Egri Népujság - napilap 1921/2
1921-10-09 / 229. szám
EGEI NÉPÚJSÁG 2 Eger, 1921. okt. 8. Az egri határ ősszel a legszebb. Olyan, mint a harminc éves asszony. Tele van tűzzel. Egy pillanatra meghódol előtte a hervadás. Lábaihoz kúszik. Pirosra csókolja. A nap zengő húrokat feszít ki a fák ágai között. A szél játszik azokon a húrokon. S a hervadás táncra perdül citera- szó mellett. Amit megérint, arannyá válik. Teletűzdeli rubintokkal a vadrózsafát. Csipkebogyók azok. A domboldalakat biborszőnyeggel teríti be. S kihímezi sárga kankalinnal, veres kakas-cimerrel. De való jában virág nincsen sehol. Gyalogcserjók öltöztek őszi ünneplőbe. S a szép asszony, az egri határ, elbűvölően mosolyog. Királyi uszálya a pázsit. Könnyű lépései nyomán kivirúl a kék katáng. Fölötte selyemkék baldachin szikrázik. Ez a pompa az ég. Átsuhog az arannyá vált mesefák között. Felül királyi trónusára, az Egedre. Lábaihoz hordják a szőlőhegyek kincsét az alattvalók. A szüret elgondolkozva hallgat a kádak mellett. Öblös fazsétárjá- ból zuhog a must. Olyan, mint a tök-ász. Piatnik hangulat. Hallgatja a musttal megrakott szekerek zörgését. Mosolyog a nótán, a szedők tréfáin. Ejha, amott egy szőlőszemet harapnak ketté: kisasszony és úrfi. Az öreg szőlőtőkék másodszor virágzanak. Lányfejek mosolyognak a száradó indák között. Piros baboskendő takarja a búzaszőke hajat, a hollófürtöket Egy hódító hajtincs véletlenül kikacérkodik a kartonkendő alól. Villognak a kések. Most van a szőlő aratása. Ivökényszinű fürtök, harmatos gerezdek, bővérű csillengek töltik meg a szedővedreket. Dalolnak. Incselkednek. «Szőlőfa van az ablakom előtt. Kivirágzott éppen tegnapelőtt. Ma hajnalban szőlőt leltem rajta. Csókszüretre hí a babám ajka.» A puttonosok — leginkább férfiak — le leülnek a szedő fehérnőp mellé. — Adjál már egy kis szőlőt, Rozikám., — Van kézi. Vegyék, oszt egyék. — Jobban e3ik, hogyha te adói. — Űgya. Itt minden jánynak teszi a szépet. No, itt van-e, vigye a f . . . — s egy fürtöt az elszontyolődott legény után hajít. Ez megkapja és a kalapjához tűzi. A lány elvörösödik s nótába kezd, hogy észre ne vegyék a szavát: «Bekapáltuk szőlleinket Három ízben is. Nem sajnáltuk erőinket, De van haszna is.» Persze, nemcsak szedők, puttonosok vannak a szüreten, hanem vendégek is. Naplopők. Ezek tartják tréfával a többit. Hevesen udvarolnak. S a szeretett ideál keze halálra tömi őket szőlővel. — Tudj a-e, mikor érik el a szőlő? — kérdezi a kisasszony. A gavallér bájosan pislog. Sóhajt. Gépiesen tűnteti el a fürtöket a gyomrába. — Októberben — mondja érzelmesen. — Szamár. Akkor érik el, amikor elérik. .— Nézze, adjon egy csókot — mondja a gavallér vakmerőén. — Gondoljon a szőlőre — mondja a kislány nevetve. Égy öreg puttonos úgy pipa mellől kiköpi az úrfi háta mögött : — Legénykoromba a f . . . kért csókot. Majd kérném . . Megcsókoltam, oszt megvan. — No, mit peszterkedik mán megint a szoknya mellett? — pirítanak rá az öregre. — Tűzre való mán a vén venyige. — ügy, a — pipázik nyugodtan tovább az öreg. — De tik melegedtek meg a lángjánál. Ezalatt a szőlőaljban tapossák a szőlőt. Csorog a bogyók vére. Maszatos képű gyerekek állják körűi a kádat. Összefut a szájukban