Egri Ujság - napilap 1915/1
1915-02-26 / 57. szám
1915. február 26. fi & s V t B £ Vándorló házak a Makovicában. A Kárpátokban, febr. 24. A vasúti pályaházzal átellenben harcedzett vendéglő, ablakaira rá- párázott az éjszaka sötétje és belől a tenyérnyi szobában mintha szeny- nyes felhők mögül bukkanna föl parányi csillag: a füstök libegő, nehéz kárpitját alig-alig hasítja a lámpás. A fal mellett polcos állvány, talán keményfa, vagy füstölt fenyőfa, — a jó Isten tudná ebben a vakhomályban. Legfelső polcán pólyás- gyerek vilit, egy kisasszony ducolja szegényt, miközben virstlit erőszakol a szájába. Dunyhák, kávédaráló, sok csomag, egy félignyitott utazótáska, tartalma tetején sütővas egy darab szomorú selyemmel. Egy hibásszemü galíciai ember a szakállát keféli; a korcsmáros, egy asztmásköhögésü, kövérkés ember szünetnéíkül emlegeti, hogy ő jószivü, mert e csőcseléket a világért ki nem dobná a sárba. Talán nem is sokáig kell béketürelmet gyakorolnia, mert majd maholnap vándorolhatnak vissza a Makovicába, az elhagyott völgyekbe. Igaz e, vitézuram ? — kérdi egy katonától. „Vitézuram“, egy szépen beret vált, csatába induló, dióbarna szemű vitéz, a pálinkát most hörpintette be, köhintett, a blúzát megrántotta s lepillogott a korcsmárosra : — Mi vagyok én, Úristen, hogy ilyent kérdöz? Azzal az ajtón kilépett az estvébe, hallható, hogy kint arról érdeklődik, messzi-e még ide a duklai Kárpátok, de a szó elvész valami kocsizörgésbe. Trapp-trapp, három szomorú lovacska húz három szomorú kocsit az udvarra és három asszony lép le róluk egy csomó gyerekkel, be a kocsiszín alá a szalma felé, mind ismerősök, kik bizonyára töltöttek már itt éjszakát. És a zizzenő, sárga tompafényü szalmahullámok közt nem ők az elsők : a kiürített községek több fakó- szemű ágróiszakadtja számlálja itteni éjszakáit, mint nehézlélekzetü, lassan múló sóhajokat, melyek megnehezült szívből szoktak ömleni. — Az ablakokra rátették a pokró - cokat? Hát szalma van-e rajtuk? Az ajtókra is? Két shider babrál a kocsik körül s jelentik, hogy minden rendben. Gyufa sercen innen az ereszcsöpögésen és a kocsi vége között ; tűz lángol föl s e köré kuporodnak. Régebbi menekült szalmavendégek bújnak elő álmosan és dohossza- guan, — ösmerik egymást békéből, vagy megösmerkedtek az egyforma sorsban: van itt ladomérvágási, fel- sővizközi, kishelyi, ruzsolyí, a három asszonyt nézik és kérdik: — Hazafelé? .... Hát minek? .Arra még muszka jár. Az asszonyok egyike, csizmás, nagykendős, csak az orra látszik, mintha az beszélne. Sopánkodó, mint a templomelőtti öregnénikék: — Jobb, ha közelébb az ember a portájához Megmenthettek, elhozhattak valamit? Volt idő? A háború éjszakai vándorai kö zött a szó megered, mint fagyos hegyekről, ha aláindul az olvadó patak. Háztüzek apró alkatai kerülnek mindenfelül: teknők, cserepek, egy-égy vaksi tükör, széklábak, egy kocsi farához két szarvával kötötten talyicska, amott még a szépanyákról maradt ládák, annyi, amennyit görnyedő kocsikkal a kis pókoslábu lovak elhúzhattak. És jönnek hírmondók és fölelevenednek a vára-> kozó házrészek tömegén közelmúlt emlékek, mondják, hogy amikor Felsővizköz és Alsóvizköz menekült, nem húzódott tovább a lakosság a girálti