Egri Népujság - napilap 1921/1

1921-05-28 / 118. szám

Ara 2 korona.

XXVill. évi. 118. sz.

Eger, 1921. május 28. szombat.

Előfizetési dijak postai szállítással t POLITIKAI NAPILAP.

Igész és félévi előfizetést nem fogadunk el. Főszerkesztő: BREZNAY IMRE.

i&sgged évre 110 K. — Egg bóra 40K. ~ Felelősszerkesztő: BHRSY KÁROLY dr.

Szerkesztőség i Eger, Líceum, Kiadóhivatal; Líceumi agomds. Telefon szám 31. i

I

Apponyi.

A magyar nemzet ma ünnepli ma élő legnagyobb fiát. S míg evvel az ünnepléssel egyrészt önmagát tiszteli meg, addig másrészt'bizonyságot is tesz róla, hogy van hite a jövőben, van reménysége és joga az élethez.

Ha igaz a szellemes mondás: «A történelem a múlt politikája s a politika a jelen történelme»: Apponyi immár egy fél évszázada dolgozik a magyar történelem szövőszékén. Munkálkodásának eredménye talán nincs arányban votélőjének tüneményes munkájával, de ő maga csak részben oka ennek.

Apponyit évtizedeken át nem értette meg saját kora, nem méltányolta saját nemzedéke. Viszont ő maga sem tudott beleilleszkedni a magyar politika kereteibe, ennek a politizáló nemzetnek gondolatvilágába. Talán azért, mivel tehetségeinek sokoldalúsága és mélysége révén nagyon is kiemelkedett kortársai közül nemcsak testben, hanem lélekben is. Hiszen Széchenyi óta egyetlen politikusunk sem lépett erre a rögös pályára olyan lelki útravalőval, mint ő. És ha mégsem tudott kellőképen érvényesülni, ebben ő maga annyiban részes, hogy nem tudott és nem is akart lemondani eszményeiről, meggyőződéséről. Hagyományos konzervativizmusát legfeljebb csak ideig-óráig tudta levetkőzni. Örökölt és belénevelődött vallásosságáról pedig soha egy pillanatra sem akart lemondani. Ez okokból nem lehetett nemzetének hivatalos vez-ére azokban az évtizedekben, melyek alatt nálunk valósággal dühöngött a liberálizmus és a «klerikális» jelzőt megbélyegzővé tette az istentagadó szabadkőműves sajtó s az annak nyomán fakadt felfogás.

De ezekből következik viszont az is, hogy nincs igazuk azoknak, akik Apponyit holmi tépelődő hamleti jellemnek tartják. Ebből legfeljebb annyi igaz, hogy végigjárt sok pártot a konzervatívtól a liberálison át a szélsőbalig, de a forradalmi elhatározásoktól irtózott az ő nagy lelke. Ellenben határozottsága tántoríthatatlan volt abban, hogy mindenütt egy eszme, egy gondolat vezette: nemzetének fejlődése, naggyá tétele. S ha olykor nem találta meg helyét a pártok között; ha programmját többször módosította: ez

abban leli magyarázatát, hogy a nemzeti jogok érvényesítését hol itt, hol ott, hol igy, hol úgy vélte elérhetőnek, mert hiszen a politika — Kossuth szerint is — az eg- zigenciák tudománya.

Végtelen nagy érdeme azonban Ap- ponyinak az, hogy egész politikai pályafutásában mindenkor önzetlen volt. Hiszen minden pártnak, minden politikai iránynak nagyobb erőt, nagyobb súlyt, több fényt és értékesebb díszt adott az ő személye. Viszont a belépés, a politikai beolvadás, a fúzió számláját minden esetben ő fizette a maga erkölcsi tőkéjéből.

Mert hogy erkölcsi tőkéje mindig nagy volt, azt még politikai ellenfelei sem tagadták soha. És ez a tőke legfeljebb azért nem kamatozott neki dúsan, mert soha nem iparkodott aprópénzig váltani. Soha nem tágított, soha nem változtatott a programm- ján azért, hogy nagyobb népszerűségre tegyen szert; de meggyőződéséből sem volt hajlandó engedni soha csupán azért, hogy az uralkodó kegyeit megnyerje.

Önzetlensége mellett az őszinteség, az eszményekért való lelkesedés az ő legerősebb jellemvonása. Egyik sem jő ajánlólevél a politika ravasz útvesztőiben.

