisz’ ha a borral nem jártak volna úgy ! (Vége kővstkezik.) V
