Egri Ujság - napilap 1915/2
1915-08-31 / 240. szám
2 EGRI ü ) S A G 1915. augusztus 31. Harcoló betűk A hazafias bölcsek és költők. - A háború és a kultúra. - Hevesmegyei író a háborús irodalomról Eger, augusztus 30. j Egyik viiágtájtól a másikig kiirtott ‘ erdők, feldúlt földek, lángoló városok infernáiis rengetegén a legborzalmasabb nekiszilajodottsággal tombol a világtörténelem legördögibb szinjátéka és a szuronyok és golyók harcával párhuzamosan a frontok i mögött rotációsok hengerei alatt, hírlapok papirgarmadáin, röpiratok harsogó cimü, színes füzetkéiben, sőt könyvekké vastagodott írásokban dúl a másik, a vértelen háború, vonulnak egymás ellen a világ minden tájáról mozgósított apró ólomvitézek a harcoló betűk. A harcoló betűk seregét általában j két nagy táborra oszthatjuk. A há- j borús irodalom egyik része a háború ! napi krónikája. A nagy események vibráló, eleven színes pillanatfelvételei, amelyek több-kevesebb hűséggel, de mindig az aktualitás friss illatával rajzolódnak a napilapoknak nevezett érzékeny lemezekre aszerint, amint többé-kevésbb éles az objektív, a riporter szeme. De emellett egy másik nagyobb igényű, súlyosabban hangszerelt karéneke is van a háborúnak. A nemzetek nagy gondolkodói, bölcselők, irók és költők nem a napi események elfutó hangulatait akarják megrögziteni, hanem mélyebbre ható szintetikus markolással akarnak lenyúlni a háború leikéig. Ezek közt a harcoló betűk közt üt szét a Nyugat aug, 15-iki számában megjelent fölényesen intelligens essayében kérlelhetetlen logikával, itt-ott szarkasztikusán éles kritikával egy hevesmegyei iró, Hatvani Lajos, aki újabban sokat időzik hatvani kastélyában, élénkebb érdeklődéssel fordul a vármegye dolgai felé s í nemrégiben ismételten megátlogatta Egert is. Hatvani Lajos az újabb időben nem sokat hallatta a hangját a magyar irodalomban. Előkelő német revükben irt főleg a modern német irodalomnak már szinte hivatalos szócsövében, a Neue Rudschauban jelentek meg értékes essayi. Ez a rendkívül érdekes s amellett szókimondó tanulmánya elsőnek jelent meg évek óta magyar nyelven, ismét abban a Nyugatban amelynek alapjait épen az ő áldozatkészsége rakta le. Annak a problémának megoldását keresi. Hatvány cikkében, mi indította arra az írókat és bölcselőket, a kultúra kiváltságos szerelmeseit, hogy csaknem kivétel nélkül panegyris- táivá sülyedjenek a háborúnak, amely alapjában mégis csak kultúra romboló. Mért zeng hymnuszokat a költő a háborúnak, mért talál ki tetszetős elméleteket a filozófus, hogy a háborút, mint an sich nagyszerűt és hasznost dicsőítse, miért gyűl ki exaltált láng a művész szemében a háború hallatára, mikor maguk a háború véreskezü mesterei, a haditudomány letéteményesei uralkodók és hadvezérek sem találnak egy hangot sem a „mindenáron üdvözítő háború eszeveszett tévta- nának“ hangoztatására, hanem mind csak egy rettenetes, a végsőkig mellőzendő eszközt látnak benne, amelyet nem szabad kézbe venni csak a megtámadott béke védelmére és csak azért, hogy a béke helyreálljon. Futó pillantást vet azután a háborúban álló nemzetek Íróinak és bölcselőinek háborús Írásaira. Gunynyal mutat rá, mint csavarja félre egy-egy tetszetős nacionalista A szövetségesek újabb 10.000 embert vesztettek a Dardanelláknál (Közli a miniszterelnökség sajtóosztálya.) Konstantinápoly, augusztus 30. A török főhadiszállás közli: Dardanella-f roast s Az ellenség augusztus 28-án megismételte támadásait, amelyeket 26. és 27-én az Anafarda-szakasz ellen intézett. A három legutolsó napon az ellenséges támadások különösen makacsok voltak. Mindazonáltal teljesen visszavertük az ellenséget, mely óriási veszteségeket szenvedett. Ellen- támadásokkal ismét elfoglaltunk egyes, az ellenség által megszállott lövészárkokat centrumunkban; a lövészárkokban talált ellenséget megsemmisítettük. Az utolsó két nap harcaiban az ellenség 10.000 halottat vesztett. A mi veszteségeink aránylag csekélyek, Repülőink, akik a harcokban résztvettek, sikerrel dobtak bombákat az ellenség állásaira és táboraira. elmélet a különben kérlelhetetlen logikát, hogy keletkeznek a fantasztikus, nacionalista igazolásai a háborúnak, hogy vált ki fölényes mo- sulyu skeptikusokból lendületes közhelyekkel spékelt indulatos tirádákat a szentté avatott háború, hogy cáfolnak egymásra a filozófusok aszerint, amint más a nemzetiségük, hogy zengnek egyszerre rikoltó harsonákon máskor lágy, fuvolaszavu költők, hogy áll fejtetőre minden logika, hogy hal el minden természetes emberi hang a sikoltő sípok és bömbölő dobok e vásári orkesz- terében, mint ferdül a világ valamely