Egri Népujság - napilap 1921/2
1921-08-14 / 184. szám
2 EGRI NÉPÚJSÁG ban esztelen, mondhatnám erkölcstelen gazdálkodással az erdőket kivágták a dombokról, hegyekről. Az esővíz igy lemosta a felső termőráteget, aminek következmő- nyeképen már nem fejlődhetett vegetáció, így évről-évre mindig kevesebb és kevesebb volt a csapadék, mig végre Konstantin császár uralkodása idején 35 nyáronlát egyetlen egyszer sem esett az eső. Ekkor azután már a termő alföld is száraz pusztasággá lett s igy a nép kénytelen volt kivándorolni olyannyira, hogy ott, ahol 3000 évvel ezelőtt 1 millió ember kitűnő jólétben élt, ma 200.000 ember tengődik. Évszázados óriási munkával építenek földalatti csatornákat, igyekeznek erdőket létesíteni, de mivel úgy a szükséges termőrétegnek, valamint a megfelelő csapadéknak hiányában vannak, a fák törpék maradnak. — Még igen-igen hosszú idő fog eltelni, mig Cyprus szigete legendás termő- kulturáját ismét vissza fogja nyerni. Ebből a szomorú példából láthatjuk tehát, hogy a tudatlanság az erkölcsi alap hiánya is egyúttal, aminek nyomában szenvedés jár. Visszatérek még egy pillanatra a siroki völgybe és csak röviden kívánok rámutatni, hogy egy kis jóakarattal milyen magas színvonalra lehetne itt emelni a kultúrát és vele a jólétet. A malariás le vegő ózonban gazdag levegőre változnék a sápadt, lehangolt és szomorú arcok he lyett piros, jókedvű arcokkal találkoznánk 10.000 embernek nehéz foglalkozása meg szűnnék és helyette 50.000 embernek köny nyű foglalkozása és jóléte lenne biztosítva Hány ilyen siroki völgy van még hazánkban! Ha ezentúl gazdasági kérdésekkel és nem erkölcsi tekintetben annyiszor kifogásolható politikával foglalkozunk: hazánkban rövid időn belül olyan jólétet teremthetünk, aminő sehol nincs a világon. A jólét pedig legjobb fegyvertársunk lesz területi integritásunk visszaszerzésének szent ügyében. Vagyis: ha nálunk magasabb fokon áll a jólét, akkor az elszakadt területen még a legutolsó nemzetiségi elem is segítő társunk lesz. Ha ellenben, az elszakadt részeken lesz nagyobb jólét: akkor még édes testvéreink között is fognak akadni, akik hazánk integritását közömbösen veszik. A jólétet — mint fönt említettem,— csak úgy érhetjük el, ha végrevalahára abbahagyjuk a folytonos pártviszályt, amelyet belső ellenségeink szítanak közöttünk. Hiszen a görög, a római és általában minden korszak kultúráját az esztelen politikai kötélhúzás tette tönkre. Ne üljünk fel a ravaszul közénk dobott jelszavaknak. Nem jogrend* kell nekünk, hanem keresztény tisztesség; nem demokratikus enyhe törvény kell, amely a gazembert védi, hanem szigorú törvényt követeljünk, amely a tisztességet védi. Egyedül a tisztesség képes ezen a világon szépet és jólétet teremteni. Az emberiségnek örökös szégyene lesz a mai, úgynevezett «demokratikus» korszak, amely enyhe törvényeivel a csalók és más emberi bestiák részére biztosított jólétet, a tisztességes embert ellenben a romboló elemek által tönkre tette. Vissza tehát a kereszthez és az elszakadt Kárpátok ős Alföld mielőbb ismét a mienk lesz! A jövőben ép úgy, mint a múltban, csak az a nemzet fog boldogulni és fejlődni, amely szilárd erkölcsi alapon áll! Bell Miklós. A lakásínség. Az újházasok tragikomédiája. — Egészségtelen lakások. — A fő- bérlö urak. — Az Egri Népújság közbelépése. — Építeni kell. Eger, 1921. aug. 13. Az egri lakáshivatal