Egri Népujság - napilap 1921/1

1921-03-20 / 65. szám

Ära 2 korona.

:tiőc, 1921 március 20. vasárnap.

RSOaSOffitf lU.i'WmWmVSHBBHBHBBHMHBHMHn

EldfiJff téai <55)8« postai szállítással i Egész és félévi előfizetést nem fogadnnk el. Megijed évre 120 5C, — Egg hórr 45 K. —

POLITIK Ä I NÄPILAP

Főszerkesztő: BHEZNÄY IfilSE. Felelősszerkesztő: BÄUS Y KÁROLY dr,

hzzrk&szUt&éu i Sgéy, Liceu.’o.

K?adéhivaíal j Licest-al ngomda. Telei©» s»ím is.

Przemysl.

— Dr. Kálnoky Viktor. —

Odakünn a márciusi légben sejtelmes korai tavasz reszket. A rügyfakadásban

— szomorú háborús dicsőségünk legvéresebb évfordulóján — hősök árnya suhan át és megérinti szárnyaival a vértanú nemzet lelkét.

Hat éve már. Márciust írtak akkor is. Ingott a vén föld, vajúdott az idő s rengettek a lelkek. De ott a magyar sasok fészkében, a vérrel vakolt várban, ahol vérben virradt és vérben alkonyúlt —- ki-kigyulladt az ég alja — s az erődök hőmezőin véres rózsa termett. Nőtt, ijesztően szaporodott . . . Magyar dicsőség fakasztotta, hajlogatta a virágait.

Állt Sziklaszilárdan a fojtogató orosz- gyűrűben, halál záporában úgy, mint a végtelen szenvedés monumentuma, — mint a világháború legnagyobb mészárszéke, amely egy örökkévalósággal dacol és éhség-szomjúság alázta meg.

A vár nem volt magyar, de magyar népfölkelők védték. Gazdag nevéhez azért fűződik annyi vér, emlékezés, könny, sóhaj, büszkeség, dicsőség. Azok a 10-es honvéd- népfölkelőlc, akik két nap és két gyilkos éjszakán — a poklok őrjítő zenéjén s orosz hullák temetőjében viaskodtak a Siedliczkai fór on, — akik mellükből fonták azt az élősövényt, amellyel a más vetését óvták. Ellenség el nem vehette, csak mikor odaadták.

Hevesi, borsodi honvédek, Ti egri jó Mélypatakiak s a többi névtelen hanyatt- fekvő és örökre arcra borúit hősök, — akiknek neveit nem tudjuk, csak szenvedéseiteket ismerjük — s akiknek fejére azóta koszorút font a világ; — Ti nem kérdeztetek semmit, — Ti csak meghaltatok ; telketekben egyéb sem élt, mint hűség, kötelesség és becsület.

Ti arról sem tudtok, hogy amíg nem alvástól, láztól gyötörve, cserepes szájjal döghűson kínlódtatok az eléhezett várban,

— addig itthon a • háborús gazdasági

rendszer szörnyű hálóján kövérre hízott a .j hadi milliomos s az árdrágító pók, mely L a faját jellemző szívóssággal fonta az ! aranyszálakat a kiontott magyar vérből s a szétroncsolt magyar idegekből.

Rólatok jegyezték fel, hogy amikor i a fellobbanó ágyútűztől már lázas volt : az égbolt: elcsigázott, végsőkig hajszolt, j éhes, magyar lobogót lengető honvédek j gyenge, elhaló hangon, magyar dalokat | énekelve a hős Szakmáry ezredes veze- | tésével hétórás tusára rohantak ki.

Kérgeskezű, okos, bátor, dióbarna szemű bakák és huszárok, akik otthon az ekeforgatáson kivfll egyebet alig láttak; de az ostromlott várban vérükkel írták fel a magyar név dicsőségét az égre.

A párisi Pére Lachaise-ban egy obe- I liszk van, ahol a nép virággal áldoz az ; i eltűntek, tengerbe veszettek, idegen világ- j f részben megholtak emlékének. Mi csak i egy nemes könnycseppet hullathatunk. ' De gondolatunkkal öleljük át őket és sze- ! retettel; talán megérzik s megdobban a ! szivük ott a galíciai agyagban, hat láb j mélyen a fakeresztek alatt.

Mert ha a sötét tarlókon azóta több virág nyílik, magyar népfölkelők véréből \ fakadt . . .

Akik az országért nyomorognak.

Sokan vannak, nagyon sokan, akik most nyomorognak. A munkások között I is vannak. Tudok sok olyan munkást, aki ! napi 40—65 koronát keresett a tél folya- j mán. Ebből csakugyan csak nyomorogni j lehet, de megélni nem. A napszámosnak i is egyszer hopp, máskor kopp. Nincs ; minden napjára 150 korona keresete. A legjobb esetben 200 napot dolgozhat és j ha nem terményt kap munkájáért, hanem minden szükségletét pénzen kell besze- | rezni: bizony csak tengődik, nem él. De j amikor dolgozik, munkadíját mégis a drá- i gasághoz szabhatja.

Csak az, aki termel, akinek van mit i eladni, bírja könnyebben a mai drágaságot, mert van mivel áthárítani kiadási többletét a fogyasztókra és van módja neat csekély hasznot is félre tehni.

De van egy osztálya ennek a koldás országnak, amelynek muszáj nyomorogui, amely az ország, tehát az összes érdekébén Kénytelen nyomorogni.