... A következmények sajnosán igazolták Apponyit abban, hogy konzervativizmusa helyes volt a liberálizmus korában ; hogy énjének és politikájának vallás-erkölcsi alapja nagyobb és maradandóbb érték volt annál, amit a hitetlenkedő és hasznossági elveket valló nemzedék hirdetett; hogy mindenkori görcsös ragaszkodása mindenhez, ami nemzeti, ha általánossá tehette volna ezt az érzelmet: nem rohantunk volna a pusztulásba, romlásba, ahová a nemzetközi irányzat juttatott bennünket. És ki tagadhatná, hogy legállandóbb és legutolsó követelése: az önálló nemzeti hadsereg, nem lett volna-e meg- mentője úgy hazánknak, mint a dinasztiának is?

Valljuk b8 a mea culpát és ismerjük el, hogy Apponyi öt évtizedes pályafutása alatt jobbára helyesebb utón járt, mint nemzete és nem egy kérdésben nagyobb politikai előrelátást árult el, mint uralkodója . . .

De ha mindezekben a megállapításokban tévednénk is, egyben nem tévedhetünk : abban, hogy Apponyi évtizedeken át reprezentatív manje volt nemzetének az egész világ előtt. Olyan képviselője a magyar fajnak, aminőhöz fogható manapság nem akad még egy s ezeréves múltúnkban is nagyon kevés. Roppant, egyetemes műveltsége, bámulatos tökéletességű (magyar, német, angol, francia, olasz) nyelvismerete és nagy szónoki képessége ünnepeltté tették őt és vele a magyar nevet az ó- óf uj-világban egyaránt. Az interparlamentáris üléseken éppen úgy ünnepelte Brüssel, mint Christiania; éppen úgy csodálta Páris, mint London; éppen úgy rajongott érte Hága, mint az amerikai Saint-Louis.

Valóban: a nagy világ előtt Kossuthon, Petőfin és Jókain kivűl senki nem tett olyan nagy szolgálatot nemzetünknek,

senki nem szerzett több tiszteletet a magyar névnek, mint Apponyi Albert.

Ha ezekhez vesszük még azt is, hogy 1920. januárjában a magyarságnak hegyeket megmozgató reményét, elpusztíthatatlan életerejét ő vitte magával a világ bírái elé s Neuilly-ben szinte megdöbbentő erkölcsi sikert ért el: megértjük e nagy emberünknek mai országos ünneplését.

Apponyi iránt hálátlan volt saját kora és annak nemzedéke. Tündöklő képességei, fényes jellemvonásai mindenkor csak göröngyök voltak érvényesülésének útján. Mikor azután szinte minden elveszett: mégis csak őbelé kapaszkodhatott a magyar nemzet, hogy győzedelmeskedjék az elfogultságon és gyűlölködésen — s vívja ki számunkra a nagy világ rokon- szenvét és részvétét.

Ennél többet nem lehet várni embertől .. . És Apponyi elérte ezt. Elérte, mivel törhetetlen vallásos hite, tiszta jelleme, nemes munkálkodása, a művészetért való rajongása, termékeny képzelőereje és elméjének csodás gazdagsága s nemes nyugalma olyan egésszé fonódtak két emberöltő küzdelmeiben, hogy a pátriárkák korában is ifjú maradt a lelke, kinek nemes összhangját soha nem veszítette el.

Ezért mondjuk, hogy az ő ünneplésével önmagunkat tiszteljük meg, de bizonyságot is teszünk arról, hogy van hitünk a jövőben, van reményünk és jogunk az élethez.

Breznay Imre.

Űrnapja.

Gyönyörű verőfényes és nem túlságos meleg idő. Az utcán ezrekre menő, ünneplőbe öltözött járókelők... Zöld gallyakkal díszített házak és kakukfű-illat. Ez a keret, amelyben a katolikusok legnagyobb ünnepe lefolyt.

Nyolc óra előtt elfoglalja helyét a katonaság és rendőrség, hogy a körmenet útvonalát biztosítsa, majd 9 óra előtt a középfokú iskolák növendékei is felsorakoznak, hogy teljessé tegyék a kordont.

A székesfőegyházból kihallatszik a hatalmas orgona hangja, a kar művészi éneke. Azután trombitaszó hívja fel a katonaságot imára s minden katona feszes állásban szalutál . . . Díszlövés, mely után felhangzik az «Isten, áldd meg a magyart!» pár akkordja. És jól esik hallanunk, — a régi «Gott, erhalte...» helyett.

Azután megindul a menet. Ezrek és ezrek özönlenek ki a főszékesegyház hatalmas méretű főajtóján s szép rendben vonulnak le a zászló- és lobogó-erdő alatt, áhitatosan zengve a régi szép magyar egyházi énekeket.

Megható, megindító képre süt le az