Egri Népujság - napilap 1921/1

1921-04-13 / 82. szám

Ära 2 korona

Eger, 1921 április 13. szerda.

XXVIII. évi 82. sz.

Előfizetési tiíjsk postai szállítással; | POLITIKAI NAPILA P. Egész és félévi előfizetést nem fogadunk el. I Főszerkesztő: BHEZNÄY IMRE.

Negped évre 120 K. — Egg hóra 45 K. - | Felelősszerkesztő: BÄRSY K AB OLY dr.

SzerkesztSség: Eger, Líceum. Kiadóhivatalt Líceumi ngomlj. Telefoss szám 11,

A színház pang.

Régi, majdnem százesztendős, magyar folyóiratban olvasok egy cikket a színház céljairól. Eszerint:

... «a theatrom főcélja (finis proxi- mus), hogy helyes előadásokkal hasznosan mulattasson ;

középső célja (finis intermedicus), hogy az emberek a káros — részegeskedés, kártya — élvezetektől és haszontalan henyéléstől elvonassanak;

végcélja (finis ultimus), hogy 1. a jó erkölcsnek, 2. a polgári ízlésnek (urbani- tás), 3. a nyelv pallérozásának eszköze legyen.»

Nos, ezek a megállapítások — ha nem is ilyei. naiv alakban, de — nagyjából ma is érvényesek. Az a kérdés azonban, hogy a színház manapság eszköze-e a jó er- kölesnek, a jó ízlésnek és a magyar nyelv pallérozásának, szépítésének, fejlesztésének ?

Alig hihető, hogy ezt elfogulatlanul állítani merné valaki. Bizonyítani sem kell ugyanis, hogy a legtöbb új színdarab ellensége a jó erkölcsnek, sérti a jó Ízlést és legtöbbnyire a nyelvezete is olyan, amely nem lehet hasznára nyelvünk szellemének.

így azután nem éri el főcélt, vagyis nem hasznosan mulattat. De nem éri el a középső célt sem, mivel — elvonja talán az embereket egy-egy kis időre a kártyától s talán a szeszes italok mértéknélküli élvezetétől is, de —fokozottabb kárt tesz a lelkekben avval az erkölcstelen irányzattal, amely az utóbbi évtizedekben szinte egyedüli uralkodó lett a magyar színpadon. Hiszen köztudomású, hogy több fővárosi színház csak olyan darabokat fogad el, amelyeknek láttára kedvet kap a néző a bárokra, az éjjeli mulatókra.

— Mivel pedig a «jó province szolgai követője a romlott főváros romlott ízlésének: a legjobb akarat sem képes eredményesen küzdeni az új, a becsületes irányzat érdekében.

Valóban igaza van tehát az Országos Szinészegyesület egyik vezetőjének, aki legutóbb végigjárta vidéki városainkat, végignézett sok szinielőadást s tapasztalatairól ezeket mondotta:

A vidéki színtársulatok színvonala ijesztően sülyed. Húsz huszonöt előadáson voltam jelen és megdöbbenve láttam, hogy az egész vidéken csak egy-két tehetséges szinész van már. Az igazgatók ugyanis már évek óta pusztán üzleti szempontok szerint vezetik színházaikat. Műsoruk nyolcvan százalékát divatos táncos-operettek teszik. Ezek a lelketlen, jórészt akrobatikus mutatványok kiölik a fiatal szinésznemzedék fogékonyságát minden nemesebb, művészibb törekvés iránt, miután sikert, anyagi boldogulást csak mókák, minél sebesebb és furcsább táncok jelentenek a vidéken.

A fajilag magyar szinész lemarad ebben a kutyakomédiában s keserűen

nézi, hogy ugri-bugri pályatársai milyen könnyedséggel táncolják le a deszkákról a Szentgyörgyiek és az E. Kovácsok utódait.

Része van ebben szinésziskoláink rendszerének is. Állami intézetünk, az Országos Színművészeti Akadémia, melyből az elmúlt időii jelesei kerültek ki, bérbeadta színpadát egy mozgószinháznak. A növendékek, akik azelőtt hetenkint megjelenhettek a közönség előtt, most évadon- kint háromszor négyszer jutnak csak nyilvánossághoz. Megfosztották őket nemzeti színházi helyeiktől is. Mig azelőtt esténként tanulhattak a színház művészeitől, most legfeljebb a színpadon statisztálhatnak. így a növendékek kabarékban és filmgyárakban szerzik meg a gyakorlatot és ott keresik a példákat.