Ezek azok, akik fikszfizetésből élnek nagyobbára a tisztviselő osztály.

Ők nem sztrájkolhatnak, nekik nincs módjukban, mint a munkásnak és az egyszerű napszámosnak, hogy a drágasághoz szabják fizetéskövetelésüket. Nekik meg kell elégedniök azzal a fizetéssel, amit az állam megszab. Már két esztendeje, hogy fizetősjavításban alig volt részük és két esztendő alatt a drágaság sokszorosára emelkedett.

Csuda, hogy élnek! Élnek feleségük hozományából; családi vagyonukból, — akinek volt — élnek a békében megtakarított vagyonkájukból, pénzzé tett bútoraikból. Felélték már mindenüket. A legnagyobb részük teng, éhezik, lerongyolódik.

Lipótmezőre való bolond az, aki azt mondja, hogy a tisztviselők a fizetésükből ki tudnak jönni. Miniszterek, kegyelmes és méltóságos urak ráfizetnek ma a fizetésükre, ha van miből. A nagyságos, meg tekintetes urak meg inkább elmondhatják, hogy éhbérért dolgoznak.

Hát miért nem javítja az állam a fizetésüket?! Mondják sokan. Ez volna az egyedüli megoldás és a legegyszerűbb azok előtt, akik nein látják az állami érdeket. Mi képviselők is folyton követeltük a pénzügyminiszterektől a tisztviselők fizetésjavítását. De ezek a rideg számén» berek mindig visszautasították. Nem azért, mintha nem látnák be a tisztviselők nyomorát, hanem államérdekből, mindnyájunk érdekéből.

Mert honnan is venné az állam a tisztviselők fizetésére szükséges pénzt ? A nyomdából? Nyomtatni kellene a ba»- kőt, mint a szovjet tette. És mit érnénk el ezzel? Azt, amit Ausztria. Ausztria mindig emelte a tisztviselők fizetését

TÁRCZA.

Kölcsönkönyvtár Egerben.

«Gyűlölöm a könyveket; — kiált fel Rousseau — belőlük tanul a nép szólani olyan dolgokról, amikhez nem ért.»

Ez a felkiáltás alkalomszerű és megokolt lehetett a XVIII. század második felében, amikor a holdfény szentimentaliz- musában rezgő, gitárpengéstől zengő, regényes lovagszerelmektől pompázó roman- ^ tikus világ poézisébe beiemarkolt a hatalma • tudatára ébredt rideg ész s megteremtette a kritikai irányt, mely az értelem fáklyályávai próbálta megvilágítani az emberi lét összes problémáit.

Abban az időben könyvet adni a nép kezébe, mely a kultúra igen alacsony fokán állott, halálos vétek volt. Meri hisz a racionalista, deista, materialista, atheista tanok szolgálatában álló könyvek mi mást értek el a kritikátlan tömegnél, mint hogy kiöltek leikéből minden eszményt. Anélkül azonban, hogy helyükbe újakat ültettek volna. Vagyis teljesen értelmetlenné tették reá nézve a becsületes, erkölcsös életet.

Ma azonban, amikor a XXV. század embere beleszületik egy csodálatos világba,, melyben szédítő sebességgel száguld a- gözparipa, magával ragadván egy egész ércvárost; amikor mérhetetlen távolságokba röpül az erőtlen emberi hang; vakítóan ragyognak az elektromos lámpák; dübörögve zakatolnak a gép szörnyetegek ; — ma életszükséglet a könyv. Hisz’ a bennünket körülvevő dolgok nagy része magyarázatért kiált, beleszuggerál- ván lelkűnkbe a tudnivágyást. Ma a legegyszerűbb ember is a «miőrt»-ek ezreire keresi a választ. Saját szűkös tapasztalataink révén azonban aligha tudunk minden elénk táruló kérdésre kielégítő feleletet adni. A magunk tapasztalatait gya- rapítanunk kell az oKosabbak, a szélesebb látókörűek tapasztalataival. Ennek a szellemi gazdagodásnak egyszerű eszköze a könyv.

Ámde ezzel még nincs megmagyarázva az a mohóság, mellyel az emberek manapság a betűre vetik magukat. A mai küzdelmes megpróbáltatásokkal telített élet fergetegeitől megtépázott lelkű ember

a pihenés óráiban elsősorban írt, balzsamot, feledést, szórakozást keres, melyek enyhítik a rengeteg csalódástól sebzett szív fájdalmát, csitítják a kétségek közt vergődő elme lázongását. S ebből a szempontból is óriási jelentősége van a könyvnek. A jó könyv nemes szórakozást nyújt s mint ilyen megbecsülhetetlen érték.

Amikor a könyv nyomán elmerülünk a boldog időknek ma már álomszerű emlékeiben, vagy amikor előttünk vonaglik a mások mienkhez hasonló nyomorúsága, fájdalma: lelkünk enyhülést nyer. Az előbbi esetben, mert a múltról regélő jő könyv a feledés fátylát borítja a jelenre; az utóbbi esetben pedig, mert a közös bánat, nyomorúság — csak félbánat, félnyomorúság.

Mindezek a gondolatok abból az alkalomból foglalkoztatnak, hogy az Egri Keresztény Sajtószövetkezet nagy áldozat készséggel megvetette alapját egy Bger ben rövidesen felállítandó költsönkönyv tárnak.

Tudott dolog, hogy az az osztály, mely lelki berendezettségénél, szellemi eiő-