Egri Ujság - napilap 1915/1

1915-04-06 / 95. szám

2 tCGRl U J B Á G

Szomorú husvét.

— A palócok meg a háború. —

Eger, február 5.

Farkas Dezső a most nyugalomba készülő hatvani főjegyző, akinél ki- tünőbb ismerője a sajátságos palócz észjárásnak nincsen s kinek a múlt évben az egész fővárosi közönség tapsolt, midőn mi köztünk már rég hires palóc tréfáit a Nagy Endre kabaréjában is előadták, érdekes húsvéti tárcát közölt most a Hatvani Újságban. A nagy háború a Mátra- alji palóczság fölött sem suhant el, nyomtalanul, a nagy rászkodás itt is megtermékenyítette a lelkeket s a palócnépnek ezeket a különös, izig-vérig eredeti lélek megnyilvánulásait gyűjtötte össze ebben a cikkben Farkas Dezső.

A hosszú tárca legérdekesebb részeit az alábbiakban közöljük:

A Mátra alján, a palócok ős birodalmában, nagy riadalmat okozott a háború. Nem igen értették a dolgot. Csak azt látták, hogy a fiúnak, az „embernek“, a lónak menni kell. És sohasem mentek elegen. Mindig újabb és újabb csapatokat kívánt a háború. Közben rémhírek terjedtek, riadozó asszonycsoportok bújtak össze, holt hírét költötték lassan-lassan mindenkinek, aki csak elment. Bizonyosan tudták, hogy „az öreg kirát elvitték Bécs várábó, mer nagy a baj, oszt üveghintóba hurcollyák regveltől estelyig a háború partyánn, onnajd biztattya a magyar katonát, mer csak abba bi- zakogyik ő szent felsége.“ •

A farsang azéit most is csak a vigasság ideje volt. Esténkint fonó- kába járt a fiatalság, vasámaponkint tánc volt a korcsmában. Farsangban tartották a lakodalmat is. Hosz- szu, fényes hajú öreg emberek, a hivogatók, jártak ide-oda, invitálták komoly, ünnepi arccal a rokonokat, ismerősöket. Másfelé fiatal legénykékre bízzák az ilyesmit, de itt azzal tisztelik meg a vendégeket, hogy az öregek tisztes korával jelképezik a meghívás fontosságát. Reszketős hangon szóltak a hivogatók:

— Gyicsértessék a Jézus! Haly- lyék szót e háznak gazdája! En általam hivattattya Pál András hónapi napra, pár órára, keveskori mulacs- cságra. Amivel az Isten megáldotta tárházát, jó baráttyával akarja kőtte- nyi, közlenyi. E szó mondásom ő kegyel métő.

Hallattszott az ingerkedő vers a szegény kérőről, meg rátarti apáról: „Hun jársz? Hova mégy? Szentörzsébet- házho.

Innejd-onnajd alóró,

Fejér háznak felőrő Kéretyik, kéretyik a kieníek já

[nyukat,

Szebbiket, jobbikat, karcsú-magosabbikat.“

„Az én jányom illyen begyes,

[ollyan begyes.

Kis kapujánn ki nem mehet Mangalica nékő,

Zörgős kocsi nékő,

Abba pegyig hat ló legyék,

Mind a hat ló szürke legyék.

Térj ki emberségből“

Mondották ezt az ősrégi farsangi versezetet is:

Fassang vót, fassang vót,

Szép szeder-levelő, aran’ koronájó, Mikor az Ur Jézus ézenn fődönn járt Kaódus ruhába, kaódus képibe.

— Bemenek, bemenek e’ gazdag

[emberhe.

Az a gazdag ember kenyérit se

[nyúttya,

Komordon-kutyáját még rám uszin[gattya.

Bemenek, bemenek e’ szegény

[emberhe.

