Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-02-13 / 8. szám
3 tanít, majd könyeket csal ki a szív fenekéből és maró, kinteljes fájdalmakat bocsájt a testre, lélekre, mely fájdalmaknak nincsen nevük és melyeket eddig sohasem éreztünk, soha nem ismertünk. De átkozott munkáját még csak ekkor kezdi el igazán. A nélkülözés keserű napjaiból az éhínség vigasztalan heteit állítja össze; szörnyű, elrettentő gondolatokat súg a hitetlen szobában fájdalmasan nyöszörgő gyermekeit csititgató családapa fülébe ; az erényt alkuba bocsáttalja a bűnnel és oly iszonyú tanokat hirdet, melyektől a becsület undorral fordul el, milyenek a nihil, a kommün, az anarchia... Azután pokoli következetességgel végkép hatalmába keríti áldozatát. Lassan-lassan megbarát- koztatja a legiszonyúbb, legsötétebb gondolatokkal, kezdi azokat megváltása egyetlen eszközeinek tekinteni s hovatovább — ha csak véletlenül még idejekorán segítséget nem kap — a meggyötört szenvedő áldozat, ki szégyenli a nyomor démonát koldusbottal elűzni háza küszöbéről, nem szégyenei vele titokban frigyre lépni, a ki azután feltár előtte egy képet, mit eddig észre sem vett: vagyonosabb embertársai kényelmét, bőségét, a pénz előnyeit, s a fülébe kiáltja minduntalan : — Ember, te is olyan Isten teremtménye vagy, mint más, te is élsz, te is munkálkodtál és még is koplalsz, még is éhezel. Lásd, a gazdagnak mennyi pénze van, milyen boldog, milyen megelégedett, milyen bőségben él, és még feleslege is marad, pedig sohasem dolgozott annyit mint te! .. Tanácsolok valamit • menj és vedd el a gazdagtól ezt a felesleget, hogy meg ne haljanak éhen a te gyermekeid; menj, hozd el tőle a pénzt, melyet ö eddig eléggé élvezett, hogy ne fázzon, s ne fagyjon meg az a beteg asszony, a ki gyermekeidnek anyja, s a te feleséged. . . és . . . . és . . . legyen kenyered neked is, a melyért eddig mindennap imádkoztál, de — hiába ! . . . A démon szava édes, a démon szava csábitó. A szenvedő családfő hallgat reá s igy lesz a szegényemberböl — gazember! Betöri az éléskamrák ajtóit, s hazalopja onnan a zár alá tett élelmiszereket, hogy csillapítsa velük a maga és családja gyötrő kínját: az éhséget ; felfesziti a súlyos vas-zárakat, hogy elvigye a mögöttük őrzött vagyont fára, ruhára, orvosságra. . . és ha ellentállásra talál, elviszi erővel, megfösti embervérrel, mert a nyomor démona csak előnyeit láttatja vele a vagyonnak, de azt nem adja tudtul, hogy még nagyobb gyalázat is van a nyomor gyalázatánál : a bűn gyalázata. Hát a lelkiismeret, hát az emberi lélek, az emberi méltóság parancs szava ? Rég elnémultak már: a nyomor munkája elölte őket s csak az állati ösztön ragaszkodás az élethez maradt meg belőlük ; de ez aztán ki van fejlődve egesz a pokoli fanatizmusig. A nyomor azonban, még most sem hagyja el áldozatát. A bűn ösvényére kergetett szerencsétlen ember, a büntető igazságszolgáltatás kezébe kerül. Itt tanácstalanul hagyja öt gonosz démona, de csak azért, hogy átkos munkáját befejezze. Megvonja tőle az igazi gazemberek furfangját: a leleményességet, őszintén bevallatja vele a bűnt, a vétket, de azt már nem engedi meg, hogy elárulja becstelenségének mesterét, bűne munkatársát: & nyomort, a ki megtanította öt a roszra, aki ráterelte öt a bűn ösvényére, mert reá küldi a szégyent s a szerencsétlen szégyenli beismerni tette rugójául a nyomorúságot. Ha azután a törvény embereinek csak paragrafusokat látó, közönséges szemök van, akkor a boldogtalan áldozat súlyos börtönbe kerül