ellen már nagyon sok oldalról érkezett panasz az Egri Népújság szerkesztőségőbe. A fenyegetőző, kétségbeesett hangú levelek halmaza árasztott el bennünket az utóbbi időben. Síró fiatal asszonykák, újdonsült férjek adták egymásnak a kilincset, hogy elpanaszolhassák az ő nagy bajukat, amely ma országszerte ismeretes kóros-tünet: a lakásínséget. Minden nótának egy a vége: nincs lakás, nem lehet lakáshoz jutni. A mézesheteket élő fiatalpárok egy szobában szoronganak az apősékkal ős a mőzetlen hetek gyönyörűségeit kénytelen-kelletlen megosztják az öröm-apából, öröm-anyából lett szomorú szülőkkel, akik a fiatalokkal már sohasem tudnak békésen megférni. Tisztviselőmenekültek vannak egy-egy szobában három-négy szoba bútor közé bepréselve, vagy mondjuk elraktározva. Az ilyen szűk, kegyelem lakások dohosak, piszkosak, nedvesek, egészségtelenek. Minden sarokban betegség ólálkodik: tífusz, vörheny, vagy tuberkulózis. A vaggonlakők szomorú helyzetéről nem is beszélünk, de ők sem ütik dobra szenvedéseiket. Az egri állomáson hallgató vaggon-sor menekült családok sanyarú sorsáról beszél. A vaggonlakők még nem fordúltak hozzánk. Várnak avval a türelemmel, mint amilyen elszántsággal tagadták meg a hűségeskü letételét. Az öt-hat szobás lakások boldog tulajdonosai élvezettel süppednek bele öblös karosszékeikbe és szivarszó mellett fejcsóválva olvassák a lakásínségről szóló cikkeket. S talán már másnap kiadják egyik bútorozott szobájukat potom 2—3 ezer koronáért egy hónapra. S ez még elég szerény, kis ár ahhoz képest, hogy a múltban egy boldog főbérlő 9000 koronát kért 2 hónapra egy fiatal házaspártól. Szegény fiatal házasok! a lakásínségen legjobban a nászút segítene. Ha ez az állapot sokáig így tart, a nászút költségei sem kerülnek többe, mint a bútorozott szobák ára. S kérem, az ilyen szobákban lábúj j- hegyen kell járni, mert a kegyelmes fő- bérlő úr, esetleg házigazda, alszik, vagy dolgozik, vagy vendégei vannak, vagy kínus főfájás gyötri és így tovább ős így tovább. Ha nem tetszik a szubordináció, nem szabad otthon tartózkodni csak éjszakára, akkor is zajtalanúi kell lélekzeni. S ha eljön az elseje, a háziúr előkelő hidegvérrel sülyeszti zsebbe azt a potom négyezer koronát, amit új házas lőttedre fizetsz. A főbérlő úr hosszú erkölcsi prédikációt tart a könyörűletessőgről, a szánalomról, a te helyzetedről, hogy a négyezer koronádat markoló kezet még meg is csókolod. Köszönetét rebegsz, de a fő- béslő úr kegyesen elbocsát. Keserű humor ez. A lakásínségnek ezer és egy válfaja van, valóságos boszorkánykonyha ez a kérdés, ahol mindig kotyvasztanak és semmit sem csinálnak. Az egri lakáshivatalhoz gyönyörűen megfogalmazott kérvények mennek, de ma már hiába az ékesenszólás, illetve ékesen- írás. Elolvassák, félre teszik, jobb esetben újra előveszik ős újra félreteszik. Mit csiFalusi kép. Augusztusi nap tüzel a felhőtlenül is szomorú magyar égről __ A nagy szérűsk ert merő sürgés-forgás. A cséplőgép tüsz- szög, kattog, búg. Az emeletesháznyi hosz- szú bűzakazal sarkán négy ember hányja egymás villájára ütemes gyorsasággal a ( nehéz kévéket. A kévevágő gyerek az ősz- szekötő-kapocs a kazal és a gép között. Ő a cséplő padjának a szélén áll. Balkezével kapja el a felé dobott kévét; de abban a pillanatban a jobbjában levő éles kampós késsel el is vágja a kötelét, s a kéve szétsátorozottan dől az etető elé, aki