Az a szegény ember kenyérit is

[nyúttya,

Komordon- kutyáját még lecsiplakíttya. „No, te szegény ember á fel a

[váltamra,

Amit te onnajd lácc, soha me’ ne

tagadd.“

„„En Uram, Istenem! Nem látok

[egyebet,

Pokónak ajtaja sarkig kivan nyitva, Menyország ajtaja le van pecsételve. Úgy hajtyák a lelket, mint a szé a

[pelyvát,

Csikó-deres, fakó-deres,

Azonn viszik a nagy urat vígan a

[pokóba.““

Szóval nem kell irigykedni a nagy urakra. A másvilágon úgyis pokolra jutnak. Nagy szociális probléma méregfogát töri ki ez a jámbor felfogás. A nagy uraktól nyugodtan éli a palóc a maga világát a régi mód szerint. Ha jól kifarsangolta, disznótorozta, lakodalmazta magát, az asszonynép megsurolja a főzőkanalat, meg a fazekat s nyugalomba helyezi. Husvétig nincs zsíros étel; „nyess“ káposzta tökmagolajjal, meg ilyesféle étel járja. Le kell vezekelni a farsangi dévajságokat, hogy ne botoljék az ő szent törvényeinek sokaságában, amelyek közé a tök- magolaj is tartozik.

De a húsvéti vigasságra az idén gyásztboritott a háború gonosz szel- | lerne. Nincsenek dévaj öntözködések, a könyek áztatják most a fehér népet. Mindenkinek megvan a maga harcoló katonája, szomorú halottja, szenvedő sebesültjs. Ritkán jön hir egyikről-másikról: nagy aratása van ott a halálnak, nem ér rá a katona sokat írni. Hiába ilyenkor a vigasztaló szó, hadd könnyebbüljön meg a megnehezült asszonyi szív a köny- nyek árjában.

Mikor kezdtek szállingózni holmi hivatalos értesítések ennek is, annak is, hogy meghalt a fia, az ura; mikor levelek jöttek messze, külföldi

kórházakból, hogy az egyiknek át lőtték a mellét, a másik ilyen meg olyan betegségben sínylődik, távol a hazájától, a családjától, idegen országban, idegen nép közt: nem

fogott ki a falu a siralomból. Az ember, még csak egyre ment be katonának. Marad-e még itthon valaki? Aki a földet megszántja, elveti, asszonynak, gyereknek szegény kenyerét megkeresi ?

Majd az egri kórházakba is hoztak sebesülteket. Megakadt köztük egy- egy falubeli is. A lakodalmi vigasságokból kirekedt kalácsok, sült tyúkok, a távollevőknek félrerakott hurkák, kolbászok vándorútra keltek Egerbe, jutott belőlük a falubelieknek, de bőven jutott a sok idegen országbeli katonának is.

— Egyék vitéz ur! Kituggya, ké nájja-e valaki az én drága szép fiamat abba a nagy kilső országba ?

És eszik az idegen katona, hálásan köszöni is a szivességet valami ismeretlen nyelven. Az öreg palóc asszony persze nem érti, de azért részvéttel bólingat a szokatlan beszédre. i

— Úgy, úgy, lelkem gyerekem. De meg is vert a jó Isten, hogy még magyaru se tucc, szegény pára !

Ezt a meg a katona nem érti, de megérzi a részvétet s melegen dobban össze a szive a ráncos képű anyókáéval.

Azután hazafelé indulnak a látogatók. Igyekezni kell, mert esteledik, messze a falu s rossz az ut a rémitő sok esőtől. De időt kell arra is szakítani, hogy Baktán megálljának s ellátogassanak a látó asz- szonyhoz.

Rossz ut ide, rossz ut oda, egész szekértábor van a baktai asszony háza körül. A nyugtalan, aggódó szivü asszonyok egész serege akar biztos hirt hallani a hadba vonult hozzátartozókról. A sárgaképü hisztériás paraszt asszony mindenkinek biztos hirt tud mondani, de csodálatosképen senkit se szomorít azzal, hogy a fia, vagy az ura meghalt a háborúban. Olyan jól esik az el- j gyötört sziveknek megnyugodni a látó asszony biztató szavain. Sebesülésről, ellenséges fogságról bőven ad hirt, de mi ez a dicsőség a halál rémségeihez képest ? Ha megszurták, majd meggyógyul. Ha elfogták, majd eleresztik. Csakhogy él a drága. És hull a pénz bőven a látó asszony- j nak, aki békességet és bizalmat varázsol a kétségbeesés helyébe.