s egy család kiszolgáltatott a végelzüllödésnek. És mily sokszor megtörténik ez, mily ritkán sikerül belátnia az igazságosztó bírónak a megtört ember leikébe, s megismerni benne a közönséges bűnök nem közönséges rugóit. És ha belát, és ha megismeri ? Akkor szintén büntet ugyan, de nem sújt, mert megtorolni mindent lehet a világon, csak a nyomor láthatatlan démonának ördögi munkáját nem, melylyel oly pokoli művészettel tudja rósz útra csábítani a hálójába kerüli embert. . . Az igazi koldus ritkán lop, mert a koldulás mestersége manapság már biztos egzistencziát nyújt- De a becsületes szegénység szemérmes és titkolózó, szégyenlős és büszke egész addig a pontig, mig be nem következik a válság, a nyomor megjelenése a háza küszöbén. Akkor azután nem irtózik már a bűntől sem, de a koldulástól még akkor is, Igen, tisztelt tekintetes, nagyságos, méltósá- gos és kegyelmes uraim, ez igy van és sajnos, hogy igy van, de változtatnunk rajta nem lehet. A nyomor az ő pokoltól kölcsönzött katekizmusához hü volt és hti marad minden időben, annak tételeit kőnyürtelenül végrehajtja ott, a hol erre alkalma nyílik és éppen azért ne mulasszák el tekintetüket a szegény, a valódi szegény népre is rá vetni, arra a népre, mely nem kór ugyan önöktől semmi!, de szenvedni szenved sokat, igen sokat. Még ma nem késő, még ma nem ütött a válság 12-ik órája, még ma nem lépett akczióba a nyomor démona teljes iszonyatosságában, de ki áll jót a holnapi napért ? És el fogják-e majd viselni a felelősséget a következményekért, mert ez önöket, mint a lársadalom vezetőit fogja terhelni ?. . . iánusz A hét Eger, február 12. Hogy hányán hamvazkodtak meg szerdán azok közül, a kik a nöegvloti bálban résztvettek, határozottan nem lehet megállapítani; de ugv hiszem, nem messze járok a valóságtól, ha azt mondom, hogy egy sem. Legalább a kik ott voltak, nem valami nagyböjti hangulatban távoztak onnét reggel hat órakor. Tulajdonkópen helytelen dolog a nagyböjtbe olyan harsogó jókedvvel rohanni bele, a melynek bűvös hatása alól a szent idők áhítata sem képes a fiatalságot kiragadni. Beszélik különben, hogy néhány fiatal úgy kibővítette a bál éjszakáját, hogy csak szerdán este ébredt annak a tudatára, hogy tulajdonképen már meg is virradt, a mikor azután Toldiként nagy búsan hazafelé ballagva sehogysem volt kibékülve a várossal, hogy az aszfaltot olyan szűkre szabatta. «De rni nem hallgatunk minden szíre-szóra, Rágalom malmára, pletyka-darálóra . . .» * A szinészek is megkezdték működésüket a kaszinó termében. Hogy valami nagyon meg lennének a pártolással elégedve, azt a legelkeseredettebb jóakarójuk sem mondhatja. Ismét bebizonyult az, hogy nem minden ember született prófétának. Mert sokan beszélgették, hogy a kaszinó nagyterme kicsi az egri sz nházlátogató közönség befogadására. Hm 1 De hát hol az a színházlátogató közönség ? Tessék csak elfáradni estónkint az előadásokra s mindenki meggyőződhetik, hogy a publikum nem csak hogy elfér, hanem némely tagján az egyedüllét kínos tünetei mutatkoznak. Bizony ha ez igy megy s B o k o d y tervéhez híven virágvasárnapig deklaríiál a letakart csillároknak, a nyugalomba vonult tükröknek s a várakozási állományba helyezett jegyszedönöknek : akkor bízvást elmondhatja magáról, hogy az egri nagyböjt vezek- lés tekintetében mintaszerű. * De mi ennek az oka ? Az, hogy a publikum túl van terhelve műélvezetekkel. A ciszterciták szombat délutánonkint kamarazenével örvendeztetik a müértő közönséget, az »Egri