Egri Népujság - napilap 1922/1
1922-02-02 / 27. szám
2 EGEI NÉPÚJSÁG A magyar tanító sorsa. «Hét éves árva fiacskámat örökbe adnám.» Eger, 1922. febr. 1. A napokban egy ismeretlen férfi járt benn az Egri Népújság szerkesztőségében és a következő sorok elhelyezésére kért bennünket: «Kérelem a jószivö rém. kát. hívekhez! Egy menekült idegbeteg, oki. rom. kát. vallású kántortanító, akinek sem bútora, sem ágyneműje nincs, hét éves árva ficskáját örökbe adná. A kis fiú örökbefogadásánál az apának az a kívánsága, hogy rom. kát. családhoz kerüljön, ahol a kis fiút taníttatnák a középfokú iskolákban is. Apjának sem lakása, sem rendes élelmezése nincs.» Megdöbbentő ez a nyomorúság ős élénk világosságot derít a mai közállapotokra. Hiszen eddig úgy volt, hogy először íb a menekült tisztviselőkön segítenek. . . Ezért alakult meg az Országos Menekült- ügyi Hivatal. Botrányos állapotok ! A nemzet félig a sírban fekszik, minden reménysége a jövő nemzedékben gyökerezik és azokban, akik e generációt — nevelik. S megtörténhetik ma, amikor a tanítótestület erkölcsi tekintélye mindenek fölött áll az újjáépítés munkájában, hogy egy tanító fölkiált: — Éhezem! Nincsen bútorom, nincs lakásom, nincsen házi tűzhelyem, nincsen hely, hová fejem lehajtsam, nincs meg a mindennapi kenyerem, amit meg tudnék osztani árvaságra jutott7óves fiacskámmal. S az idegbeteg tanító munkában elcsigázott testtel, hajótörötten áll a sivár jelenben. Egészségét feláldozta új sarja- zású magyar erőknek, áíömlesztette várét, tudása kincseit pazar bőkezűséggel szórta szót az őstermékenységű ugarok fiába. S ő maga kiszikkadt, meddő életé nek beteg jelképe lett az örök-tarló, a kiszáradt kút, mely már nem tud enyhíteni és az ágason a nyomor oly ve tollászkodik. — A gyermekemet odaadom! Kinek kell? Vigyék! Magam drága kincsként vi I gyáztam más gyermekére, babűsgattam ápolgattam, megtanítottam imádkozni, ezer szép dajka-mesére, megtanítottam magyarnak lenri, mosolyogtam a munka robotjában. Vigyétek a fiam és meséljetek neki, mint én meséltem a tiéteknek, simogassátok fürtjeit, mint én simogattam és tanítsátok, mint én tanítottam a másét. S adjatok neki enni, mert betevő falatom nincsen. Tanító vagyok, hát — megfizettek ! Elpocsékoltam minden lángot, egészséget és ifjúságot, mindent, mindent odaadtam másnak. S most e láng húnyő parázsa: koldűs tanító koldűs gyermeke . .. Ezt a rettentő tragédiát odavágjuk a nagyfejűek asztalára. Lássák ! Ez a magyar tanító sorsa ... J. J. —— Életbelépett az indemnitás. A hivatalos lap keddi száma közli az 1920. évi I. törvénycikket, amely az 1921122. költség- vetési év augusztus elsejétől december végéig viselendő közterhekről és a fedezendő állami kiadásokról szőlő törvény hatályát a f. év június hó végéig meghosszabbítja. Megalakult a kereskedelmi alkalmazottak egyesülete. Az egyesület életéből a politikát teljesen kikapcsolják. Eger, 1922. február 1. A napokban tartotta a Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesülete alakuló közgyűlését. Az e'gyesülot Székely Endre kezdeményezése volt, aki az alakúló közgyűlé- lésen kijelentette, hogy az egyesület csupán kulturális célt szolgál ős minden politikai vonatkozástól mentes. A közgyűlés másik szónoka Fischer Lajo3 dr., az egye j sülét ügyésze volt, aki ugyancsak hangoztatta, ho?y az egyesületi életből a politizálást teljesen kikapcsolják. A tisztikar a következőképen alakúit meg: Elnök : Czmőr Sándor, a Hangya budapesti kirendeltségének vezetője. Alelnö- kök: Schwarz Farkas és Rosenberg Ármin. Titkár: Székely Endre. Ügyész: Fischer Lajos dr. Pénztáros: Erdei Miklós, Jegyzők : Kozák József, Bondy Béla, Born- stein Sándor. Háznagy: Fischer József. Könyvtáros: Pruzsinszky Sándor. Szám- vizsgálók : Pál Károly, Krausz Gyula ős Göltl János. A választmány tagjai a következők : Kovács Bernát, Kulcsár Gábor, Schwartz Ferenc (Hangya), Moskovitz Menyhért, Szalay Endre, Kertész Dezső, Csipke József, Krausz Zsigmond, Gyulai István, Mile Kálmán, Frank Béla, Fischer Sándor, Kertay József, Babróczky Ferenc, Klein György, Török János és Rusznyák Miklós. Az egyesület f. hő 16 án táncmulatsággal