A magán-sziniiskolákról pedig jobb nem beszélni. Aki tandijat fizet, már oklevelet is kap. Sok pénzért két hét után is kiállítanak ezeken a helyeken megfelelő képesítést.

Szomorú helyzet-kép smég szomorúbb, hogy nagyjában igaz is. Mig a régi színészek valósággal fanatikusai voltak a magyar kultúrának, addig ma — tisztelet a kivételnek — kenyérkereset lett a színészi pálya és üzlet, tisztán-pusztán üzlet a színigazgatőság.

— Mivel pedig most minden üzlet pang, a színház is pang. És nem is fog fellendülni, míg komoly, értékes tartalma nem lesz. (bi.J

TÁRCA.

Az én lakásom.

A fővárosnak búcsút mondtam — a sors a vidék mellett döntött. Miután N...be szerencsésen megérkeztem, első gondom az volt, hogy hajlék után nézzek, de bármennyire fáradtam is, kísérleteim csak kudarccal végződtek. Bár sohsem rajong- i tam a hivatalokért, de ez esetben kénytelen voltam ama bűrőhoz fordulni, ahol türelmes lelkeknek a lakást osztják. A la- j káshivatalban ember-ember hátán tolongott j és mindenki csak azt zengte: «Uraim, én j hajléktalan vagyok!» Ez volt a panaszok refrénje, melyet hol szólóban, hol kórusban hangoztattak — valami siralmas gri- ! masz kíséretében — az igénylő felek, a j szoprán, tenor és basszus hangok groteszk j egyvelegében. A hivatalnokok könyvekbe iktatták a jeremiádákat és bárány-türelemmel vigasztalga+ták a feleket.

Végre én reám került a sor. Egy rokonszenves kedves fiatalember vette kezébe az ügyemet, egyben kijelentette, | hogy busúlásra nincs okom, mert itt j mindenki elhelyezést nyer. Tudniillik — '

fűzte tovább a azót a iegnagyobb szere- tetreméltósággal — a mi hivatalunk új rendszer szerint jár el, eltérően a régi bürokratizmustól. Nekünk nem az a célunk, hogy kőtömbök közé ékeljük, vagy bérkaszárnyákban négy fal közé zárjuk az igénylőket, — hanem mi az igénylő egyéniségének, lelkivilágának megfelelő keretet, miljőt, díszletet keresünk, ebbe őt egyszerűen beleillesztjük és az ügyfelet így teljesen kielégítjük.

— Nagyszerű! . . . hiszen ez zseniális találmány — siettem megjegyezni — és mégis hogy oldják meg a dolgot?

— A dolog egyszerű — felelte a jóakaratú hivatalnok — mi nem utalunk ki lakást addig, mig felünk pszihéjével tisztában nem vagyunk. Például ma megtudtuk, hogy egyik felünk forradalmár hajlamú, a neki megfelelő környezetet hamar megtaláltuk. A hozzáillő háttér az élet pasztelljében: kőfal, vasrács és holmi

karperec — az illetőt a várban helyeztük el. Egy fényképésznek — aki műterem után vágyott — a városi sétányon jobbra az 5-ik számú fa alatt ítéltünk meg műtermet. Egy természetbarátnak a Tátra

■ csúcsán jelöltünk ki lakást, egy esernyőt i is utaltunk ki részére. — Egy idegizgal- j makat hajhászó spiritisztának pedig a város határában található romok között

— ahol éjjel bagolyhuhogás, denevérszárnyalás és egyéb misztikus zaj hallható,

— utaltunk ki hajlékot,

— Uraim, szólhattam — kalapot emelek Önök előtt. Ennyi megértést, ennyi emberszeretetet nem reméltem. . . Remélem az én esetemben is . . .

— Oh, mi sem könnyebb ennél — nyugtatott meg a hivatalnok, — hiszen a nyakkendőről, tintás kezekről Ítélve ön, uram, valami skribler-féle. . . A tekintel téből kiolvasom, valami magasröptű lira | rajongója lehet . . . aki egyenesen az : Olympusra törtet. . . Nem úgy van ?

— Uram, — kiáltottam meglepetve, önök valóban gondolatolvasók ... de hogy jobban megismerjen, van szerencsém átnyújtani az «Izóra» cirnü munkám egy példányát, melyről a kritika az örök szej relern himnuszaként emlékezett meg.

— Nagyon jó, válaszolta a hivatalnok — örök szerelem. . . Ismerem már

! ezt. . . Biztosítom, uram, méltó hajlékhoz