dalkör« vasárna- ponkint «zene-reggélyekets (ad vocem: »estély«) rendez. Ide elmegy vagy harmincz- negyven ember, amoda is vagy ötven s bizony két hangverseny egy héten túlságosan sok a publikumnak. Azaz várjunk egy kissé. Hisz a kiket a hangversenyeken látunk, azok a színházba is eljárnak s a kiket a színházban nem látunk, azokat hiába keressük a hangversenyeken is. Milyen nagy baj az, ha sok ember olyan nagyon szivén viseli a nemzet ku'turai fejlődését s a nemzet kultúrái fejlődésében szegény elmaradt városa haladását. Hej csak néhány rövid esztendővel ezelőtt is de nagy volt a panasz, hogy Egerben nincs semmiféle szellemi mozgalom, hogy a város megelégszik azzal, ha idönkint ősei hazaszeretetére hivatkozik. Azóta nagyot fordult a világ. Olyan zenetársaságunk van, a milyent vidéki városokban ritkán találni. Dalkörünk a budapesti versenyen oly sok mostoha körülmény közt felküzdötte magát az ország legelső dalegyesületévé s jelenleg olyan állandó műsora van, a melylyel a hangversenyek egész sorozatát rendezheti kész művészi tökéletességgel. Van városi zeneiskolánk számos tehetséges növendékkel. Van hölgy-énekkarunk, a melyhez csak a befejező intézkedések szükségesek, hogy a dalkörrel párhuzamosan, állandóan működjék. E befejező intézkedések létrehozzák egyúttal az állandó vegyes kart, a hölgy-énekkar s az egri dalkör tagjaiból kombinálva. Tehetséges dilettánsok egész sorával rendelkezünk, a kik legyőzve immár a múltak kárhozatos előítéleteit, hovatovább nagyobb kedvvel működnek a hangversenyeken. Minden van már, a mit nem csak ilyen kis várostól, hanem előkelőbb városainktól sem igen várhatni : csak egy nincs még Ez az egy a közönség. Ezt kell megteremteni buzgó uraim, beleönteni az összes polgárságba a kultúrintézmények iránti lelkesülés szent lüzéb Gyöngyösön van egy földmives dalárda, a mely a legszebb hangversenyekben énekel, Roppant jelentőségű dolog ez! Véteknek, a müveit közönség iránti véteknek tartom ezt a nagy jelentőséget bővebben magyarázni. * Szóval nem tapasztalható valami nagy lelkesedés városunkban a művészi eszmék iránt. S nem is változnak a viszonyok, mig olyan áldatlan társadalmi élet dúl köztünk, mint a mostani. Az intelligens elem (tisztelet a kivételnek!) lenézi a polgárságot ; a polgári elem megveti az intelligencziát. a papság dühös a zsidókra; a zsidóság üti a papokat; a földművelő elem — no ez meg szóba sem jön. Milyen viszonyok ezek ? Mennyi erő, mennyi lelkesedés pazarlódik el az osztáty- és ér- dekharezok eme sajnálatos keserűségében! Beszéltünk előbb az ősök dicsőségéről. Fegyverrel vívták ki a dicsőséget, mert akkor a hazát fegyverrel kellett szolgálni. Mennyivel más most a hazafiak kötelessége! Bárcsak tudatára ébredne mindenki, hogy ö első sorban a társadalom tagja és csak azután privát ember . , . * Lám, a hét krónikájában ilyen általános érdekű eszmék fejtegetésébe bocsátkoztam, mikor a szellemi mozgalom nyilváríulásainak néhány mozzanatáról kellett számot adnom. A ki megütközik azon, hogy ebben a rovatban ilyen komoly fejtegetésekre talál, az gondolja meg, hogy milyen mulatságos kísérlet ilyen eszméket hirdetni — Egerben. Jól meg tessék gondolni: Egerben! Némi komikus talán mégis van a dologban. Adná az ég, hogy ne lenne igazam! As i s. A kaáli tűzvész. Egy község lángokban. — Saját tudósítónktól. — Kaál, február 11. Iszonyú, megdöbbentő szerencsétlenség rázta fel álmukból szombaton éjjel az éjfél óráiban, a mit sem sejtő kaálliakat. A harangok éiczszavának rémes kon*