egybekötött nyilvános hangverseny keretében mutatkozik be az egri közönségnek. Hogyan akarja a Máv. a vaggon- lakókat elhelyezni? Érdekes terv az építkezés megindítására. Eger, 1922. február 1, A vaggonlakók, ezek a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes szomorú magyarok, rengeteget szenvedtek szellős «lakásukban» a legutóbbi napok tűrhetetlen hidegsége miatt. Fűhöz-fához kapkodnak szegények, gyűléseznek, kilincselnek, de mindhiába. Nincs 6enki, aki segíthetne rajtuk. Pedig két keserves esztendő után, úgy hisszük, a vaggonlakók ügye is megérett a végleges elintézésre. Ez a kellemetlen állapot elsősorban természetesen a vaggonlakókat illeti, de érzékenyen károsítja a Máv.-ot is, amelynek nagy szüksége van az elfoglalt teherkocsikra, A Máv. most azt az érdekes tervet hozta fel, hogy hirdetményt tesz közzé a csendben maradaaK, nem éljeneznek, nem j helyeselnek, nehogy a többi állat azt higyje, ' hogy: a szamarak csak a saját érdekük- i bői pártolják ezt az indítványt! Az állatok gyűlésén a vén Szamár elő is állott ezzel az indítvánnyal. Az álla- | tok csak úgy dűltek a nagy nevetéstől, a szamarak azonban néma csendben maradtak; nem éljeneztek, nem «úgy van* *-oztak, sőt a beszéd végén a szónokot sem üdvözölték úgy, ahogy ez máskülönben szokás. Az Oroszlán, mikor a nagy nevetős lecsillapodott, így szólt: — óh, ti szamarak! Hát ti azt hiszitek, hogy a szamárságból bölcsesség lesz, ha csak egy szamár mondja, s a többi meg sunyi módon titkolja, hogy tetszik neki az a szamárság, amit az az egy mondott?! A szamarak lenyelték ezt a mondást, s egy hónapig békében maradtak. Akkor aztán előállott egy fiatal Szamár a gyűlésen, s azt indítványozta, hogy ezután a szamarak minden dolgát a lovak végezzék, a szamarak pedig mind a zabon tartott hiníős lovak helyébe lépjenek. A múltkori eseten okulva a szamarak most bez- 1 zeg nem maradtak némák, hanem olyan helyeslést, éljenzést s «úgy van»-ozást vittek véghez, hogy az egész határ harsogott a szamárordítástól. Mikor a rettenetes ordítozás valamennyire elcsendesedett, az Oroszlán megszólalt: — Óh, ti szamarak! Hát ti azt hiszitek, hogy akármiféle szamárságból bölcsesség lesz, ha sok szamár ordítja azt világgá?! * A sétatéren. Egy falusi Veréb bekerült valahogy a városba. Déltájban a sétatéren leült egy rácsos kerítésre, s onnét nézegette a sétálókat. Alig tudott hová lenni az álmólko- dástől: az asszonyok kalapja tele volt tarka madártollal, a nyakukban szőrös állatbö- rök lógtak; a ruhájuk olyan cifra volt, hogy huncut az a parádés lő, melynek eallangosabb a szerszámja; a férfiaknak meg olyan volt a gallérja, hogy majd megfulladtak tőle, a könyöküket úgy eltartották a derekuktól, mintha az már nem is az övék lett volna, a a legtöbbje olyan előkelőén világmegvető, s keserűen unott arcot vágott, mint valami özvegy majom. A falusi Veréb egy darabig csak törte a fejőt, hogy vájjon csakugyan emberek e azok, akik dologidőben itt jönnek-mennek, s ingyen mutogatják magukat egymásnak? Mivel sehogy se tudta ezt a dolgot megérteni, fölrebbent a rácsos kerítésről, leszámolt a víz partjára, s ott megszólított egy Galambot, ki a gabonás hajók rakodóhelyén eszegetett.-—Ugyan testvér, nem mondanád meg, csakugyan emberek azok, akik ott nyüzsögnek a parton ?! — Ugyan hogy kérdezhetsz már ilyet? — búgta a szelíd Galamb,— hát Istennek miféle más teremtett állatai csinálnának magukból ilyen maskarát ? ! * A Verebek. A Kányák nagyon rákaptak a Verebekre, úgy, hogy ezek semmi módon sem tudták már magukat oltalmazni ellenük. Elmentek hát védelmet kérni a Sashoz. — Felséges urunk! — így beszélt a szónok. — A mi rettenetes nagy bajunkban imhol Hozzád jöttünk segítségért. Itt állnak alázatos esedezéssel, Uram, színed előtt legelői a nagyfejűek, a született méltóságok, a választott nagyok, itt állnak jobb kéz felől a városi Verebek, utánuk a falusi Verebek, bal kéz felől itt állnak az asztagokban lakó kövér Verebek és itt állnak hátul a homoki buckák sovány lakói . . . — óh ti Verebek! — szólt közbe a Sas elszomorodva — hát ti, mikor ilyen nagy bajban vagytok, akkor se vagytok mindnyájan egyforma Verebek?!