ügyes fordítással a dobba veti. A szemhullató zsilipeknél 2—3 ösztö- vér legény. Amint az elsőnek zsákja megtelik, leveszi a zsilip horogjárói, vagy kettőt csavarint a zsák üresen hagyott nyakán, társa segítő billentésével a vállára veszi s csaknem futólépésben viszi a csűrbe, a mérő-garmadához. A pelyva- és törekhordók öten vannak. Valamennyi fiatal asszonynép. Párórai munka után mindannyiuk polyva s porlepett; mégis viháncolók, jókedvüek, mintha mulatságban volnának. A szalmakazalon 4—5 ember serénykedik. Elevátor viszi fel a szalmát az állásba. Az állási munkás az egy-egy villa terhét pontos egymásutánban veti jobbra- balra, legközelebbi két szomszédjának; ezek tovább a kazalszórónak. A kazalrakás tudomány, művészet. Szinte elcsodálkozik rajta az ember, hogyan alakúihat az a kezdetben alaktalan, szalmatömeg olyan szabályos tojásdad kazallá ? Mikor a nap dél felé hajlik, az összefolyó morajból mind sűrűbben hangzik ki egy-egy éles kiáltás. Ez a vízhordó gyereknek szól. Délelőtt 10-től délután 5 óra tájig ez a surján gyerek valóságos ken- .gyelfutó. Hiába hordja a legfrissebb vizet: a forró verejték talán őrőla csorog legjobban. A cséplőmunkások legutolsója Bora néni, az öreg zsákfoltozó asszony. Olyanformán van ő itten, mint a vén bőgős a bandában. Folyton zörög-morog, évődik. De van is rá oka; hiszen neki nemcsak a főintéző parancsol, hanem a zsákoló is valamennyi . . . Délelőtt a csűr északi oldaláról hallom a zsőrtölődésőt, délután a déliről; Jmár a- hogy melyik van árnyék alatt. Odalépek hozzá s megszólítom: — Sok a baja, ugy-e, szülém? — Sok, kéremalásan, — sok. Nincs annyi senkinek, mint nekem. Nem elég hogy özvegy vagyok régen; még aki keresőm vóna, asse úgy bánik velem, ahogy kéne. Még tecik-e tunnyi, nincs má úgy semmi, min ennekelőtte. A tekintetes úr is csak ócska fótnakvalót ad. Ócska ponyva-, ócska zsákdarabot. Ezt még nem győződ cérnával. Még tán azt is gondolhattya a tekintetes főintőző úr, hogy nem dolgozok hűségesen. Pegyig tessen elhinnyi, inkább a fogam húzatnáin, mint ahogy látom, hogy a főt a cérna után szakad . . . — A világé el nem tennék egy szál cérnát. De hogy is tenném. Nagyon jő ember ez a mi urónk. No meg oszt esztendős vagyok csakúgy, mint akármelyik béres: nekem is csak úgy mér, mint azoknak. — Hát mennyi az évi komenciója ? — kérdem az öreget, ahogy tőle szóhoz jutok. — Két mázsa búza. Nem sok, de biztos kenyérnekvaló; rákeresve megélek belőle, ha szűkösen is, — válaszolt csöndes, nyugodt komolysággal. * Káprázatosán szép, de hihetetlenül terhes a magyar nép takaró-munkája. Aratás kezdetétől a cséplés beíejeztéig 3—4 óra az éjjeli pihenője. A kulturáltabb nyugati államokban a gépek sokfélesége végzi a munka nagyját; a mi népünk — sajnos — teljesen a maga erejére, minden más nemzetétől elütő munkabírására támaszkodik. Józan esze, vallásos érzése pedig arra tanítja, hogy a fölöttünk őrködő Gondviselés éppúgy kiméri az ősi földbe vetett élet érési idejét, mint a csillagok és felhők járását . . . Innen magyarázható meg a gúnyos semmibevevés, amellyel szemébe kacagtak a népboldogító elvtársaknak, mikor azt parancsolták, hogy az aratási munkát is csak reggel 6 órakor lehet kezdeni, este hatkor meg abban kell hagyni. A magyar földmivesnek ez a jelszava, aratási biztatója: — Most fogjuk meg a dolog végit, aratáskor; majd alhatunk a télen eleget! B. L.
