Egri Vörös Ujság / Egri Munkás / Egri Népujság - napilap 1919/2
1919-11-25 / 91. szám
mmta Előfizetési dijak: Ft;* sz évre 120 E. ' — Fél évre 60 K, Ní qged évre 30 &. — £g$j hóra 10 K. Egg szám ára 40 fillér. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: Barsy Károly dr. Szerkesztőség: Egér, Líceum. Kiadóhivatal; Líceumi nyomda. Telefon szám íi. Olvasóinkhoz! Lapunk a mai naptól kezdve 4 oldalon jelenik meg. Ára 40 fillér. Súlyos anyagi áldozatot hoztunk, de — úgg érezzük, — tartozunk ezzel hatalmassá növekedett olvasó közönségünknek. Kérjük, hogg támogatásukat ezután se vonják meg tőlünk. A szűk kerethez mér- 1 ten ismertetni fogjuk az országos ese- ! ményeket is, hogy igy a kcsásbbé tehetősek részére a drága fővárosi lapokat nélkülözhetővé tegyük. Lapunk felvesz nagyobb terjedelmű hirdetéseket. Az »Apró hirdetések« rovatát is kibővítettük. A nyomorultak. Ha ma élne Hugó Viktor és magyar ember lenne és ma kellene e cimuiel re- ' gényt írnia, azt hiszem, annak tárgyát ; semmiesetre sem venné más körből a nagy ' irő, mint a magyar tisztviselők szomorú ! világából. Mert ma ebben az országban ! nincs nyomorultabb, rongyosabb, éhezőbb, szánaloinraméltóbb koldus, mint a szegény tisztviselő. Mert igaz, hogy mindenki gyengébben ól ma, mint élt ezelőtt egykét évvel, sőt talán az is lehetséges, hogy nélkülöz ma a legtöbb ember egy kissé, de aki ma napokig nem lát kenyeret, aki ma hónapokig nem Ízlel húst, aki beteg családtagjai számára még a legszükségesebbeket sem tudja megszerezni, akinek gyermekei a legrongyosabbak, akinek felesége arca a legsápadtabb, aki ma hajnaltól éjfélig kell, hogy mellékkereset után szaladgáljon, ha nem akar éhen veszni, akinek ma már szinte önkéntelenül tolul vértelen ajkára a végső kétségbeesés könyektől kisért felkiáltása, hogy »mit tegyek? kolduljak, avagy lopni menjek talán?!« — az csak a tisztviselő. Nap nap- után kell hallanunk tisztességes munkában megőszült tisztviselők ajkáról a feltörő panaszt, hogy idáig még csak éltek valahogy, mert eladogatták ruháikat, cipőiket, bútoraikat, de ma már as éhhalál előtt állanak, mert nincs többé semmi ruhaneműjük a rajtuk levő kopott ron gyökön kívül s bútoruk is csak annyi maradt már, hogy épen nem a földön esznek, ülnek és alszanak. Ősz hajú tanárok, tanítók, birák, orvosok suttogják elkeseredéssel, hogy «uram, ha bátorságom lenne.., ha önérzetem engedné, koldulni, vagy lopni mennék«; — vagy hogy: »barátom, én már arra gondolok, hogy végzek magammal és családommal.« Igen; idáig jutott már a szegény magyar tisztviselők helyzete! Mert az iparos, a fuvaros, a kereskedő, a föld mi vés, sőt még a koldus is segithet ma magán, mint ahogy segít is. Mert az iparos, ha kell, emeli munkájának az árát, a fuvaros drágítja a szállítást, a kereskedő megfizetteti jobban az árut, a földmives sem adja el veszteséggel terményét, a koldus meg egyszerűen hozzáteszi könyörgéséhez, hogy »uram, a ke nyer ára tízszeres, vagy százszoros ma« — és az azelőtti egy két fillér helyett — papírpénzt kap. De mit drágítson a szegény tisztviselő ? Kinek panaszkodjék, hogy ma százszor drágább minden, mint ezelőtt volt és ki az, aki panaszát meghallgatja? Ha csak a jő Isten nem hallgatja meg őt, az államtól, a megyétől, a várostól, hiába várja azt. Hogy pedig hová vezet ez az állapot, melyben az államnak azok a tényezői, kiknek éppen az állam nívóját kellene * megadniuk, rnár-már a bűnkloakók szeny- | nyóbe kénytelenek merülni táplálékért, azt t hiszem eléggé megmutatta a kommunizI mus E szörnyű rémet megvetette minden becsületes ember azok után a hírek után., melyek jövetelét Oroszországból, megelőz- : ték és mégis annyi becsületes ember ve- | tette bele magát piszkába, mert nyomo- ] rult helyzete és végső kétségbeesése rá- j kényszerítette öt arra, hogy megtagadja \ legszentebb elvei*, hogy eldobja b. csüle- - tét, önérzetét és tiszta múltját, csak azért, ' mert ezzel betömhetni vélte éhségtől gyöt ■ rött gyermekei száját, mert ezzel megsze- i rezhetni vélte beteg neje számára a