Egri Népujság - napilap 1921/2

1921-10-04 / 224. szám

Ära 2 korona

Eger, 1921. Október 4. Kedd XXVIII. évf. 224. sz.

EléSxetési díjak postai szállítás« ti i és félévi előfizetést sees fogadunk el.

ísgued évre ilO K. — Eíiíí hér* WR. —

POLITIKAI NÄPILÄP.

Felelős szerkesztő: B R E Z N ÄY IMRE.

Szerkesztősét? * Eger, Licet*»»

Kiadóhivatal j Ilceatal agcnví T^lefoß szám 15,

»

Béke-konferenciák.

Eger, 1921. okt. 4.

Ebben a hónapban két helyen is ösz- szeülnek a nagypolitika intézői, bogy kísérletezzenek a világbéke összekovácsolásával. Egyik gyűlés Neiv-Yorkban lesz, a másikat Londonban tartják. Amott a világ hadseregeinek leszereléséről tárgyalnak, Albion fővárosában pedig arról tanácskoznak majd, hogyan lehetne a béke egyensúlyát biztosítani különösen Európában.

Igazán kedvünk lenne nevetni, ha a gondolkodó ember lelke mostanában hajlandó volna a nevetésre.

Régen kísért a világbéke gondolata, de soha nem voltunk tőle messzebb, mint éppen mostanában. A nagy háború előtt időről-időre szónokoltak, tanácskoztak a hágai pompás palotában arról, miképen borulhatna egymás keblére a világ valamennyi nemzete; hogyan lehetne a politikában megvalósítani az «egy akol — egy pásztor» nagy gondolatát.

Hiú erőlködésnek bizonyúlt, mert valahol — sőt legtöbbnyire nem is egy helyen — mindig dörögtek az ágyúk, ropogtak a fegyverek, folyt a vér. Ha pedig mégis be lehetett volna olykor-olykor zárni a világ János-templomának ajtaját, bizonyára nagyon hamar elő kellett volna venni a kulcsot. Gondoskodott erről a ravasz és kapzsi diplomácia, a népek és államok féltékenykedése, törtető önérzete, bűnös buzgalma.

És ha már a nagy háború előtt nem lehetett komolyan beszélni a világbékéről: hogyan lehetne abban reménykedni éppen

most? Hiszen, ha világbékét akarnak, ahhoz a lelkek békéjét kellene biztosítani. Mert amiképen a világnak másfél milliárdnyi lakossága népekből, nemzetekből tevődik össze : a népek és nemzetek millió és millió egyes emberből alakulnak. És ez a sok-sok millió ember úgyszólván mind elégedetlen.

Akik — akár érdem szerint, akár ér- demetlenül — kaptak valamit a háború befejeztével: azok mind még többet akarnak. Úgy vannak, mint az, akinek ölébe hullott a főnyeremény. Nem érdemelte meg, de azért kevesli, mert — több is lehetett volna.

És mit szóljanak azok, akik alulmaradtak a küzdelemben ? Mit szóljunk mi ? Mit szóljon a német, a török, a bolgár ? Ha már azoknak a lelke is nyugtalan,

Eger, 1921. okt. 4.

Egerben még a hétköznap is ünnep. A vasárnap az már sátoros. Aranyszőttes borul a majálisozókra, a vigadókra. Tavasszal virágos szőnyeget borít eléjük, ősszel árvalányhajas kalapot nyom a legények fejébe. Lobogós ingbe, kékített győcs gatyába öltözteti őket. Kulacsot, fokost ad a kezükbe. A lányok híines viganóba bújnak. Kláris van a nyakukba, szedőveder a kezükbe. Selyempántlika mosolyog szemérmesen az ingvállukon. Se vége, se hossza ilyenkor a szüreti mulatakik jutottak valamihez, vagy éppen sokhoz : vájjon nyugodt lehet-e a legyőzöttek lelke ? Lehetséges-e csak fel is tételezni, hogy békességben legyen a magyar, a német, a török, a bolgár lélek, mig egy csepp vér van az ereiben, mig egy gondolat teremhet az agyában?

Semmi esetre sem. Ahhoz vagy szentnek, vagy tunyának, lemondőnak, megalkuvónak kellene lennünk. Szentekké nem tudunk lenni, tunyák, megalkuvók, lemon- dók pedig nem leszünk.

Nevetségesek tehát ezek a béke-apos- tolkodások, mig a millió és millió egyes ember lelkének békéjét nem biztosítják az —■ igazság uralomra juttatásával.

Ebben az esetben lesz majd béke önmagától is. Máskép nem lesz, — nem is lehet.

ságnak. Szép is az, különösen, ha megadják a módját,

A Keresztény Szocialista Egyesület is rendezet ilyen mulatságot. Tegnap volt a napja. Én is ott voltam. Leirom úgy, ahogyan láttam.

