Egri Ujság - napilap 1915/1
1915-03-23 / 82. szám
2 1915. március 23. tfl G P ? ű j A 0 magaslat déli lejtőjén állásunkat elfoglalják, meghiúsult. Champagneban és Le Mesniltől északra kudarcot vallott a franciák egy támadása. A franciák minden fáradozása, hogy Reichsackerkopf on állásunkat visszafoglalják, sikertelen volt. A legfőbb hadvezetőség. IftetneUiől kiülték a németek az oroszokat Orosz vereség Czeichanowiól északnyugatra. (Közli a miniszterelnökség sajtóosztálya.) , Berlin március 22. A nagyfőhadiszállás jelenti: Keleti hadszíntér: Memeiböí az oroszokat a várostól délre vivőit rövid harc és makacs utcai küzdelem után ismét elűztök. Az orosz csapatok védelme alatt itt orosz csőcselék lakosságunk vagyonát fosztogatta, a magántulajdont szekerekre rakta és a határon áthordia. Ezen eljárásról még jelentést fogunk közzé tenni. Marianpoltól északra az oroszok visszautasított támadások közben súlyos veszteségeket szenvedtek. Orzyctól nyugatra Jednorozeknéí és Prasznisztól északkeletre, valamint Czeichanowtól északnyugatra az oroszoknak nappal és éjjel ellenünk intézett támadásai füzünkben összeomlottak. E harcokban 420 oroszt fogtunk. A legfőbb hadvezetőség. Chanson triste. Eger, március 22. Egész délután furcsa füstorsók gombolygattak szállongó szürke szálakat az elborult horizonton. Estefelé egyszerre" vérvörös foltokat gyújtott ki a látóhatár. — Végre égy város — neszeit föl nyergében a törékeny kis Mihajio- vits Andrej gróf. A szeme — két álmodozó, nagybogaru szláv szem lázas ragyogással tapadt bele a távoli rőt ragyogásba, azután fásultan sülyedt vissza az egyhangú galíciai lankák végtelen és vigasztalan sivárságába. Hét hosszú hete, hogy elhagyott mindent ami civilizáció. Most öt napja ült már a nyeregben s nem látott mást csak csenevész bokrokat, roskatag, kopaszodó fákat az iszonyatos utak mentén. A távoli lángok most végre várost jeleztek. — A város — ocsúdott fel ká- bultságából ismét, a kis tört jhuszár és a gondolatai kezdték idézni mindazt, amit rég elhagyott. — Város. — Meleg étel. — Ágy — langyos fürdő — emberek — civilizáció. S a gondolatai visszaröppentek violásfényben égő aranyos kupolák közé, messze keleti városokba, hol szeszélyes, kacskaringós oszlopokon, színes kövekből, véreres fehérmár- ányból vésett pilléreken |furcsa, hagyma formájú tetők ékeskedtek, arany mezőbe ágyazott merev ikó- nok bámultak le a a falakról. Fényszóró csillárok, pisla mécsei ringató ámpolnák alatt öblöshangu, fanatikus nézésű pópák zsolozsmáztak a nehéz kárpit mögött, mozaik padma- lyon, szines árkádok közt babonás éjféli szertartásokon. Zengő, mély szavú harangok szóltak és teliholdas estén, mikor nesztelen táruló ablakokban vártak szerelmes asszonyok a távolból édesen pengett a balajka. A város, amely most úgy tűnt neki, mint messze álom, egy régi emlék, valamely napkeleti mese a Seherazád királyné ölébői. A városról álmodott s egyszerre érezni kezdte a testében az elmúlt hetek minden szenvedését. Láz- csigázta. A halántéka rémesen dobolt. Az ínyén sürü, undorító sárrá aludt a nyál. Bizsergő remegés lüktetett a tagjaiban. A lovaglás napok óta tartó ütemes mozgása valami rettenetes folytonossággá ért az atomjaiban. A feltört hátú, kimarjult oldalú lovak sebeiből nehéz, émelyítő szag lerjengett felé. Az átfült testek savanyú illata gyötörte. A húsa mintha elvesztette volna ruganyosságát s a ló formái csaknem örökre benyomódtak a combjába. A vértől, sártól kérges ruha zör- gött a testén. Napok óta nem mosdott. A pórusai bedugultak, mintha rettenetes páncél szorította volna a testét. Ezer vágy gyötörte úgy, hogy már semmitsem kívánt. Egy cigarettát szeretett volna csak. Egy maroknyi dohányt, amely minden baját feledtette c’;u, az éhségét, a szomjúságát, a lázát. Talán még az asz- szonyt is. És most ismét, ki tudja hányadszor és egyre erősebben támadt fel benne a sóvárgás a nő után. Kéjes képzelet gyújtotta fel a vérét. Régi csókok, elmúlt kalandok emlékei lepték meg. Langyos szobák, ahol a letompitott lámpafény a kárpitok közt olyan, mint szelíd felhők közt lágyan derengő hajnal. Rózsafényü testek langyos párája legyezte az arcát. Az aTlgol hercegnő egy kennsing- toni éjszakán olyan volt, mintha Gainsborough valamely tökéletes arcélü asszonyát szerette volna. A spanyol táncosnő utolérhetetlen bókáin, a bőr fehér elefántcsontján olyan volt a patyolal harisnya, mint rejtelmes, álomszerű