véres vízióktól tépett vitus- táncba s mint lesz úrrá e szomorú téboly felett valósággal Ropsi gro- teszkséggel a „halál igazsága és az élet hazugsága. Ez a probléma. A tanulmány másik részében a megoldást keresi. Hatvani abban látja az okot, hogy „tudós és művész, soha nem mond le és nem ie mondhat le arról a konokul ápolt és őrzőit illúzióról, hogy a háború után egyetlen egy nagy nemzetnek sikerül talán majd a többi nemzetekkel nemcsak materiális anyagi hatalmát, hanem szellemi megnyilatkozásainak különleges formáit is elfogadtatni és a fegyverek rémes és véres, mai leszámolásából végül a világnak egységes kultúrája alakul ki. A megtévedt humánus szép elmék háborús lelkesedése tehát mindenek előtt a megvalósítható világkultúra balga és örök ábrándjából meriti erejét.“ Hatvani nem hisz ebben a világkultúrában sőt azt sem hiszi, hogy általában tisztult fogalmak élnének az emberek közt a kultúráról s az alábbi értékes sorokban igyekszik a kultúra körül felmerült zavarokban rendet teremteni. |/„A cultura nem lehet egyéb, mint az ember törekvése, hogy a vizet, mely nem azért folyik, hogy a szom- jamat oltsa és a tüzet, mely nem azért lobog, hogy a fázó tagjaimat melegítse és a búzát, mely nem ázért nő, hogy az éhségemet csillapítsa, szóval hogy ezt az egész világnak csúfolt kis földtekét, mely nem azért forog, hogy nekem forogjon, eszemmel, kezemmel, leleményemmel és izmaimmal, végül igenis a magam emberi kénye szerint forgassam. Világos tehát, hogy a cultura sohasem volt és sohsem lesz, egyetlen egy nagy nemzett munkája, hanem vállvetve vitt közös munka, a föld meghódításának örök és megható folyamata, melyből minden népfaj a maga módján (— és ez a nemzeti culturák feladata —) kiveszi a maga részét. Semmi sem természetesebb, minthogy ami a föld ilyenszerü antropocentrikus berendezésének útjában áll, tehát az árvíz, mely a mezőket elboritja, a tűzvész, amely a házamat hamvasztja, a jég, amely a vetést veri, a járvány, 'mely az embert öli és minden ami vakon tör, zúz, rombol, pusztít, csakis ellensége lehet az emberi culturának. És a háborús ember, aki nem vállalja a természeti erők és ellenséges elemek leigázásának cul- turáüs feladatát, hanem hiába vesztegeti erőit a népfajok egymás ellen irányult küzdelmeiben, aki tudatosan és tervszerűen töri és zúzza, rabolja és pusztítja amit a másik ember alkotott ?“ És ha ez a kultúra igazi fogalma, akkor nem lehet a háborútól, az emberiség kultúráját várni. Ezért folytatja Hatvány is igy. „A tudós és művész, ép olyan e®ber, sőt emberibb ember, mint az emberek legtöbbje és semmisem állja útját, hogy bele ne sodródjék abba az emberek okozta, emberek csinálta, nagyon is emberi nyomorúságba, ami a háború. Azonban más dolog, a mai, tegnapi, holnapi, mindenkori emberi viszonylatok tökéletlenségének tragikus tudatában, mégis a nemzetem, fajom, népem — és ne féljünk a szótól — hazám javáért remegni, sőt annak javáért kétségbeesetten küzdeni, mint a háborúban győzedelmes nemzettől a világ üdvét, békéjét, culturáját várni és ezért az absolut háború lényegét és szellemét, az örökkévalóság szine előtt dicsőíteni. Ezt csak a jelen ügyeit intéző és korlátolt szempontok szerint igazodó államférfi és a csaták terepét igazgató, ugyancsak korlátolt működésre szorult hadvezér teheti jó lelkiismerettel.“ Nem szükséges, hogy a művész a tudós céltalanul a béke apostolává nevezze ki magát, de mint minden érző és gondolkodó lény hordja magában a háború szemérmét s lássa be, hogy az időnkint kiújuló krízisekkel szemben tehetetlen minden kultúra. Ez a legteljesebb emberi nyomorúság, amelynek hü képét adja az egymás fölé rétegződő!; kultúrák romjainak szellem idéző geológiája. Hatvány talán ott zárkózik el mégis művészek és tudósok teljesen őszinte megértése elől — mert bár bizonyos, hogy a legtöbb hang mesterséges és a tolinak a helyzet parancsolta irányban való igazítása, de mégis vannak a meggyőződés igaz fluidumától átitatott exaltá- ciók is — hogy a culturának túlságos praktikus értelemben vett fogalmát veszi s nem gondol a cultura nitzschei értelmére. Minden izében intelligens lénye logikusan visszaretten mindentől — a mi kizökkenés az életlendületek legpraktikusabb felfokozásának útjáról s ezért, amit a tudósokról főleg praktikus állambölcselőkről mond bizonyára igaz. De a költő elsősorban vátesz s a metafizikus bölcs, a dolgok végtelen vonatkozásaira érző superman félig-meddig költő. Dante az Inferno borzalmaiból a szépség csodálatos monumentumát ; -t-.ivite fel. S a szenvedésnek és ! nyomorúságnak zengőbb és csodálatosabb himnuszai csendültek, mint