Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-04-05 / 23. szám
2 Nem is firtatnák olyan nagyon az uj vendéglő épitését, ha nem lenne erre olyan cgető szükségünk. Ezerszer el lett mái mondva, hogy a legutolsó mezővárosban is gondoskodtak már hogy az idegenek kellő elhelyezésben részesüljenek. És nálunk most, pláne mióta a Korona vendéglő is megszűnt, a meglevő két kisebbszerü fogadó egy megye gyűlés közönségét sem képes ellátni kellő lakással. Azután meg nincsen a városban az intelligensebb közönség számára egy modern komforttal berendezett, legalább füstmentes étkező, kávézó és egyátalán találkozó helyiség sem. Mindezeket pedig csak egy teljesen modern és forgalmi ponton épülendő uj vendéglő pótolhatná ki. Az idegen ember szökik Egerből és kerüli Egert a vendéglő hiánya miatt s az idegenek és lakosság panaszait nem hallják a város atyái, a kik úgy látszik maguk is alusznak az alvó tervekkel. A gyászos napok. Eger, április 9. Immár a földalatti enyészet, a pusztító idő vette át romboló szerepét a legragyogóbb szellem, a h gnagyobb lélek, a legforróbban dobogó szív múlandó porhüvelyén. Annak a tüneményszerű, daliás alaknak, melyre rajongva nézett a nagy küzdelem idejében minden magyar szem s melyet a mai nemzedék már csak képre festve szemlélhetett, annak a mozgalmas század terhe alatt meggörnyedt agg testnek, melyben a szív, lélek, szellem a legvégsőig ifjú, ép, tevékeny maradt, — a lassan, de biztosan őrlő szónak, az időnek folyamán csak hamva marad meg a sötét üregben, ereklye lesz s az ereklyét elfödö márványlap a nemzet oltára, melyhez az ő eszméinek s nagy emlékének áldozni fog kijárni A szentelt sírból pedig, melynek a vallási czerimóniák adták meg szent s az ő nagysága legszentebb voltát, — minél inkább sokasodik a fölötte elhaladó idő s minél kisebb halmazra apadnak a nyugovó hamvak, — annál jóltevőbb, intenzivebb fény tog kiáradni. Az az egész gyász, melyben a nemzet a a kis Clairette kiabálni és idegesen zokogni kezdett; de a kis unokatestvér, ki félénken csak félszemmel mert tekinteni a halvány és elkényeztetett leányra, megragadta hegedűjét és legszelídebb hangján igy szólt: — Hallgas ide, a hegedű énekelni fog... ne sírj 1 Es — oh csodák csodája! — fiatal ujjai alatt, művészileg kezelt vonója alól egy dallam szállt föl, gyöngéd és mosolygó költemény, hasonló a szeretetteltes kedveskedéshez, melynek bűvereje azonnal elcsititá a kis leányt. — Még! Még ! Énekelj meg! Jaj be szép zene! — könyörgött a kis Clairette, piczi tenyereit egymáshoz ütögetvén. És a csodálatos zeneeszközböl bámulatos ' akkordok keltek, mikben a legkülönbözőbb érzelmek nyerlek kifejezést: az anyai örökségből a vézna, púpos gyerek megőrizte a költői ihletet. Ettől kezdve megdönthetetlen barátság fűződött a két gyermek között, mialatt az évek egymásután múltak. Luczienből fiatal ember lett s nagybátyja kereskedésében társ volt. Kitűnő se^éd volt, rendkívüli tehetséggel megáldva, de azért nem hanyagolta el a zenei tehetségét, mely idővel erösbödött kitűnő tanárok vezetése alatt. — Tudod-e, — szólt hozzá nagybátyja nem egyszer — hogy te zeneköltö lehetnél, dicsüségeink egyike ? — Az én egyedüli dicsőségem az a tufelejthetetlen szomorú nap óta kesereg, s még soká, nagyon soká nem fog vigaszt találni, mert félő, hogy „nem leszen hozzá hasonló“, — maga egy egész történet, egy