Egri Ujság - napilap 1915/2
1915-09-28 / 268. szám
E G R I ÚJSÁG 1915. szeptember 28. Az ujsandezi ápolónő. (Saját tudósítónktól,) Eger, szeptember 27. Orosz uralom ! ... Az pjsandeczi városháza tetejéről Szt. András ke resztes fehér orosz zászló lengett győzelmesen alá. Amint lobogtatta, suhogása mintha I András cár sokszorosan bevált jelszavát hirdetné a szél szárnyán, hogy a hová egyszer az orosz zászlót kitűzték, onnan az soha többé le nem kerül. Orosz uralom ! ... A tér mögötii Neugreschel-féle házról vöröskeresztes fehér zászlót bontogatott a szél teljes szélességében, mintha az egész világnak akarná továbbítani a Megváltó vigasztaló szavait: Jöjjetek hozzámm valamennyien, akik sínylődtök s akik szenvedtek !„ Sínylődtek és szenvedtek, vala- hányan csak itt voltak, meg is feledkeztek róluk és szenvedéseikről teljesen Hiszen ellenségek feküdtek itt, 100-nál több súlyosan sebesült és nehéz beteg magyar és osztrák katona, akiket az oroszok bevonulása előtt már nem lehetett elszállítanunk, Velük ugyan nem törődhettek az orosz orvosok. A Kárpátokból majdnem óránként érkeztek orosz sebesültekkel megrakott hosszú kocsisorokból álló vonatok, ki gondolhatott ilyenkor arra / a néhány magyarra s osztrákra? Ha felépülnek, ám jó, indulhatnak Szibériába, ha belepusztulnak, még jobb, legalább nem kell többet bajlódni velők. Ök voltak az oroszok bevonulásakor a legnyomorultabbak az egész városban, segítség nélkii és elha- gyatottságukban mindnyájan siralmasan odavesztek volna, ha az egyik ápolónő minden veszélylyel dacolva mellettük ki nem tartott, őket szeretetteljesen s odaadóan nem ápolta volna mindaddig, amig a mi csapataink a várost újból meg nem szállották. Ritter Vanda önként állott be a háború elején vöiöskeresztes ápoló nőnek, most meg önként maradt szolgálata helyén s minden erejét ezen szerencsétlenek megmentésének szentelte éltét és egészségét is kockáztatva. Gondoskodott ellátásukról úgy, hogy legalább a legnélkülözhetetlenebb szükségleteik ki- elégitessenek, hogy ha sebesülteket és betegeket legalább az készség ne gyötörje, bár önmaga sokszor csak egy darabka szikkadt kennyér- rel érte be s egy falat egyébb enni vaió sem maradt a számára. Hiszen ideje sem lett volna az evésre ö volt egy személyben az orvos is, kötözte egymaga a sebesülteket s ápolta a betegeket. Persze egyiknél- másiknál, akinek testébe az orosz golyó nagyon mélyen furodott, vagy akit a typhus réme nagyon forrón ölelt át szörnyű karjaival, minden önfeláldozó fáradozásának sem lehetett nagy foganatja. Ilyeneknek azután a papjává lett, a haldoklók mellé ült, beszélt otthonukról, vigaszalía őket, mig csak lelkűket ki nem adták. Puha kezek csukták le a holtak szemét, burkolták lepedőbe őket s az ápolótestvér még másik három, neki segédkező nővel vitte ki a halottakat a temetőbe s gondoskodott tisztes elfölde- lésükről — legalább nem jutottak ellenséges földe — s keresztet tűzetett sírjukra. Ám csak keveseknek kellett megtennie ezt a végső kegyes szolgálatod, ápoltjai legtöbbjét kimentette a halál karjai közül szembeszállva a sok veszedelemmel, dacolva az éhséggel, kimerültséggel s a fertőzés eshetőségeivel. A büszke orosz zászló végül mégis csak lekerült a városházáról, csapataink pedig vig zeneszóval tértek vissza a felszabadított városba. A halálra fáradt Vanda ápolótestvért is felváltották ekkor, rövidesen utóbb pedig megkapta halál- megvetö önfeláldozásának hálás elismerése jeléül a vörös kereszt hadi- diszitményes tiszteletbeli ezüst érmét. Uiabb olasz kudarcok a Monte Manón. A doberdói feusikon is összeomlottak a támadásaik. (Közli a miniszterelnökség sajtóosztálya.) Budapest, szeptember 26. (Hivatalos jelentés.) ©inas hadezintér: A helyzet változatlan. Az ellenség arra irányuló kísérletét, hogy a Monte Pianon lévő hadállásainkat megközelítse, visszavertük. A doberdói fensik északi szélén bersaglierik támadása akadályainkon omlott össze. Hafer, altábornagy. Próbaháborn a központi vendéglő és a puskaporos közt. Áttörték az arcvonalat az állomás előtt. Üldözik a menekülő ellenséget. Eger, szeptember 25. Itthon maradt katonáink végtelenül türelmetlenek. Türelmetlenül várják azt a pillanatot, mikor a harctéren összemérhetik fegyvereiket az ellenséggel. De mivel a hadvezetőség késik, előlegeznek a mi katonáink maguknak