Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-02-06 / 6. szám
3 kisebb vagyonosaink jólétének érdekében, a mely tulajdonképpen a ?>000 frton aluli törlesztési kölcsönt venné igénybe: — a most intézetében behozott, törleszté i kölcsönt s igy e 3000 írton aluli tételekre is kiterjeszti. Ezzel az olcsó és könnyű lii'e’lel aztán valóban igazi gazdasági érdekeknek tenne üdvös szolgálatot. Nem szándékozunk a tisztelt pénzintézet belügyeibe illetéktelenül beavatkozni, de le gyen szabad a tisztelt Igazgatóság szives figyelmét ezen javaslatunk megszivlelésére megkérni Kánitz Jenő. Eger szegényei. Tiikörilarabok. — Eger, február 5. III. A koldusok. Eger legsötétebb, de egyszersmind legszánan- dóbb társadalmát a koldusok képezik. Ha áll az, hogy szegénysorsu polgártársainkon, Eger elszagényült, kipusztult s munka nélkül tengődő néposztályán segítenünk kell; ha munkát, bizalmat, megnyugtatást és jövőt kell teremtenünk szegényeinknek, hogy végkép el ne merüljenek a nyomor iszonyú posványában, melynek már is a széléhez jutottak; ha részükre alkalmas keresetforrások nyitásáról kell gondoskodnunk, hogy a végelzülödéstől és elkallódástól megóvjuk őket: mennyivel inkább áll az, hogy az olyan polgártársainkon is segítenünk kell, kik már munkaképtelenek, mert öregek, betegek. Ezek, bármily mostohák legyenek is viszonyaink, joggal igényelhetnek tőlünk könyörületet, mert ezt tennünk emberi méltóságunk, társadalmi rendszerünk, az emberszeretet szent szelleme, a humanitás és saját lelkiismeretünk parancsolják nekünk. A kiket Isten azzal vert meg, hogy önmagunkon segíteni képtelenek, a kik valamikor szintén fiatalok, egészségesek voltak, dolgoztak, jobb módjuk volt, de a kik betegség, elemi * csapás, munkahiány, eladósodás, vagy más egyéb válságok miatt tőnkre jutottak és a koldusbottal kezükben fordulnak hozzánk gyámolitásért, könyörögnek segítségért, hogy tegyük türhelöbbé sanyarú helyzetüket s azt a még hátra levő nehány napot, mely sok már úgy sem lehet; a kik önmaguk óhajtják kimúlásukat és hálát fognak adni Istennek, hogy földi szenvedéseiktől megszabadítja, ha majd látják közeledni akit oly nehezen várnak, a jótékony halál í; ők, a nyomorékok,a roskatag aggastyánok, a sors vagy a munka áldozatai : mindenkor számíthatnak szerencsésebb embertársaik s a társadalom részvétére. Ehhez joguk van. Nem a teremtés ura, hanem emberiségéből kivetkőzött állat az, a ki becsukja ajtaját az igazi szegény előtt, hitvány bitorlója az emberi méltóságnak, a ki nem ad helyet szivében a szegénynek : érdemes a megvetésre és érdemes arra, hogy kitaszítsa kebeléből a társadalom mint egy fekélyt, mint egy élő gyalázatot. De — fájdalom, — általános elszegényedésünk ijesztő módon szaporítja ezt a könyörületre- szoruló társadalmat társadalmunkban. Ha összeolvasnák a koldusokat, kiderülne, hogy van vagy harmadfélezer, a mi szomorúan gazdag százaléka huszonnégyezernyi lakosságunknak. A nyilvános koldusok szörnyű légióit egy-egy szent mise alkalmával lehet látni a különböző templomok bejáratainál és szombati napokon érezni leginkább. Hát még mennyi a titkos koldus, a ki félrevonulva, szívfacsaró nyomorúságával elrejtőzve koplal inkább, semhogy szegénységét embertársa előtt felfedje ! ... Ezen a borzasztó állapoton is segítenünk kell, segítenünk minden áron, gyorsan és pedig társadalmi utón. De miként ? Hogyan ? Építsünk »szegények ház á»-t! Igaz, hogy ezt semmiből nem lehet felépíteni, és ha felépült, fentartani sem lehet