Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-04-05 / 23. szám
3 főkapitány, I m r e,Miklós Morvay János, iparügyi tanácson, Radvánszky Lajos voltak. Utánuk következtek: az egri kir. törvényszék és járásbíróság részéről; Hunyor Sándor törvszéki elnök, Kósa Kálmán kir. táblai biró, Zs ivóra Samu törvszéki biró, P a v 1 e t i t s Béla albiró, Z b i s k o Alajos törvszéki jegyző és Schön be rger Samu törvszéki orvos; az egri kaszinó egyesület képviseletében : Babocsay Sándor, K a p á c s y Dezső, F erk Miklós, majd a helyi sajtó képviselői, a 48-as honvédegylet tagjai zászló alatt, az egri jogakadémia polgársága, az egri ev. ref. egyház képviselői élükön L i p c s e y Péter gondnokkal, és Kovács Károly ev. ref. lelkésszel; az egri önkénytes tűzoltó egyesület küldöttsége, az egri izr. hitközség elöljárósága Prészi er Ferencz H. elnökkel élükön, az egri izr. »Maskil- el-dol* jótékony egylet tagjai, az izr. tanítótestület, az egri ált. iparos ifjúság olvasókörének küldöttsége stb. stb.; a zsúfolásig megtelt hölgy karzaton pedig ott szorongtak az egri izr. jótékony nöegylet küldöttsége, az állandó műkedvelői társaság nötagjai s a nagyszámban jelenlevő hölgyközönség. A gyászistentisztelet pontban 11 órakor vette kezdetét az énekkar »Adonaj« (örökkévaló! mi az ember . . .) kezdetű héber gyászénekével. Utána S c h v a r c z Miksa dr. hitszónok lépett a gyásszal bevont szószékre s miután a fekete gyászfátyolos oszlopok között, melyek fehér selyemmel bevont K. és L betűkkel voltak díszítve, elhelyezkedett és a nagy Kalott lelkiüdveért elimádkozta héberül a »Menuche nechóno«-t (örök boldogságért való könyörgés), ihletett, kenetteljes hangon a következő magyar gyászbeszédet mondotta: Lábaim inognak, kezeim reszketnek, szivem fáj, lelkem sir, szemeim könyekkel telnek meg ó nagy isten, nemzetek istene, élet és halál nagy ura, adj erőt énnekem e szent órában, hogy fájdalmam terhe alatt össze ne roskadjam . . . Avagy állhatok-e én egyenest akkor, midőn hazám mély fájdalma alatt meggörnyedt, b^szélhetek-e én tiszta hangon akkor, midőn nemzetem hangja fájdalmas zokogásától akadozik, maradhatnak-e az én szemeim tiszták akkor, midőn nemzetem sírva borul legnagyobb, legnemesebb és legszentebb fia, Kossuth Lajos sirhalmára! Ó jaj neked, én drága magyar nemzetem, meghalt Kossuth Lajos, a te hü fiad, és vele eltűnt a te fénylő csillagod; ó ki fog téged vezérelni, ki fog fényt árasztani a homályban, ki fog szövétneket gyújtani a sötétben. Ó kihez fogunk zavrelmes önzésével — mert minden gondolatodnak az enyémnek kell lennie! És a kék éggel szemben, melyen a csillagok aranyos szegekként tündökölnek, a fiatal nő annak karjaiba borult, kinek szivét adta. Ekkor egyszerre a csöndes éjben egy dal hallatszott, édesen, mint a panasz. Claire fölrezzent szerelmi mámorából. — Hisz ez Clairette dala! — kiáltott föl a nő. — Az én dalom . . . — Ah ! Ebből ismerem Luczien nemes szivét — folytatá tovább lelkesedéssel. — Meg akarja ünnepelni boldogságomat. Nászéjemre szólaltatja meg hegedűjét ... De agy tetszik, mintha e dal szomorúbb lenne ! — Képzelődés! — szól Raul, becsukva az ablakot... Álmodol galambom ... Én nem .hallottam semmit! A fiatal nő még tovább hallgatódzott, de nem hallott semmit többé ... Azután a férj csókjai és ölelései alatt édesen aludt el. Hajnalban, a szálloda mellett, melyben — későn — a szerelmi éj folyt le, egyik ösvényen az erdőőr egy széttört hegedűn .megtalálta Lucziennek még meleg hulláját. A föl nem ismert szerelem utólsó kiáltását elnyelte a vastag függönyé azon ablaknak, melyen kihajlott egy pillanatra a fiatal nö, mielőtt férje