útnál, ahol a malomhoz közeleső völgyben ütöttek tábort. Mögöttük égett a fahíd, gránátok röpködtek félelmetes darazsakként s tizenhárom lángbaborult ház sziporkázott a község szélén . .. Akkor jöttek a kozákok, körülfogták őket: — Mit álltok itt, ahelyett, hogy jönnétek vissza falvatokba és elöl tanátok égő portáitokat? Visszahajtották őket, maguk is nekirontottak a tűznek s igy megakadályozták, hogy elhamvadjon az egész falu. Halotti temetést is tudnak szépet rendezni az oroszok. A még októberben agyonlövetett orosz holttestet kiemelték, koporsóba tették, a templom minden zászlóját köréje mozgósították, jött kocsin Galíciából egy nagy szakálu pópa (egy fóka- hajú asszony úgy emlékszik rája, hogy mikor a szentelőt emelte; nehéz aranygyűrű ragyogott az u]ján) plüss pluviálét öltött, melyet súlyos ezüstök, csattok és gyöngyök ékesítettek, a szava sima volt, mintha olajon hömpölygőit volna: mint orosz nemzeti hőit ünnepelte a katonát. Szép volt, minden nagyon szép volt e bánatos napokban, az is, hogy a katonák nagy üstökben kukorica puliszkát főztek maguknak és a világért sem vettek volna el semmit a szegény néptől és csak az uriházak bútorait (igy a felső- vizközi járásbiróét, fűtötték föl. De ők mégis itt vannak és nem odhon és nem hagyták ott nekik az ablakokat, ajtókat, elhozták a vaskályhát, a teknőt, vándoroltatják magukkal, mert lesz még idő, mikor nyugalmas napok verőfénye ragyog majd az ablakokon és az ajtóvasat nem csikorgatja idegen kéz. Közben tüzérek érkeznek, barna-. arcú legények, mintha az ágyuk füstje kormozta volna be őket, a beszéd elhalkul, csak a korcsmáros köhécsel, aki most kikerült az udvarra. Az ivó egyetlen, füstös, gyerekektől, csomagoktól terhelt szobájában valami vad szilajság feszíti a levegőt, dübörgés zajlik, a lány, aki az imént a gyerek szájába virstlit erőszakolt, most a közepén áll, mint furia. Sötét, fénylő haja a hátát veri, lábával dobogat, olykor-olykor’hátra szegzi a fejét, lassú ütemes tapsot tapsikál és valami érteden keleti éneket énekel, — nékem olyan, mintha alföldi sirató-asszonyokat hallanék. A lány hátrafelé hajlítja a fejét, ő előre. Gondolom, ilyennek képzeltem a mezticek táncát gyerekkoromban a Bőrharisnyában. Milyen kár, hogy nincs harmadik, aki bőrdudán fújná vérük sziláját. A tüzér, aki meglepődötten állt meg az ajtóban, értelmetlenül nézi a vigadozást. Társa böki oda a szót, tekintetét a lányra emeli: — Megujságoltam nékik, hogy Kishelyről, Rónáról, Alsóvizközről kivertük az oroszt. Odakint halkan koppanó eső indult. — Nemsokára mehetünk haza — mondták egymásnak a szalmalakók s mintha a kocsikon a vándorló házrészek megelevenednénk, a pokrócokra fektetett ablakok üvegén mintha örömindulót verne az esőszem. A kocsik mellett fölriad a három gebécske és belenyerit a világtalan, bujdosó sötétbe. Ők is örvendeznek. Damó Oszkár. íz elfogott radanlzi orosz vezérkar Nagyváradon. Orosz nagyherceg a hadifoglyok közt. Nagyvárad, február 25. Nagyváradról jelentik: Érdekes vendégei voltak tegnap éjszaka a nagyváradi pályaudvarnak. Magas, szakállas szőke emberek s zöldes- barna egyenruhájuk paszományai aranyosan csillogott be a perron homályába. Orosz vezérkari tisztek voltak, generálisok, akiket