a semmiből ; de miért vannak hát kegyes alapítványok letéve a városnál a szegények részére, s miért vannak főpapjaink, az érsek, a fökáptalan, kiknek nem csak emberi méltóságuk, hanem a szeretet válásának — melynek felkent papjai — második főparancsa is — mely igy szól: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« és hozzáteszi : »Felebarátod minden ember, akár jóbarátod legyen, akár ellenséged» — megparancsolja és mintegy kötelességévé teszi az adakozást; vagy talán lehet még másként is szetetnünk szegénysorsú embertársainkat, annélkül, hogy letörülnök a nyomor és kínsajtolta kőnyüket szemeikről ? Azután ott van a nagy közönség jóindulata és könyörülete, mely ösz- szességben szintén hatalmas összegeket áldoz óven- kint a szegények istápolására. Ha valamelyik jótékony-egyesületünk kezébe venné a dolgot, s egy nagyobbszabásu gyűjtést rendezne, talán egyetlen család sem akadna, mely szivesen hozzá ne járulna filléreivel egy »szegények háza« felállításához, a hol összéirott koldusaink, keresetképtelcn szegényeink rendes ellátásban részesülnének. És ez az intézkedés a mellett, hogy a koldulást teljesen megszüntetné városunkban és sok, nagyon sok tehetetlen, nyomorék, elöregedett szegénynek nyújtana biztos menedék helyet, egy napirenden levő ép oly szomorú, mint a milyen égető kérdést is megoldana, melyet megoldás elvégre is kötelessége Eger társadalmának. Vagy hagyjuk továbbra is elzüllött polgártársainkat a legnagyobb nyomorúságban, otthon nélkül tengődni az egyes családok jószívűségéből ? Ez kegyetlenség lenne; erre nem gondolhat senki komolyan, ha csak tigris szive s hyenna lelke nincs. Azután az igy létesített »szegények háza« fentartása sem ütköznék valami nagy nehézségekbe. Ha mindjárt e czélra rendszeres »szegények adója« vettetlnék is ki, ez az összeg bizonyára semmivel sem lenne nagyobb, mint az, a melyet éven át krajezáronkint hordanak el tőlünk nem annyira a mi szegényeink, mind inkább az ország minden részéről idesereglelt »átutazók«, munkakerülő »vándorlók«, egész életükön át »árviz károsultak«, vagy »leégettek« és »beteg feleséges«, »három napja melegételt nem evő«, »hétgyermekes« paraziták, kik az igazi koldusok elől igy elharácsolt filléreinket a csapszékek és pálinkamérésekben pálinkává változtatják át. De a rendszeresen kivetett »szegények adóján« kívül lehetne még egy más módot is találni a »szegények háza« fen hu tására. A szegények háza iétesiiltével ugyanis megszűnnék a házról-házra való koldulás és ezt az alkalmat előnyösen fellehetne használni egy »krajezár egyesület« alakítására. Ez az egyesület apródonkint összegyüjtené azokat a könyöradománvokat, melyeket egyes jószívű alamizsnaosztók 3aját jószán tjükből a szegényeknek szántak. És — hisszük — alig akadna ház, mely hetenkint egy-két krajezárt vagy élelmiszert, esetleg ruhadarabokat ne adna szivesen már csak azért is, hogy ezentúl házaküszöbe minden zaktatásoktól megszabadult. Akár a »szegények adója«, akár a »krajezár egyesület« erős vára lenne a »szegén.yek házának«, de mégis mindenek előtt ezt teremtse meg Eger társadalma. Jánusz. — Testvér, megfontoltad szavaidat? — Igen. az én nevem: Szeretet!. .. Hosszú, nyomasztóan hosszú csönd állott be. — Szeretet, — kezdé végre a Hit hideg, szivigható hangon, — te kemény szavakkal vádolsz ; de szólj, mi kifogásod van ellenem ? — Tost vérem ! Midőn 1891-ben e templom egyházfejedeline székhelyének, a sors csapásaitól sujtoit Eger városánák kérő szavát