karjaiba dőlt. És Luczien hegedűjének utolsó akkordja már csak az erdő madarait ébreszté föl . .. rándokolni bölcs tanácsát kikérni, ha hazánk jövője boldogságát érintő kérdések kerülnek nap- szőnyegre, ó kihez fogunk zarándokolni bátorságot merileni, ha elcsüggedünk, jellemünket edzettebbé, erősebbé, és szilárdabbá tenni, ha ne* talán próbára tennének minket, ó kihez fogunk zarándokolni, igazi, forró, örökkéíartó hazaszeretetei tanulni. Kossuth Lajos meghalt, nincs többé, eltemettük!! . . .' S a drága halott, habár türelmesen elviselte a halál kínzó fajdalmait, mégis be nehezen vált meg az élettől, be szerette volna látni az általa oly forrón szeretett Magyarnemzet tökéletesedését, az általa oly forrón szeretett Magyar haza felvirágoztatását. És nekem úgy tűnik fel, mintha élete utolsó óráiban Dávid király, a zsollárénekes szavaival hallottam volna könyörögni istenéhez : Ló omusz, ki echje voászápér maa- szé jah». «Nem akarok meghalni, csak élni, hogy hirdethessem isten dicsőségét« nem akarok meghalni csak élni, hogy, még egykor hirdethessem hazám dicsőségét és fényét, »Jászor jisz- ráni ja velamovesz ló neszononi«, megfenyíthet engem isten, csak a halálnak ne adjon át ; megfenyíthetsz engem ó istenem, némán, szent megadással eltűröm a száműzés keserves kenyerét, némán, szent megadással eltűröm a hontalanság szomorú,fájdalmas és keserves tudatát, csak a halálnak ne adj át, engedd, hogy láthassam még egyszer hazám felvirágoztatását, hogy láthassam még egyszer az általam hirdetett eszmék: szabadság, egyenlőség és testvériség megvalósulását. De fájdalom, Isten bölcs akarata másképen rendelte, és ő ugyan e felelelet kapta, a mit Mózes kapott Istentől, midőn arra kérte, hogy engedje öt átlépni az ígéret szent földjét, melyért annyit küzdött : «Elég, ne könyörögj tovább« határozat ez előttem. És a nagy térmészet a Magyarok Mózese kedvéért sem változtatta meg rendjét, valamint meg nem változtatta Mózes Ámram fia, a pozí- t v vallások megalapítója kedvéért. A mi született, annak meg kell halnia és Kossuth Lajos meghalt. Ó de nem, nem halt meg, a mint Mózes nem halt meg. Földi maradványait átadtuk ugyan az általa és mindnyájunk által oly forrón szeretett magyar haza anyaföldjéne*, de szelleme az égbe szállt. És Kossuth Lajos szent szelleme az égbe szállva, Isten zsámolya előtt leborulva, könyörög a Magyarhaza jövője, boldogságáért és üdvéért .... És én ezen szent órában hallani vélem az isteni hangot, a mely Kossuth Lajos szelleméhez, szól, a mint szólott Ráchel ősanyánk szelleméhez midőn gyermekei boldogságáért könyörgött : »Kó omár ádónáj minei kóléch mibechi veénájich mi- dimu ki jes szochor lifiloszéch«. »így szólj az Örökkévaló, szűnjék meg hangod sírni, és szűnjenek meg szemeid könyezni, mert jutalma lészen a te munkálkodásodnak«. Ne sírj Kossuth Lajos! Szűnj meg könyezni, a te munkálkodásodnak jutalma lészen. Te elhintetted a magot, a szent szabadság, az igazi egyenlőség, és a hü testvériség szent magvát, ó ne sírj, a te munkálkodásodnak jutalma lészen. Habár az általad elhintett mag az idők zordsága és viszontagságai miatt soká csírázásnak nem indulhatott, végre mégis elérkezett az idő, láttad azt gyökeret verni, fává nőni és kezdeni gyümölcsözni, ó ne sírj, a te munkálkodásodnak jutalma lészen. Eljö az idő, midőn szent eszméid mind megvalósulnak. Kedveseim! habár a Kossuth Lajos által hirdetett eszmék nem mind indultak még virágzásnak e hazában, habár vannak olyanok, melyeknek alig látszik még nyoma, de Kossuth Lajos szelleméhez, .szól az isteni szó: »a te munkálkodásodnak jutalma lészen.