Egri Népujság - napilap 1920
1920-11-07 / 256. szám
XXVÍL évfolyam 256 szám. Cenz.i h. 495/1920. Eger, 1920. November 7. Vasárnap. Előfizetési díjak postai szállítással; Egész és félévi előfizetést nem fogadunk el. I ftegged évre 75 K. — Egg bóra 25 K. ies szám ára 1 korona. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: Barsg Károly dr. Szerkesztőség s Eger. Líceum. Kiadóhivatal: Líceumi nyomd i. Telefon szám 11. A ratifikálás és a nemzeti hadsereg. Az a dátum, amelyet a trianoni békefeltételek ratifikálására az entente legfelsőbb tanácsa kitűzött, végzetesen közeleg. Hogy a magyar kormány és a nemzetgyűlés mit fog határozni, ebben a pillanatban még nem tudjuk. Ez a probléma a pártpolitikai élet puffogó frázisait kizárja, itt az argumentumoknak és a megdönthetetlen dokumentumoknak kell sisteregve robbaniuk, hogy a túloldal hazugságai, álcázott csalásai dübörögve omoljanak össze. Rajtunk kívül eső okokból nem tehetjük azt, hogy a békefeltétei összes pontjaival foglalkozzunk; az ezer és ezer abszurdum mellett azonban egyre felhívjuk a nemzetgyűlés tagjainak figyelmét. Nem mintha egy pillanatig is aggódnánk afölött, hogy a nemzetgyűlési képviselők a békeföltótelek hatalmas masszája között megfeledkeznek erről az egyről, nemzeti büszkeségünkről, a magyar nemzeti hadseregről. Ami évszázadok óta a magyar nemzetnek leghőbb vágya volt, amiért nem egyszer kemény harcot vívtunk saját uralkodóink ellen, annak a nemzeti hadseregnek most végre sikerült alapjait leraknunk. És most jön a trianoni nemzetgyil- kosi béke és a diktátori utasítás a ratifikálásra, amijelenti sok között azt is, hogy azt a hadsereget, amely szivünkkel, lelkűnkkel forrott össze, amely még szegénységünkben és nyomorúságunkban is félelmet és tiszteletet parancsolt, kifejlődésében megakasszuk és a párisi urak tilalma folytán ne építhessük ki azokon a kereteken túl, amelyekben ez a hadsereg jóformán még a belső rend fenntartására sem lesz elegendő. És ugyanakkor, amikor a mi kezünket béklyóba szorítják, szomszédaiknál fegyverek zajos csörgése, szinte egy állandó harci készülés zaja hallatszik. Amikor a dunaparti palotában napirendre kerül a trianoni béke ratifikálásának ügye, a nemzetgyűlés képviselők ne feledkezzenek meg erről a körülményről. Ä házigazda és lakó. Azt a néhány napot leszámítva, amikor a kedélyeket az «Akarat« házépítő akciója tartotta lázban s minden utcasarkon arról tárgyaltak az emberek, hogy mikor is lesz hát házuk, a diskurzusok homlokterében állandóan a házigazda és lakó közötti viszony áll. Ha az a sok jókívánság, amely kölcsönösen elhangzik, mind beteljesedne, kevés épkézláb ember lenne Eger városában s széles Magyar- országon. A dolognak érdemes a mélyébe tekinteni, mert a mérges kifakadások alatt sok igazság is rejtőzik mindkét részről. A házigazda szidja a lakót, hogy egyáltalán nem respektálja a gazda jogait, kérelmeit semmibe se veszi, esetleges utasításait pedig — no de erről ma már sző sem lehet. A lakó pedig panaszkodik, hogy a háziúr mindig haragos, nem reparáltat semmit, vasvilla-szemekkel méri végig még a vendégeket is, bosszúját a gyerekeken tölti ki s bajusza alatt folyton azt dörmögi: majd lesztek ti még kis fiuk, de akkor . . . Se vége, se hossza a panaszoknak, szidalmaknak. Legyünk tárgyilagosak. Tagadhatatlan, hogy a házigazdák egy része igen-igen elégedetlen a mai helyzettel s ezen elégedetlensége a lakókkal szembeni folytonos kellemetlenkedésben tör ki, de az is való igaz, hogy sok lakónak fejébe szállt a kivételes rendelkezésekben biztosított jog. A házigazdát semmibe se’ veszi s az általa lakott rész tulajdonosának tekinti magát. Négy- szemközt, persze csakis négyszemközt büszkén vágja oda a házigazdának: «Lakásomban én vagyok az ur s magamon kívül más urat nem ismerek«. A házigazda tulajdonjogában mélyen sértve nyel egyet, ha csak nem akar csülökre menni. Elégtételt nem vehet. De — engedőimet kérek — az ilyen beszéd s az ilyen gondolkodásra valló magatartás egy kicsit mintha kommunista ízű volna! Sót talán nem is olyan kicsit! Hogyan? A »tulajdonjog szentsége« még mindig csak üres frázis volna? Az általános jogérzet még mindig csak jámbor óhaj ? Ez valahogy mintha nem volna egészen rendjén. A lakásrendeleteknek intenciója csak defenziv és korántsem agresszív a lakókra nézve. A kormány a rendkívüli viszonyokra való tekintettel csak védelmet nyújt, de