meghallgatva, hogy a kiáltó szükség csillapításához egy morzsájával hozzájáruljon kiszámíthatatlan földi javainak, a „Korona“ vendéglőt megvette az érseki javadalmaktól s átadta azt „a város iránti állandó jóindulatánál lógva“ — szintén vendéglői czé.lokra; szivem ekkor feldobogott az őrömtől s hittem, ni'dön kijelentőd, hogy az „akarat vasfej ü embere“ utat nyújtott szivében a részvétnek, melyen át idővel a szeretet is beköltözhetik, Hittem neked, midőn mondád, hogy azok a szavak, melyek o templom szentélyében elbangza nak, a hit, avisszavonhatlanigazság és a szeretet szavai s midőn a főpásztor, érseki székfoglalásának 20 éves jubileuma alkalmából a tanítók kőldőttsége előtt azt mondá: „Az erények, avafláserkölcsiséga nemzetek életének létfeltétele, mert a /.ok legnagyobb javu k“, elhittem neked hogy ezek a szavak szivéből fakadtak az élete alkonyán levő nagy embernek .... És mégis .... még is ... . — Csalódtál ? — Fájdalom . . . További szavait elfojták a megeredt kények. Zokogni kezdett. A Remény lépett most elő. — Testvérem! — kezdé beszédét fagyos, metsző hangon. — Te méltányos és igazságos vagy, mert hiszen a küldetésed isteni. De mit mondjak még a Szeretet beszéde után? A hol a Szeretet könnyes szemekkel félrevonulni kénytelen, mert megcsalták, mit keressen ott a Remény? Lásd, e templom falai között a szeretet, a legmagasztosabb felebaráti szeretet ezégére alatt folytonosan az erények gyakorlása, s a valláserkölcsiségre oktatják, buzdítják és serkentik a népet; azt mondják: az erény, a tiszta erkölcs, az ember, a társadalom, s a nemzetek életének létfeltétele, de ennek tetőpontját csak akkor érhetik el, ha az ember, a társadalom, s a nemzet., a haladás, a felvilágo- snltság, a tudás fáklyájának égi világosságából minél többet fogad be leikébe, vagyis, ha kiműveli magát Es mi történt? Mikor e város, e szegény, súlyos anyagiviszonyokkal küzködő város, hogy lelkiekben legyen nagygyá a vendéglőnek kapott épületet a tudomány, a közművelődés megszentelt csarnokának akarta felépíteni, ugyan azok gátolták meg ezen szándékában, a kik az erényt, az erkölcsöt prédikálták. Szólj, van e létjogosultsága itt még ezután is a Reménynek? S én, és nővérem, a Szeretet nem csak üres fogalmak vagyunk-e hazug ajkaknak frázisul odadobva? .... — Szeretett, kedves nővéreim ! — válaszolt könyezve a meghatott kőfenség. — A szó csak hang, egy test, mely halandó. Mikor mint gondolat, megszületik a lélek méhében, meghal mint hang a uem az ö számára teremtett világűrben. A szó bölcsője is, koporsója is az emberi kebel. S ti a meghalt, eltemetett szónak kívántok életet adni ? ... . Egy élet-folytatásokban! Nem szatírája volna-e ez az öröktörvénynek ? . . . Azután nem holtak útja az életfolyása A szó után jöjjön ujabl) szó, miért elevenednének azok meg a tettben? Nincs a földön több élet csak egy : mit keressen hát a hallott az élők sorában? . . . — Mit keressen a halott az élők sorában! — Ismétlő tompán e mondást a kőszén- tok kara. — Azután olvastátok-e az „Egri Hiradót?“ Tudjátok-e mit hangoztat e következetes sajtó termék? Azt mondja: „Höl a közegészségügy a legkétségbeejtöbb elhanyagoltságban kiált orvoslásért; a szegényügy rendezetlen; a rendőrség, a közb ztonság ügye napról-napra a legbotrányosabb jelenségeket mutatja fel; hol az elemi népoktatás fejlesztése uj és uj segédforrásokat kíván (mert ezt a tökéletesedésig fejleszteni 894. év alatt — mióta fennáll — nem ért rá a nemes fökáptalan s a régi püspök, most