szomorúan fényes korszak a magyar nemzet életében; örök dicsőséggel sugározná körül minden időben, ha minden mozzanata nem egy nagyszerűen díszes, a nemzet fényes múltját s biztató jövőjét magában foglaló ravatalba futna össze, ha a páratlanúl álló nemzeti érzésnyilatkozást nem gyászlobogók százezre takarná s ennek a dicsőségnek kiáltása nem fuldokló zokozás volna. így csak fájdalmasan büszke öntudat, a mi ezen a még csak húsz napos, tragikus történeti epizódon átszürődik s a mit varázsszerül tesz el minden élő, igaz magyar a jövő csábításai, avagy mostoha, nehéz napjai ellen. Bármennyire magunkba kelljen is zárnunk azonban ezt a felemelő öntudatot, az az egy bizonyos, hogy a magyar nemzet, a magyar nép minden időkre kivívta, elveszithetetlenül kiérdemelte a szabad nemzetek tiszteletét. S ez a tisztelet talán többet ér a félelemnél vagy bámulatnál; mert ennek gyökerei mélyebbek a szivekben! És mint minden történeti momentumnak, úgy a magyar nemzet gyászának is megvannak a maga tanulságai. Azt a végtisztességet, melyben az örökké áldott emlékű Kossuth Lajos részesült, mégis a nemzet adta neki. Nemvolt kimondva, hogy a nemzet temeti el öt, mégis az temette; mert ott volt a nemzet minden rétege, ott volt az ország legkisebb zuga, részben élő, mozgó, létező emberekben, de egészben a hazafiúi szív fájdalmával, lélekben. íme egy tanulság: a nemzet hálás, szive, lelke, teste minden tehetségével hálás az ő nagyjai iránt. S ime, egy másik tanulság: a nemzetigyász keltette részvét mellé a hatalmas, szabad népek tisztelete is sorakozott: tisztelet a magyar nemzet fájdalma iránt. S hajh, van a honnak mégis sok számot tevő fia, ki nem vett részt a gyászban. Ön- fajunkat gyaláznók meg, önggyilkos lenne a nemzet azzal a gondolattal, hogy a távol maradt osztályok szivét nem szorította el a fájdalom, hogy ők titkon nem sírtak annál keserűbb kényeket, hogy ók nem azért húzódtak visszai, mert erre a visszahúzódásra kényszerülve voltak. dat, — szólt szelíden Luczien — hogy Clairette elégedett. A szegény ifjú igazat beszélt; élete unoka nővérének mosolygásában rejlett. Az ideges, elbeczézett leány is megnőtt idővel. Clairetteből Claire lett s joggal nevezték szépnek és hóditónak. Őszintén szerette unoka fivérét. A Luczientőr hallott első dallam emlékeiben előkelő helyet foglalt el és e dallamot a család körében „Clairette dalának“ nevezték el. E dal, mely egy mesternek dicsőségére vált volna, eleinte megszüntető a gyermek sírását, később kisérte őt minden dolgaiban és első élvezeteiben. Aminek tehát - előbb utóbb be kellett következne, bekövetkezett: egy nap Luczien bevallotta, hogy imádja Clairet. Szegény föl merte emelni szemeit jótevője leányára. Unoka nővére volt igaz, de remélhette-e ő, a púpos, hogy nőül megy hozzá e szép és előkelő hölgy? ... Bezárta titkát és fájdalmát szivébe és kedves hegedűje bizalmasa, titkárja, együtt sirt, együtt zokogott vele. Claire egyszerű és ártatlan kedélyével és leikével Luczienben kedves, hü barátot birt, tanácsadót mindenben, ki előtt kitárta szive legrejtettebb gondolatait is s igy elmondta azt is, hogy szerelmes Darbey Raulba és ösz- tönszerüleg igy kiáltott föl: — Luczien, húzd el nekem Clariette dalát? Keserű gúny! A hegedű a szerelemről szólt Luczien vértanúi ujjai alatt. Isten és a megboldogultnak tőlünk meg^ válni nem tudó szelleme, mérhetlenül