Egri Ujság - napilap 1915/1

1915-04-03 / 93. szám

2 tó G H < D J S A 0 1915. április 3. Összeomlottak a francia támadások a 3ois de íréire mellett Tüzérségi harcok a Maas és Mosel mentén. A keleti harctéren nincs változás. (Közli a miniszterelnökség sajtóosztája.) Berlin, április 2. A nagyfőhadiszállás jelenti: Nyugati hadszíntér: A Maas és Mosel közt heves tüzérségi harcok folytak. Bois de Prétre mellett s benn az erdőben a gyalog­sági harcok tovább folytak és egész éjjel tartottak. Az erdőtől nyugatra a franciák támadása tüzelésünkben összeomlott. Ellentámadásban súlyos veszteségeket okoz­tunk az ellenségnek és régi állásaiba vetettük vissza. Csak az erdőben tartják még a franciák megszállva legelői levő állásainknak két erődházát Keleti hadszíntér: A keleti arcvonalon a helyzet változatlan. A legfőbb hadvezetőség. MMMMMHMMMMWMMmmHWRMmMIMNnm» A mi nagyhetünk. Eger, február 2. Szó sincs róla, minden esztendő­ben megkülönböztetett hely jutott eddig is a nagy hétnek. A kalen­dáriumok jelzése, amelyből máskor j csak a nagy, fekete és vörös számo- ! kát látjuk meg, közelébb hajolt ilyenkor a lelkűnkhöz és mindig az elmúlt emlékének drága izétől lett még édesebb minden uj nagyhete a fájdalomnak, amely sejtelmes szer­tartások útvesztőjében, titkos sejté­sek himbáló füstölője és lehellet könynyü lelkitorturák mirhája közt, szimbólumok és titkos értelmű igék ezerbogu misztifikációjával vezetge­tett a sugara% tavaszi ünnep, a Hus- vét felé ünnepi hajnalra ijedt és ájult ámulat édes kábulatával haran­gozva tele a szivünket. Milyen más mégis e nagy esz tendőnek nagy hete most, pedig csak úgy lágy és éterikus dallamokat zeng a zsoltár az énekes diákonus olvatag, meleg baritonján s a jere- miádok j; délutániálmos zsongása épugy erősödik, meg halkul hullámzó morajlással, miközben egymásután hunynak ki a lángszemek a három­szögű gyertyatartón, de a becsapódó könyvek furcsa lármájára nem le- gyezgetik most arcunkat illatos sze­lükkel a múlt év emlékei, mikor szintén itt ültünk a nagyszombati fényre váró kandeláber tövében s nem tudtuk biztosan, az ének ká- bitott-e el, vagy a kóválygó parfőm, amely habfehér batiszt zsebkendőből incselkedett velünk s talán mégis min­den gyöngédsége mellett durva volt a langyos pára illatához képest, amely a szőke hölgy nyakfodrai körül su­gárzott az ajkunk felé, talán éppen onnét, ahol a finom ivü nyakhoz kacéron göndörödött az apró, pi­hés selymü haj. Most távoli sor­tüzekre kellett gondolnunk, ekkor, amint messze kárpáti völgyeken visszhangos sziklatalak közt kerge- tőznek olykor önhangjuk árnyával. Valóban előttem összerezzent egy gyászruhás nő — most oly sok a gyászos asszony a templomokban — egy nem hallott lövés emléke kisérti tán s e hangra újra átjárja szivét most a golyó, amely fenn, Isten tudja hol, egy drága, egyetlen életet kioltott. A lilák és feketék s a gyertyák arany tőrével átvert homály sejtel­mes decrescendója most is versenyt zenél majd a vesperások kristályos antifonáival. A régi, már meg is fakult kreppek bekormozzák most is a templom ablakait, mintha a természet nagy napfogyatkozásába bámulna ki az egyházak ájtatos csöndje, remegő sejtelemmel várva, hogy megrendüljön a föld, meg­repedjenek a boltok és meghasad­jon a drága kárpit. De a lélek most zordon hegyek közt vándorol, ahol sziklák roppant komor pillérein pi­hen, a végtelen égbolt s ahol min­den percben rendül a föld s a fe- kete, haragos ég hasadt felhő kár­pitján láng táj ékzik elő s arany és bibor ragyogás, vér és tűz egymásba tündöklő skárlátja kísérteties görög- tüz a lövészárkok száz konszummá- tumához, amelyre nem jő hajh, oly gyors feltámadás. Most szenvedünk mi is és ez süketté tesz a mások szenvedése iránt. Benn ég, benn fáj, benn mar­cangol a kin és nem érezzük a fáj­dalmat, mely évezredes ősiségében letompult már minden emlékezet jól eső, az idők aranyában megfürösz- tött reminiszcenciájává. Most szenvedünk mi is. Most kezdjük már érezni, hogy lehet nél­külözni is, most már majdnem hoz­zánk is elér legszélső szegélyével a háború, amely eddig csak távol horizontokon borongott, vagy egy- egy messziről felrémlő villámlásával üzent nekünk, mint nyári zivatar, amelyet más határba vert el a szél. Most hozzánk sem jut el idejé­ben a írén. Vagy elvágják valahol fele utján a rekvlrálók és reggel hiába történik minden tolongás a lisztes boltok előtt. Hamar leszalad a redőny és aznap már nem da­gasztja a gazdaszony serény keze a különös sárga tésztát, amelyből