Ádám kovácsnak se hagyott bé két az asszonya, meg a menye. Befogott az öreg nagy dohogva s elvitte az asszonynépet Baktára. Homályos szobában ült a látó asz- szony, fel se tekintett, szót se szólt, mikor vendégei beléptek. Mintha nem is ezen a földön járna a lelke. A fiatal asszony megilletődve, félénken húzódott a sarokba.

— Ne állj oda fiata, a szögletbe

— szólt rá hirtelen a látó asszony

— nagyon sok halott van ott.

A menyecske riadtan raesekilt

odébb. Az asszony tovább beszélt.

— Szép, szomorú katonát látok messzi fődönn, Muszkaország szé lyébe. Puska a kezibe, bubánat a szivibe. Sivit a szé a feje körfi, csapdossa az esső a szép szomorú képit, de ő aztat nem bánnya, szé fújását nem hallya, hideg essőtlnem érzi, csak a szivi nehez. Hazafelé huzza egy hitves pórjáho, öreg szfi- léjihe, éd's öreg apjáho . . .

Vége volt. Az asszony elhallgatott s elmerült a nagy semmiségbe.

Mikor kikerültek megint a napvilágra, könnyes volt az asszonyok szeme, de megnyugodott a lelkűk. Az öreg Ádám kovács arcán is valami megindulás-féle tükröződött, de azért kemény hangon szólt a szipogó csszony népre:

— Hát ez is mevvót. De ha ilyen sárba élfárisztottam a lovakat Baktára, most oszt egy könnyhullajtást se lássak többet, mert akkor fog- tomra foglak benneteket!

Félre fordnlt az öreg s csontos, fekete ökleivel megtörülte a két szemét. Él a gyerek . . .

________________1945. április 6.

F

elmentik a kényszer- munkától Szibériában lévé katonáinkat.

Emberséges bánásmódra intik az orosz lakosságot. — Az ak- molinski kormányzó rendelete.

Eger, április 5.

Hogy a hadifogsággal kapcsolatban Szibéria nem jelenti azt a borzalmasságot, amit köztudatba a szibériai politikai foglyok helyzetének sok leírása juttatott, arról igen érdekes dolgokat állapítanak meg egy nyugati Szibériában Akmolinsk városban, — ahol hadifogságban több magyar tiszt is tartózkodik, — megjeleoő orosz lapból is. A lap, amelynek Proinciale Couran a cime, az akmolinski kormányzóság rendeletét közli a hadifoglyokkal emberséges bánásmódról.

— A főparancsnok rendelete folytán — tudatja a lakossággal Nete- rov akmolinski kormányzó — a háborúban elfogott ellenséges államok katonái, magyarok, bosnyákok, . lengyelek, csehek, románok, ola- | szók és rutének, az ország e részé- i ben a lakosság között leszórva tele- ; pittetnek le. — Általánosságba» véve ezek az emberek úgy vérbe«, mint vallásban némilg rokonságba«

I vannak velünk s egyáltalában nem j oroszellenes érzelmüek. Nem saját jószántukból, hanem hazájuk hivó szavára, úgy mint a mi népünk is, sorakoztak annak védelmére.

Hála legyen a Mindenhatónak, hogy az emberek élete megmaradt, s hogy a nagy ortodox Oroszország fogságába jutottak. Az orosz nép sokkal nemesebb szivü, minthogy e szerencsétlen emberekkel szembe« bosszúra gondolna.

Parasztok! Ne fogadjátok a hozzátok küldött foglyokat, mint ellenséget. Hi6z a legnagyobb rés at