nagy és irgalmas. Ezekhez könyörögjenek bocsánatért azok, a kik magyarok s kiknek szivében e napokban nem volt talán gyász, — ezek bocsássanak meg azoknak, kiknek nem volt bátorságuk odatenni a magyar szívnek a hon nagy fia iránti szeretete, hálája és kegyelete koszorúját. Mert voltak, kik oda tehették, oda kellett volna tenniök, de nem tették, mert féltek. Pedig a fájdalom mitől félhet? — De ők féltek, ők nem szabadok. íme egy harmadik tanulság! A magyar társadalom, melynek minden rétege elsiratta megteremtőjét, — szomorú véletlen! — a maga nagyszerű egészében éppen megteremtője sírjánál mutatta meg, hogy szabad, független: — és vannak osztályok, melyek nem sírtak a nemzettel együtt, mert ők — nem szabadok. Mint minden történeti mozzanatnak, úgy a mi gyászunknak is megvannak a maga tanulságai S a mi gyászunknak tanulságai ameny- nyire telemelők, annyira le is hangolnak. B. Gy. * Az egri izr. hitközség gyászis- tenitisztelete. Vasárnap délelőtt, Kossuth Lajos nagy hazánkfia temetésének nyolczadnapján tartotta meg az egri statusquo Izraelita hitközség ünnepies gyászistenitiszteletét Egerváros hazafias érzelmű közönségének nagy részvéte mellett. Már kevéssel 10 óra után kezdett a gyászoló közönség csoportosulni az ujvilágutezai imaház udvarán s a feketébe öltözött, karjukon feketével szegett fehér karszallagot viselő rendezőségnek ugyancsak dolgot adott a kiváncsiak tömegének visszatartása, nehogy a kis imaház még idő előtt megteljék s a küldöttségek tagjai künn rekedjenek. Még nem volt 11 óra, midőn az imaház szinültig megtelt előkelő, válogatott közönséggel. A fekete gyászlepellel köritett falak mentén elhúzódó padsorokban láttuk : közvetlen a szentély mellett jobbról: Hevesmegye küldöttségét Z a 1 á r József alispán vezetése mellett, kik között olt volt Hám Gyula megyei főjegyző, Borhy Ádám árvaszéki elnök, Szentkirályi Ödön megyei aljegyző, M á r t o n ff y László m. tiszti ügyész, W e i c h a r t Márton árvaszéki ülnök stb ; balról Egerváros képviselőit, G r ó n a y Sándor polgár- mesterrel élükön, melynek tagjai G a a 1 Béla rendőrKe véssél ezután Claire, férjhez ment Darbey Raulhoz. Az esküvői mise alatt egy titokszerü dal tölté be a templom boltiveit. E dal nem volt más, mint „Clairette dala“ ügyesen átváltoztatva misztikus jellegű dallamra. A fiatal arra összerázkódott, fölismerve kedvencz zenemüvének thémáját. — Szegény Luczien, — gondolá magában — ezt nekem játsza. A reggelinél mindenki várta a művészt, hogy üdvözölhesse, de nem jelent még. Claire nagyon szomorú volt Luczien távol léte miatt. Ugyanazon este elutazott férjével Fon- taneblaenba, nászutjuk első állomására. Alig helyezkedtek el a pompás erdő szomszédságában levő vendéglőbe,‘Claire kikönyökölt az ablakon, hogy élvezhesse a szép tájat és a fenyők üditőkillatát és talán azért is, hogy elrejthesse zavarát, mert először volt egyedül férjével. Az éj csendesen, nyugodtan, komolyan borult a tájra: a lombok megmozdultak a szellő kedveskedései alatt; édes illat szállt az erdő felől s nem volt egyéb hallható, mint ama alig észrevehető meghatározhatlan vész, mely úgy tűnik föl este, mint a nagy természet lélegzése. — Tudod-e, — szólt — hogy nagvon nyugtalan vagyok Luczien miatt?... Hát ha beteg?.., Távolléte fájdalmas volt s még nem is búcsúzhattam el tőle. — Feledj el mindenkit, -- szólt a sze