a Cser- novitz felé előnyomuló csapataink Radautz határában elfogtak. A pályaudvarra tegnap este Kolozsvár felől egy katonavonat futott be, amelyen 555 orosz foglyot vittek az ország belsejében fekvő fogolytáborok felé. A foglyok Nagyváradon vacsorát kaptak s midőn elköltötték a meleg ételt, a vonat vitte őket tovább valamelyik alföldi, vagy dunántúli városba, ahol a háború végéig tartózkodni fognak. Rögtön ezután egy másik fogoly szállító vonat robogott be, amelyen 275 orosz katonát hoztak. A vonatból azonban most nemcsak szakálas, tenyeres talpas kaukázusi legények szálltak ki, hanem hat etőkelő katonatiszt, akik szabódon sétálhattak a perronon, aztán betértek az étte3 rembe, ahol több fogásból álló vacsorát ettek. A tisztek a Radautzban elfogott bukovinai orosz hadsereg vezérkarának tagjai, akik eddig egy határvárosban, voltak őrizet alatt. A tisztek között négy tábornok van. Egy kapitány és egy főhadnagy. Az orosz vezérkari tisztek feltétlenül úri emberek benyomását teszik a szemlélőre. Halkan s nyugodtan beszélgetnek. Egy csöppet sem látszik rajtuk a bánat, amiért hadifogságba estek. A generálisok közül kettő nem épen fiatalember, egy pedig még egészen fiatal. Állítólag ez egy orosz nagyherceg, az orosz haderő egyik legkiválóbb, legzseniálisabb tisztje. A főhadnagy és a kapitány valószínűleg a segédtisztek, akik a vezérkarhoz vannak beosztva. Az elfogott vezérkar tisztjei jól megvacsoráztak, a vacsorához magyar bort ittak és a monarchia pénzével fizettek. Az állítólagos nagyherceg elővette a jegyzőkönyvét és néhány percig feljegyzéseket készített. Aztán a legidősebb generális, minden valószínűség szerint a vezérkari főnök, felállt, erre az egész társaság kivonult s elhelyezkedett egy másodosztályú kocsiban. A generálisoknak külön fülkét, a két segédtisztnek egy szakaszt bocsájtott rendelkezésére a mi hadseregünk. Eger, február 25. — Kitüntetett honvéd főhadnagy. A király csányi Wolnhoffer Emil 10. honvédgyalogezredbeli főhadnagynak a katonai érdemkereszt 3. osztályát adományozta a hadi- ékitménnyel az ellenséggel szemben tanúsított hősies magatartásáért. Cányi Wolnhoffer Emil a kitüntetett főhadnagy édesapja huzamosabb ideig parancsnoka volt a 10. honvéd- gyalogezred egri zászlóaljának. * Bevonult népfelkelő urak figyelmét felhívom a Lusztig Sándor főutcai üzletére, hol mindenféle katona felszerelést, u. m. termosz, hátzsák, frommer, főző edény, kar- bid lámpa, elemek már 60 fillértől kapható. — Telefon 30. * Frommer és Brovning pisztolyokat a legmagasabb árban veszek. Lusztig, optikus. — Az angolkisasszonyok intézete a katonáknak. Az angolkisasszonyok intézete minden alkalmat felhasznál, hogy katonáink javára nemes adományokat juttathasson. F. hó 14 én az intézet bennlakó, 16-án pedig a tanitónőképző IV. osztályú bennlakó és bejáró növendékei rendeztek farsangi előadást, amelynek jövedelmét, 286 kor. 40 fillért, a katonáknak juttatta az intézet főnöknője Ugyancsak e célból Kronberger József, érseki s. titkár tarlóit vetített képes előadást, melynek jövedelmét 58 kor. 56 fillért szintén a katonaságrak juttatták. A növendékek kézimunkáiból újabban 50 drb. inget és 50 drb. lábravaiót bocsátottak a katonaság rendelkezésére.