a nyál. A sóvárgás kiül az arcukra. — Muszt — sóhajt a legkisebb. — Pijosz — vágyakozik a szöszke. — Édesz — csemcseg a középső. A legnagyobb nem szól egy szót se. Megmeríti a kanalat. Iszik és ellohol. A többi kezében is megfordúl a nagy pléh- lcanál. Rácsurgatják a kabátjukra a bűnjelet. Többet elcsurgatnak, mint megisznak. | Azután összefogózkodnak és danolva mennek a szüretelőkhöz: <Víd Edejbe nem tujját a nevemet.. . Máj mettujját, hogyha tatona leszeD. A venyige halom előtt rotyog a bogrács. Gulyás készül délre. Fűszeres, paprikás illata orrcsiklandozó. Egy serpenyőben hagyma serceg. Sírós szemekkel kavarja a gazdasszony. Honnan, honnan nem, előpenderűl egy kislány. Szívesen ajánlkozik a hagymapirításra. A gazdasszony- nak fia van. Katona Miskolczon. A kislány jő diplomatának mutatkozik ... Az ökrös szekerek álmosan kanyarodnak be a nagy sövénykapun. A szőlősgazda jó háromesztendőset tölt a pohárba. Mindegyik kocsis bebillenti a maga borát. Lekerül a kalap mellől a pipa. A csizmaszárból előkotorásszák a masinát. Végigszánkózik a gyújtó a zsíros nadrágon. — Há tejsűr. Memmondottam. Huszonöt hektó lesz egy hódon. — Eddig — figyelmezteti a szőlősgazda. — Úgy — bólint a kocsis. — Még jó, mer jég verte. Van olyan szőlő, amékben 15 hektó termett egy hódon, meg ló. Megint becsúszik egy pohárral. — No, a második hód harmincat is ad — mondja csillogó szemmel. A harmadik pohár is kiürül. Csettint a nyelvével a kocsis. — Jó termés, hál Istennek. Meg se látszik, hogy jég verte vóna, nasságos uram. Harmincöt is lesz egy hódon. No, legények, hordót gujítani! — kiált nagy szóval. így megy ez mindenfelé. A negyedik pohár után már valósággal kánaáni a termés. A hordókat felrakják a szekérre. A kocsisok meglegyintik az ökröket. — Csálé, Hagymás, nyé. Még bement vóna egy puhárral. Gyű, az áldóját a zapádnak. A gulyás is elkészül ezalatt. A szedők, puttonosok, énekszóval jönnek le a "»■hegyről*. Megy a kocsi, porzik az út utána. Húsz lányt kap a legény minden ujjára. Azt hiszi, hogy a sok leány szereti. Szereti. Egy szereti, a többi meg neveti. Neveti.------ — S a szüretek lassan befejeződnek. A tőkék zörgő levelei között már csak a szél dudorászik a nagy magányosságban. Az egri határ fonnyad. Varjak a blakának vastag falán megpihent egy fekete rigó. A kis fióka, úgy látszik, elfáradt a repülésben s letelepedett az ablak- párkányra, hol kis szivének gyönyörűségével nézegetett szét a messze vidékre. Hősünknek megremegett a lelke. Oda lopózott a nyitott ablakhoz és gyönyörködve nézte a kis szárnyast, a szabad világ hírnökét, mely időközben tollászkodni kezdett. Majd óvatosan hátra lépdelt és durva kenyeréből szétdörzsölve egy darabot, morzsáit odaszói’ta a rostélyon kívül. Azután csendesen ágyáig ment s onnét nézte a mohó kis jószágot, amint fényes csőrével szaporán kapkodta a morzsákat. Eközben szinte önkéntelenül fütyülni kezdte: «Jesce Polska nie zginela. . .!» «Nincs még veszve Lengyelország.