« Eljö az idő midőn az általa hirdetett szent eszmék édes hazánkban mind megvalósulnak. Gyászoló gyülekezet! Má nomár, umá nedábér. Ó mit szóljak, mit beszéljek Kossuth Lajosról! ecseteljem-e forró, lángoló hazaszeretetét, mondjam-e el azt, mi volt ö a Magyar hazának, hogy hozzá hasonló alakot édes hazánk ezredéves történetében nem találunk, avagy mondjam-e el, mily forró szeretettel környezte öt a magyar nemzet, mily határtalan hálával és szent kegyelettel viseltetett iránta az élő iránt és mennyire fokozódott ez a halott iránt, ó hiszen ezt mindnyájan érezzük és tudjuk, hiszen ezt mindnyájan láttuk, hallottuk és olvastuk, hiszen erre emberi ajak nem képes, hiszen ezt isten maga jegyezte fel és majdan a legigazibb, legszentebb és legrészrehajtlanabb biró által — a világtörténet által — hirdetteti ezt az utókornak és ítéletet mondat . . . dicséneket zengot a magyar nemzetnek, magyar társadalomnak és annak viszonyairól Kossuth Lajoshoz . . . De mégis kedveseim, megkeseredett szivemnek oly jól esik szent személyéről szóíani : Mint gyermek rendkívül szerette a szabad természetet, talán ott szíttá magába a szabadság iránti vágyat, talán ott tanult lelkesedni az egyenlőség szent élvéért. Valamint a növényvilágban a magas czédrus nem kiván magának több jogot a kis füvecskénél, mindegyik a természet által belé oltott képessége szerint teszi meg szolgálatát és együtt emelik a nagy természet díszét és fényét, ó miért nem lehetne ez úgy az emberek között is, k i - k i szellemi és anyagi tehetségéhez képest s z’o 1- gálja a hazát, a nemzetet, a közszellemet, a tudományt és miveltséget, de kiváltságot ezértne kívánjon magának senki, hiszen a haza polgárai együtt-müködése teheti csak a hazát nagygyá és boldoggá. Mint tanuló előszeretettel tanulta a hazai és világ történetet. Prófétai lelke érezte és sejtette, hogy egykor hivatva lesz hazája történetében egy uj, egy szebb, jobb és nemesebb, habár eleinte borús korszakot alkotni, hogy az ő nevéhez lesz kötve a Magyar nemzet felszabadulása, amint a Mózes nevéhez van kötve a zsidóknak Egyptomból való kiszabadulása. Mint ifjú a jogi tanulmányokra adta magát. Prófétai lelke érezte és sejtette, hogy hivatva lesz egykor népe és nemzete jogait formulázni, azokat az igazság és az emberi méltóság szent nevében követelni, érettük sikra szállni, ha kell meghalni vagy száműzetésbe menni, de azokat feladni soha! . . . Midőn a törvényhozói testületnek tagja lett, fötörekvése vala hazája és nemzete sorsán enyhíteni. Ö érezte és tudta, hogy egy ország csak akkor lehet boldog, ba népe szabad, ha törvényei megalkotásánál az igazság, emberi méltóság és emberi önérzet latba vettetik, ha törvényei nem egy kiváltságos osztály, hanem az összes polgárok nevében alkottatnak, ha mindenki, majd írásban, majd szóban nyilváníthatja nézetét, ha szabad a gondolat, szabad az eszme, szabad a szó. Ennek köszönhetjük a jobbágyság felszabadítását és a szabadsajtó megalapítását. És kedveseim! Nem állott-e egy arányban tüzes beszéde, láng nyelve, istensugalta eszméivel, hiszen beszédére szent lelkesedés fogta körül a hallgatót, az ö gyújtó beszédére, szent felszólítására ott hagyta a vőlegény jegyesét, a férj hitvestársát, az atya gyermekeit és a szentügy szolgálatába állott. Ö nemcsak a Magyarok Mózese vala, öa Magyarok Mózese és Áronja vala egy személyben. Mint a magyarok Mózese által megnyilatkozott általa a Magyarok istene, szabadságot, egyenlőséget követelve az ö népének, és mint a magyarok Áronja tüzes beszédével, láng nyelvével hirdette azt. Elragadó bűbájos nyelvével hirdette az egyenlőséget s testvériséget, és kinek vala erre legnagyobb szüksége, ki másnak, mint nekünk