nem fegyvert. A jogállamot nem a papiros rendeletek teszik, hanem a polgárok bensőjében élő és soha ki nem alvó jogérzet. Azért hát adjuk meg a tulajdonjognak járó tiszteletet, még ha a házigazdát illeti is az. A keresztény kurzus ide s tova másfél esztendeje tart, s bizony bizony itt volna az ideje, hogy a testvériség, megértés és kölcsönös megbecsülés sokat hangoztatott szólamai a gyakorlati életben testet ölt- senek. A házigazda és lakó közötti ádáz tusában a mérleg szemmel láthatólag a házigazda javára billen. Ezek után valaki még azt gondolhatná, hogy ón is háztulajdonos vagyok. Nem, kérem. Én még csak most töprengek azon, hogy vájjon beiratkozzak e az »Akarat«-ba. ~dt. Zokszavak. Akinek nem inge . . . VII. 1. Benn jártam minap kistrafikomban. Uramfia ! Mennyi dohány kínálkozott künn a pulton, szabadon, nem rejtegetve a kiváncsi ás vágyakozó szemek elól! Csakhogy végre ide jutottunk. A konszolidációnak egyik jele az is: újra van trafik. Igaz, még csak kapa, de az előőrsök után majd jönnek a drágább csapattestek is. Azaz dehogy is, visszakozz! Konyulj le reménységnek duzzadó vitorlája . . . Nem jelent e trafikbőség egyebet, mint hogy a nyáron jó termékenyítő esők jártak és érlelő napok árasztották a meleg sugarakat a garád szélén, a kukorica közt szerényen meghúzódó drága növény fölé, mely immáron megsárgulva, megpuhulva vágódik hol finom művü gépekkel, hol fanyelű bicsakokkal. És . . . kell a manónak a drága trafik ! Hanem szegény koldus magyar állam, de hütelen fiaid is vagyunk! Még a dohányfüstöt is hogy elirigyeltük tőled! 2. Ott szemlélgetek, lapozgatok tovább. Bejön egy kedves urambátyánu Újságot kíván. Fürge kezek nyújtják neki azonnal a kurzus lapjait, de urambátyám csak csóválja a fejét és a másik oldal felé kotorász. Pesti Hírlapot kíván. Rábátorkodom : Hát mégis ilyen jeles, neves ember a mi újságainkra költené tán a rongyos koronákat! «Nagyon kisbetűsek, uramöcsém, meg aztán sok esztendeje ezt olvasom, nem tudok már elszokni tőle!» Nesze neked, keresztény kurzus ! Mihelyt egy kis kényelmetlenség jár vele,, meg aztán áldozatot kell hoznunk becses magunk ellen, visszabujunk azonnal a régi. takaró alá! 3. Tovább nézegetek, vizsgálódok. Ez az irás trafikárulást engedélyez, amaz kártyaárulást, emez bélyegre ád szabadalmat. Szép irás, kicsit nyakatokért fogalmazás. De vessen magára, aki nem érti. Hanem ki is bocsájtotta ki az engedély-leveleket: azt ugyan már emberfia ki nem ókumlálja! O urak, hivatalnok urak, kik avval keresitek a kenyeret, hogy neveteket naponta százszor is lefirkantjátok, miért szégyellitek annyira apátok nevét, hogy merően olvashatatlanul Írjátok le ? Olyan könnyű volna pedig a dolgon segíteni! Rendeljetek bélyegzőt a hivatal terhére nevetek olvasható aláírásával. Nyomjátok az irás alá a bélyeget, amelló aztán firkanthattok, amit akartok, ha már a törvény úgy kívánja, hogy kezetek vonása is rajta legyen! 4. Kezembe veszem az Egri Népújságot. (Mindig bosszankodom ennek is a neve miatt, mert hogy jól ki van cifrázva!) Nézem, mi újság. Felhívás... Meghívás... Eljegyzés... Halálozás... Kérelem... Elveszett... No ez is valami. Azután: »írjon egy levelezőlapot« — ez jól kezdődik! Hát nem a Benkő bank gurul ki megint belőle ! Nézem tovább, hát alább nem még egyszer irat velem Benkóéknek 1921-es zsebnaptárért! Hej, mondom magamban, zokszavak együgyü rovogatója, hisz ép legutóbb figuráztad ki az üzletet, mely a polgári olvasmányok közé tolakodik ! Kakas se úr a maga szemetjén ! Még a saját portád előtt se tudod a szemetet tisztogatni! Mit akarsz hát, szegény boldogtalan, egyéb nagyhangú zokolásaiddal... 5. Már pedig mindegy! Ezt a kis fabulát mégis csak leirom. Történt pedig nem is olyan régen, hogy Mohamed, a nagy próféta (áldassék mindörökre az ő neve!) a tubafa árnyékában pihent a hetedik égben és olvasgatott. Az Egri Népújságot olvasta. Ahogy ott silabizálja a magyar betűket, hirtelen összeráncolódik bozontos szemöldöke. »Hej, hű szolgám, Bajazid, merre vagy?« Tudnivaló pedig, hogy Bajazid vala az egri minaretnek utolsó müezzinje, avagy papja, kétszáz egynéhány esztendővel ennekelótte. »Állj csak oda a felhő szélére és pislánts le az egri vár tövébe, igaz-e, amit ez a gyaur betűvető hodzsa állít! Hogy valami villamos dorongot vertek minareted oldalába!?« Lepislant Bajazid s hétrét görnyedve jelenti: »Megbocsáss, kegyelmes próféta.