rajz. Tán gránátalma vérét csöppentették áz apró száj helyére s egy kreolhölgynek olyan illaté volt a játék barlangban, mintha messze fűszeres szigetről jött volna a zöldasztalhoz. Szibériai' városokban eldugott le- bujok titkos folyosóin forró ölü cigányleányok várták rikító ruháikban, csörgő aranypénzeik közt barna bőrükkel, mint régi olajfestmények és a georgiai nők hosszú álmos szempilláinál nem ismert megejtőb- bet. Szállt, szállt a képzelet s egyszerre buja, folytó levegőjű melegház 'vette körül csupa különös, *oha nem látott formájú asszonyvirágokkal. • S aztán újra csak törpe cserjék jöttek, pörkölt galyu fák s a káprázatos látomásokat elnyelte a sivár, szürke táj. A városban pihenőt fújtak s a csapat elszéledt, hogy összeszedje a dúlt utcákon, a kifutott házak között, amit meghagytak még, akik előttük jártak itt. Mihajlovics Andrej grót egy oszlopos tornácu ódon kúria előtt állott meg. Leszállott a lóról sa kantárszárat a* legényének dobta. A nehéz szárnyajtó csak be volt hajtva. Belökte s a házba lépett, Maga se tudta mit keres itt. Egy ágyat, egy asszonyt, vagy csak egy csipet dohányt. A szobákban pusztulás, üresség és homály. Letépett függönyök, tört bútorok, szétszaggatott gobelinek. Az ebédlőben a földre zuhant a kitépett csillár. Drága halavány fényű porcéi lánok cserepei szerteszét. A konzol fehér márványán vérfolt barnáit. A parketten vastagon ült a sár. A budoárba — az aranyos stuka- tóron még lézengett pár rongy az égkék selyem mennyezetből — lovakat kötöttek be. Az utolsó szobán egy karszék még ép volt. Szerte szórt kották hevertek a kuszáit szőnyegen s a homályból titokzatos tompa fénynyel ssillogott elő a dúlt tárgyak e siralmas zűrzavarában egy zongora sápadt bil- lenytyüsora. A grófot valami, megmagyarázhatatlan, szinte babonás igézet szállta meg a zongora láttára. Mint törhetetlen varázshatalmu kisértet meredt rá a sápatag billentyüsor parancso- lón és kérlelhetetlenül. Belékapasz- kodott, vonszolt maga felé zsibbadt tagjai. Édes zsongás szüremiett be tündéri régiókból és az ódon barna szekrényből lágy hangzatok szálltak felé és duruzsolták tele a fülét. Játszania kellett. Gémberedett ujjai félve toppantak a néma billentyűkön. Majd egyre finomabb dallamokká olvadtak a töredezett hangsorok. Az ujjaiba ideges frissesség szökött. Elnehezült kezét habkönnyűnek érezte a fürge billentyűkön. Hangok, lágy, meghitt kedves hangok áradtak az ujjai alul és felé bókoltak mint régi ismerősök. \ Egy édes mazurka ringó zenéje I csendült és nagy barokk ablakos ! termek-rémletíek fel előtte. Parkett, csillárok fénye, fehér selymek közt bujkáló parfőmök, merengő szláv szemek epedő vallomása, az egész ragyogó, részeg élet, amelyet ott hagyott. Kivilágított végtelen parkok, virágok omtó zuhatagja, fényszálakkal átszőtt lombok, amelyeK közt mint drága veretű csipke, kavalygó, langyos fátyol ringott, hullámzott a mélabus zene. Az ujjai lázas önkívületben futottak a billentyűkön. Most egy halk rondo jött, s ő elhagyott kőpadon ült Szonyával, a furcsa, fiús formájú diákkisasszonnyal, akinek örök hűséget esküdött, miközben elefánt- csontra festett miniatűr képet csusz tatott a kezébe egy régi medal Honba. Most bántó, csapkodó morajjal porlottak szét a hangok, mint mikor habos taréjjal parthoz loccsan a hullám s száguldó vasúton repült végtelen kék vizek partjain. Sárga sziklák regényesen tükröztek a tengerben, a völgyekből pálmák és apró piros tetők integettek s ősi templomok sötét fala borongott zeg- zug j parti városok fölött. S már a vére vadul zakatolt mint a vágtató vonat. Láz lepte meg. Minden idege őrült táncba kezdett. Villámló vad nyugtalanság tombolt benne. Rettenetes béklyók nyűgözték. Szabadulnia kellett minden áron. Letépte magáról a zörgő csapzott ruhát, szétszaggatta a kérges inget, dacosan hátra szegte a fejét, tekintete a semmibe sülyedt. És aztán játszott, újra játszott. Most hófehér mezők surranó szán csengői csengtek s az ormótlan bundába csavart jimesik rémitő farkas kalandokat mesélt. Majd vihar szele jajongott. Bömbölő vihar sivitását kavarták az ujjai ! a csattogó hurok közt. És egyre í harsogóbban megszázszorozódotterő- ; vei zúgott ez a zene, vadabbul I mint a csaták vérfagyasztó zsivaja, az ágyuk bődülése, mint valamely ! tulvilági, félelmetes erejűi zengés pokoli dobokkal, csattogó, pengő réztányérókkal £s égi harsonákkal. 4 Aztán egy ijesztő, kétségbeesett