* A kis dalos figyelni kezdett. Fejecskéjét oldalt fordítva hallgatózott. . . Es a szegény rab csak fütyült, fütyült az ő hálás közönségének, az egyetlen madárkának, mely — mintha értette volna az elnyomott lengyel nép himnuszát — lehajtotta a fejét. Azután benézett a rácson, két ragyogó, okos szemével, felborzolta szárnyát és elrepült. . . A fogoly sóhajtva ugrott az ablakhoz és vágyódva nézett a madárka után, mig csak el nem tűnt a messziségben. Másnap ismét eljött a kis rigó és élvezettel csipkedte föl az odakészített morzsákat. Azután, mint előtte való nap is, sokáig hallgatta a lengyel himnuszt. Ettől kezdve a szabad madárka mindennap meglátogatta a fogoly embert, akinek minden öröme, minden reménye, minden gondolata ez a kis madár lett. Örömmel készítette ki a párkányra rendes napi élelmét. Aggodalmaskodva várta, ha valamicskét késni talált. Minden bűját- baját feledte, mig ott ugrált a kis jószág és határtalan volt az öröme, mikor látta, hogyan figyel a letiport lengyel nemzet imájára. Egyszer azután csodás meglepetés éri fiatal foglyunkat. A madár megszólalt s a ... lengyel himnusz első akkordját kezdte fütyülni . . . Ettől kezdve lázas munka indúlt meg. Lyazienki becézgetve suttogott a madárkának s százszor elfütyülte neki a másik akkordot, mely ismét hálás, tanulékony szívre talált. így ment ez heteken, hónapokon át s végre ketten fütyülték a lélekemelő, a vidító, a reménytkeltő himnuszt elejétől- végig. A madárka künn az ablak párkányon, a fogoly benn, a rostély mögött. Csakhogy a jó Isten szabad madara nem tudta ám, hogy ez tiltott dal s tele tüdővel csattogta a «Jesce Polska nie zginelá»-t. A fegyház őrsége felszisszent. Lett nagy futkosás, hallgatózás, végül pedig kegyetlen bosszú. A porkoláb mindenütt egyenlő szívtelen, de olyan kegyetlen talán egy sincs, mint az orosz, mikor lengyel fogollyal kell elbánnia, A hollandiai Van Bearle-nek, Orániai Vilmos lővensteini foglyának, egyedüli örömét, reményét, boldogságát: a tulipánt, szétzúzza Gryphus, a porkoláb. Pelissen betanított pókját elpusztítja a börtönőr csak azért, hogy fájdalmat okozzon a gyámoltalan fogolynak. Hudsan Lowe kivágatja Szt.-Ilonán a longwoodi fákat, hogy Napoleon korlátolt és ellenőrzött sétái közben ne kaphasson árnyékot . . . Oh, az ember roppant kegyetlen és nagyon találékony tud lenni, amikor arról van sző, hogy embertársának fájdalmat okozzon. A vilnai őrök fegyvere is folyton dörgött, mikor a «lengyel rigó» le akart telepedni szokott helyén, a Lyazienki Szaniszló ablakában. Sokáig kísérletezett a megvadított madárka, de hiába! Nem volt már ott a rácson belül az ő énekes társa . . . Valahol lenn, földalatti börtönben epekedett az ő kedves kis madara után. Végre, mikor a rigó látta, hogy ked vés énekébe mindig beledörren a fegyver durva hangja: elrepült ... Ki a litvániai erdőbe és ott fütyülte tele torokkal: Jesce Polska nie zginela . . . És csodák csodája, pár hét múlva minden rigó ezt énekelte g litvániai erdőben. Majd átcsapott Volhiniába s végül egész leigázott Lengyelország minden dalos madara evvel kelt, evvel feküdt, evvel köszöntötte a delelő napot: ♦Jesce Polska nie zginela! . . .» * Mikor hozzák le a Bükkbe, a Tátra és Fátra, továbbá a Máramarosi és Erdélyi havasok, meg a Királyhágó i’igói — a mi nemzeti himnuszunk fenséges zenéjét? ! Breznay Imre. A szüret víg Egerben. Az egri határ. — Csókszüret. — Mikor érik el a szőlő. — A vén venyige. — Három puhár bor.