szük- \ séges gyógyszereket. Most, igaz ugyan, hogy ezen igazán j csak a végső kétségbeesés szülte hitéből j alaposan kiábrándult az a benne bízott j tisztviselő is, de’ viszont a tisztviselői kar- ■ nak a mostani illetékesekbe vetett bizalma * is erősen próbára van téve. Mert mindenki ! kapott, már valamit, csak a szegény tiszt- | viselő nem. A földmives visszakapta földjét, állatait, terményeit, a kereskedő árúit ; és a kereskedés lehetőségét, az iparos megkapta az anyagot és igy kenyérkere- ■ setét. Csak a szegény tisztviselőről feled- j keztek meg, ha csak azt nem akarom mon- ; dani, hogy visszakapta régi — nyomorát, mely azonban ina már tengerré nőtte ki magát. Mert történt ugyan ígéret hogy rövidesen megkapják a pillanatnyi mentődeszkát, a gyorssegélyt és újabb drágasági pótlékot a tisztviselők, de múlnak a napok s még ma is csak arról kel) olvasnunk, hogy a Teleky-téren egy razzia alkalmával egy pár száz tisztviselőnél i* találtak egyebek között, amint ruhadarabjait, családi ékszereit, vagy bútorait árulgatta, végső szükségében. Még ma is csak arról ÄZ uj magyar hadsereghez. Prolog.* Irta: Ábrányi Emil. Megjött a hajnal! Szemem harmatja hirdeti, Hogy itt a hajnal! Orom harmatja csordul a szemekből, És a szivekre mint gyöngysor pereg ... Most már hiszem, hogy föltámad-tíz ország, Mostmár tudom, hogy föltámad az ország, Ex a szegény, megkínzott Magyarország, Mert a jövendőt, mert a nemzet sorsát Te intézed majd, új magyar sereg! * irtóztató, hogy bősz gazemberek, Hóhér haramják mit tettek mivélünk! Isten csodája, legnagyobb csodája, Hogy itt vagyunk ! Hogy élünk ! Hogy nem meszeltek vérünkkel falat, Hogy bús szemünket egy-egy vad legény Kegyetlen gúnnyal, őrjöngő szeszéllyel Nem marcongolta széjjel, — Hogy el nem tűntünk valamelyik éjjel, S nem rothadunk a Duna fenekén, Vagy kinzőkamrák kockái alatt! . . . * Szenvedtél máskor is, én bűnös drága [népem! * ÄZ Operaház nov. !6~iki díszelőadásán szavalta Bakó László, a Nemzeti Szinház tagja. Pártos viszály, rút testvórharc fejében Csapást csapásra küldött rád az ég. De igy megrontva, igy porba ontva, így meggyalázva, igy rabbá alázva Nem voltál soha még! Muhi, Mohács, Majtény, sötét Világos: Mind mély bukást, mind gyásznapot jelent, Ám eddig méltósággal roskadtála bukásba, Magyarságod díszével mentél nyomorba, [gyászba, Nem kellett elfogadnod győződnek, zsarnokodnak A nemzetközi rablót, hazátlant, becstelent! ♦ Most megtörtént, itt, ezer éve álló Hazádban, hogy jött a vörös pribék S beléd döfött, mint vaddisznó-agyar, Ha bátran és hűn azt mered dalolni: »Hazádnak rendületlenül Légy hive ó magyar !« Megtörtént, hogy a kalapács elől, Mely vak düvel oltárainkra vágott: Zászlónkat, ezt a gyönyörű szivárványt, Dugdosni kellett, mint valami bűnjelt. Mint orgazdához vitt lopott jószágot! Szégyenkezéssel, izzó pirulással Ha meg lehetne vezekelni érted Te undok korszak, te halálra sértett Magyarság, te szemétre hányt kereszt! . . De nincsen annyi szégyonpír e földön, Hogy múltúnkból kiégethessük ezt! . . . És életünk bár századokra nyúlnék: Azt ami történt — Isten a tanunk S mártírjaink mind — nem lehetne többé, Nem is szabadna többé Sem elfelejtenünk, sem megbocsátanunk í * De vége! vége! vége ! A szörnyűségek ádáz szörnyűsége, Az ázsiai dögvész: poklába visszament, És ami eddig szent volt, az immár újra szent! Amit tiszteltünk eddig, amit forrón [imádtunk, S a mit vörös cafattal talpig befödve láttunk, Tisztelni és imádni most már megint szabad! Emelhetjük föl a hajolt fejet ! . . . Nincs többé rémség, nincs terror-csapat! . . . Torz ördögök testőrei helyett Ti vagytok itt, lelkes magyar vitézek, Istent, hazát megoltalmazni készek ! . . . * Ennél szebb látvány akkor sem lehetne. Minden balságért kárpótlást adó, Ha csak káprázat játszanék velem. Ám ez valóság —: ez a duzzadó, Elszánt erő, acélos fegyelem! . . . Úgy álltok rendbe üde ifjuságtok Izmos karjával, friss szemeivel, Mintha egy erdő sorakozna fel! . . Virágzó szál fák, jobb kor hirdetői: ó honnan és hogy tudtatok kinőni