egy kis háborút. Pegnap éjjel cseh vitézek boroz- gattak a központi vendéglő nagytermében. A bor jó volt és csúszott. Lefelé csúszott. Addig csúszott mig a fejükbe szállt. Ennek következtében nehéz lett a csehek feje. Erre a csehek természetesen támogatni kezdték egymás fejét. Az öklükkel támogatták s közben ősi cseh szokás szerint sűrűn hallatták a zivataros husszita „panyi Bozse“ és „tője taku harckiáltásokat. Történetesen két 12-es honvéd is volt a mulatóban, akik a cseh riadóra a még ősibb „huj huj“ üvöltéssel válaszoltak. E fájó ellentétet nem lehetett simán elintézni. Csakhamar ádáz harc fejlődött. A központi termei soha nem láttak ily viharos éjszakát. Folyt a bor, folyt a vér, folyt az ádáz tusa. Dolgozott a bajonett és a bicska. A két magyar ellenállt, amig lehetett, de a cseh túlerő csakhamar arra kény- szeritette őket, hogy kedvezőbb terepszakaszban gyülekezzenek. Ekkor azonban kiderült, hogy már csak az egyik tud gyülekezni. A másikat egy őrmestert úgy helyben hagyták a csehek, hogy meg se tudott a helyéről mozdulni. A társa kirántotta a kardját és végső elkeseredéssel készült az élet halál harcra. Ekkor azonban segítség jött. Megérkezett a szomszéd szövetkezeti pincéből a honvéd készültség, hogy rendet csináljon. A csehek észre vették a veszélyt, elsáncolták magukat a központiban. A honvédség rajvonalba fejlődött. Vezényszavak tépték meg az éccakát. A tüzérségi előkészítés elmaradt, de annál hevesebb szuronyrokam zúdult a központi egyetlen bejárata ellen. S vitéz honvédeinknek sikerült áttörni a frontot. A csehek visszavonulásba kezdtek, amely csakhamar menekülésszerü futássá fajult, amelyet a honvédcsapatok kitartó üldözése követet el messze a végtelen és kietlen éjbe a puskaporos sivatag vidékei felé. Az éjféli harc után elcsendesült a táj. A kő' önti bus némaságba sülyedt s est más nap derült ki, hogy három súlyosan sérült és több könnyű sebesült volt a próbaháboru áldozata, akiket most a sebesült 5 kórházakban ápolnak. A tenger. I A vonat a hatvani kertek közt kanyarog, az imént, |hogy megállt, | bejött két virágos, hangos, pántlikás ! magyar, a kezükben kulacs, meg- ! állnak a két pad között, derülten pislognak s derülten nézik őket az asszonyok, kik itt ülnek kosaruk mellett s az előbb fiaikat sóhajtották. — Újoncok vagyunk! — rikkant az egyik, iszik a kulacsból, összecsapja a csizmasarkot. A másik kilengeti kalapját az ablakon, aztán leül. — Csak azt tudnám, mi vagyok: ! honvéd, közös, gyalogos, huszár, j trén vagy matróz? Mer’ aszondtam, I matróznak vigyenek. A kiváncsi fejek feléje fordulnak. | — Nono, bácsi... Nono, a tengör, a tengör nem akkora, mint ! egy hordó. A tengörben viz van, a j tengör az nem bor, a tengör az viz. ■ — így egy katona a sarokban, j Az ember bólint, j •— Tudom. Jártam már rajta. ! A katona: ! — A tengörön ? Az ember: I — A tengörön. Fijumétól Nevi- : jorkig, Nevijorktul Fijuméjig. — A ; karját fölemeli és szétcsapja: huj, ; hujdenagy viz 1 í — Hát ezér? mer olyan nagyviz, ! ezér? — kérdi a katona. | — Ezért is. Az ilyen vizön szaí badjára foroghat az ember eszekereke. I Sokat fantáz iáihat. i A másik sarokban egy menyecske: j — Jaj, bácsi. Nagyon infeligencsül i mondja. Maga nagyon inteligencs. A homlokán feltolja a kalapot. — Nono, Károliéknál voltam és cséplőgazda. Hallgatnak, a vonat egytaktusra zakatol, a szomszéd kocsiból nótaszó ver be az ablakon, cukorrépaföldön szoknyasorok vöröslenek, a két öreg regruta néz kifelé, a matróznak készülő szelíden sfcemlélget, a torkát köszörüli, a kalapöt megint megigazítja. — A sógorommal mentünk Nevi- jork felé, rákönyököltünk a hajókarfára, a kulacsunkban volt még hazai bor, néha megkortyantottuk, a sógor kicsinyég nótázott is. Olykor szomorgók voltunk, «hazafelé gondoltunk, eccer csak igy szól a sógor: — Nézze mán sógor, olyan a nap a tengörben, mint a bor rubintja. Ügőn szép. — A sógor olyan poé- tás embör vót, nótát is csinált legén korában, oszt úgy folytatja: jaj, sógor, ha ez a tengör most földdé változna. Szép, fekete földdé, mint amilyen a föld Adácson, vagy Kápolnán ... Lálja kend sógor ? — oszt mögrántja a karomat, — látja kend? Aszondom én: látom, sógor, micsodát? — A két karját kinyújtotta! nézze kend, ső-r" 'tt a messziig, ha ez a tengő;, ez a nagy viz mind föld volna, föld az egész,