la­pos, összehasadozott kérgü kenyér lesz, amelyben nyikorog a fogak alatt a ki nem szitált kukorica héj. Hol lesz most a húsvéti asztalok­ról az aranyos, porhanyós kalács, amelynek úgy foszlott a tésztája mint a lágy, szálas selyem, dombos, fényes háta barnás bronzba csillant s a fonatait művész kéz bogozta sokrétűvé. Jut e mindenkinek illatos, ifjú-bárány s a sonka rózsás karéja mellett áll-e majd szép körben ketté szelt tojás, amely mint furcsa sárga­szem néz fel mereven fehérjéből az ember felé. És lesz e mindehhez gondatlan derű, amelytől olyan illa­tos a lélek, mint tavaszi erdők mé­lyén a sötétkék ibolya. De mindez még mit ér, ha feltá­madás után, mig a harangok méla zengése rezgi át a vén falak minden pórusát, a szelíd lámpa fény alatt fehér abrosz körül nem jön most össze az egész család. Valaki hiány­zik. És azt se tudják hol van. Egy kabalisztikus szám a cimd. Rejtel­mes szabadkőmües jelek szerint igazodik a postája. Hőfer generális naponta küldi a jelentéseit. Minden falon ott van a térkép. Gondos kézzel jelöljük rajta az uj és uj pontokat és mindig tudjuk mi történik a se vége se hossza fronton, csak azt nem tud­juk, hogy hol van ő, aki a legked­vesebb nekünk, a Bzura partján fekszik tán térdig fagyos vízben, a bőséges tavaszi olvadásban? Vagy Krakkó előtt áll-e vártát nehéz ágyú - ink védő tüzében, vagy a Kárpátok sziklái közt, ahol mosta harcok fú­riái fékevesztetten öntik ki mérgüket s a hol igazán nagy hete van sze­gény katonáinknak. Pedig másra már alig vagyunk kiváncsiak. Belefásultunk a háborúba, beleilleszkedett az életünkbe, rendes, megszokott állapottá vált, amelyből ki kell majd zökkenünk újra. S leg­többünket csak egy-egy ember kap­csol már a háborúhoz, a mások szenvedései iránt érzéketlenek let­tünk. Nem látjuk már a háborút a határokon, mert elért már idáig a háború s megkezdődött a mi nagy­hetünk is. Nagyszombaton most is bizonyára szelíd tavaszesti nap csurgat majd aranyat a kanonoksor nemes, ódon házaira s terít királyi szőnyeget az allelujás processzió elé. Áll-e majd most is a tenger nép a lépcsőkön és a hatalmas oszlopok közt, ahol a tarkavirágos pántlikákon s a színjátszó selyem kendőkön szi- várványos porrá törik az esti fény. Vagy most csak nehéz fekete selyem fejkendőket láthatunk és a kemény százráncu szoknyából is félannyit ringatnak csípőjükön a darázsdereku menyecsék. És a legények is merre vannak most, akik máskor csillogó szemmel, égő arccal várták fenn a lépcsőfokán riadó kürt jelet, amely után mint egyetlen kemény, dörgő robbanás harsant az égre a disz- század ropogó sortüze. Mi lesz most vájjon, ha száz puskacső egy dobbanással küldi fé­lelmetes szalvéját az ég felé. Oh százezerszeres visszhangja kél bizto­san, visszazengik a halkan elborult falak, a bíborosra gyűlt tetők, vissza adja a makulátlan égbolt és vissza dőrgik a szivek és szelek ragadják fel, a levegő ég titkos áramlásai, I láthatatlan hullámok hömpölygetik tovább. Erdőkön és mezőkön, az ; ország minden terén ég minden tá­jékán, föld minden zeg-zugán nem lesz más csak végtelen fegyverropo­gás, amely egyre nő, mint féktelen áradat s egész a harcterekhez ér el, ahol talán ép abban a pillanatban zeng fel millió é3 millió fegyver éré zörejü éneke. S mikorra leereszkedik a lépcsőn a processio s fehér karingek fölött mint aranyos lengő diadalsátor a himes baldachin, mint széb arany prém gyűl ki már a párkányokon a mécsek csillogó sora. Ablakokban esthajnali csillagok gyullanak s az egyre alább hulló alkonyat fénypá­rákat lobogtat a házak ormain, ame­lyek égy állanak itt körül, mint lo­bogó kandeláberek. Es zeng a hálaadó ének, de mintha csüggedt volna lankadt decrescsen- ; dóival. Oh máskép fog kiharsanni : majd a szivekből s a mérhetetlent I végigsuhintó szárnnyal ívelni majd a végtelenbe mint egyetlen csodás lendület, ha majd a diadal nagy napján kell zengeni a Te Deumot * lobogó mécstt erkélyek között ara­nyat fest az arcokra az aikonyati fényben a béke. Capsid compos. Horgony- ^ |!>v Syrup. SorsaporUloe ccjontpo». tftrdartJtóftter, Üve^j»: *<K) <* 7JSO kor.--------------------­H erpttf-ünimsiit. ÁJíorgony-pain-£xpeller pótléka. Fájdalomenyhifá ‘bedörzsölés meghűlésnél, rheomán&l. kőscvénynéi *tb. üvegje: -.80. 1 40. 2.- kor. Hergeny-Vas-Albummat* Tinktur». Ténrejdnyséjnél 4a gdpMraA. üvegje 1.48 kor. Beaiererhetök a legtöbb gyógyeeertAiben rs£y kdsveUonfil RICHTER df. .Arany an»itta“-*4i elintett prSfklj ~ (t. EltoabetyatrtB* S) pydpyirertárkbdt

Next

/
Thumbnails
Contents