Tele volt a szociálisták nagy gyűlésterme magyarruhás lányokkal, matyógúnyába bújt legényekkel. Csillogott a párta. Vakított a leányszem. Cicáztak, évödtek.

— Aggyék mán az árvalányhajbú e’ — kérlelte a leány a legényt.

— Egy szál egy csők — mondta a legény és megtörölte a száját a lobogó ingujjba.

A magyar karnevál.

Az árvalányhaj története. — A pirosító. — A flört. — Fényképezés. — A menet.

Az aradi 14-ik vértanú.

Irta: Hrabovszky Géza, nyug. pénzügyi titkár.

Máig sem tudom megérteni, miként ! történhetett az, hogy történelmi munkáink ! Kazinczy Lajos honvéd tábornokról, kit Aradon 1849. október 25-én a vár sáncá- j ban Haynau főbelövetett, mint ilyenről | alig emlékeznek meg. Gracza György j történelmi nagy munkájában csak mint [ tábornok-vértanút említi, hozván arcképét és semmi mást, Jókai, Bródi, Rákosi a «Magyarország 1848 ban» cimű illusztrált munkában arcképét hozza csak s annyit mond, hogy Haynau kötél helyett kegyelemből főbelövette, de hogy hol és mikor, szóval sem említi. Végre az aradi vértanúk szobra leleplezése alkalmából Varga Ottó által megirt az «Aradi Vértanuk Albuma» cimű munkában Kazinczy Lajos még csak említve sincs, pedig mint 14-ik vértanúnak és mint hős katonának méltó helye lett volna az emlékoszlop hőseinek relief arckép csarnokában.

Kazinczy Lajos vértanú-nagybátyám aradi várfogsága alatt 1849. szeptembertől október 25 ig (vagyis főbelövetése napjáig) megírta életrajzát, melyet börtön-cellája szalmazsákjában rejtegetett s melyet, ritka, véletlen szerencse mentett meg az elpusztulástól. Nagybátyám ugyanis a 48-as időket megelőzően gyakrabban megfordult Ung megyében, Szürtén lakó szüleimnél, mert édesanyám neki testvére, édesatyám tehát sógora volt. A falubeli magyarok akkor inas szerepre nem vállalkoztak, az úri családok tehát rendesen kipróbált tót fiúkat tartottak, mint akik igen alkalmazkodó, készséges legények voltak. Abban az időben szüleimnél egy Rockom Pál nevű inas szolgált, kit a szabadságharc lezajlása után az osztrák besorozott. Ez az ember került egyszer nagybátyám őrizetére, ki is nagybátyámra szürtei látogatásai alkalmából visszaemlékezett s ezt a német katona őrtársa jelenlétében, nagybátyámnak tőt nyelven értésére adta. Mikor nagybátyám a halálos ítéletről értesült, erre a volt inasra bízta emlékiratainak kézbesítését, ki is azt négy év múlva, katonai szolgálatának teljesítése után, már erősen megrongált állapotban a szabolcsmegyei Gyulaházán lakó Becske Lajosné sz. Kazinczy Ifigénia nagynénémnek adta át. Azért neki, mert nagynóném nagybátyámnak egy szürke lóért 100 forinttal adósa volt. S ez az összeg lett jutalma Rochom Pálnak hűséges megbízhatóságáért, ki aztán mint külső cseléd mindjárt ott is maradt.

Ezt a nagyérdekü kéziratot unoka| testvérem, Becske Bálint volt pónzügy- * igazgató közölte egész terjedelmében az «Adalékok Zemplén vármegye történetéhez*. cimü füzetes folyóirat 1906. évfolyamában.

Szomorú valóság az, hogy a mai önző, kapzsi világban meglazult erkölcsök mellett a hazaszeretet érzését csak folytonos élesztgotéssel lehet ugy-ahogy fenntartani. Annak a letört, lejáratott, de a hazáért, annak nagyjaiért még lelkesedni tudó társadalmi középosztálynak vélek szolgálatot tenni, de a történelmi igazság és a haza vértanúja, nagybátyám Kazinczy Lajos iránt tartozó kötelességem is, hogy ezen nagyérdekű, terjedelmes Önéletírásból egvet mást közre adjak és őt a történelmi ismeretlenség homályából kiragadjam.

*

Kazinczy Lajos honvédtábornok, aradi 14-ik vértanú, Kazinczy Ferencnek gróf Török Zsófiával való házasságából származó 8-ik, vagyis utólső gyermeke, született 1820. október hő 20 án, a zemplénme- gyei Széphalmon, hol szüleinek birtoka és kastélya volt.

Kazinczy Lajos nagybátyám a szó szoros értelemben vett «burokban« született meg s úgy kellett őt abból születése után kiszabadítani. Ebből, boldog emlékű nagybátyám azt jósolta, hogy gyermeké