Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-03-21 / 19. szám

I. évfolyam.

Eger, 1894. évi márczius hó 24.

19 $>zám.

Szerkesztőség:

Eger. Jókai-ntcza 2 szám I. em.

Kéziratok Lé'főn és csütörtökön ti. ti. 4 óráig fogad tati.ak el.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Kiadóhivatal:

Eger, Piacz-utcza 4. szám Hirdetések hétfő- és csütörtökön d, a. 4 éráig f«gad- tatnak el.

Előfizetési ár: egész é r. 6 fr , félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50 kr. Egye-szám ára 10 kr.

Óh hir, te vészmadár! mért csiga nem vagy,

Miért repülsz oly villámszárnyakon ?

Lett vón’ hitünk még, hogy mienk a szent agg, Reméltük vön’, nem árva még a hon !...

De lelke tán még el sem ért az Égbe S már megjövél te; köztünk, itt valál.

Csak egy szavad volt: ez hitünk kitépte;

Reá felsír egy nemzet s gyászban áll.

Tegnap kevóly volt még s aagy, nagy e nemzet;

Mert élt, ki milljom honfival fölért,

Ki néki nagy, szabad hazát teremtett,

S ki tiszta lángban égett a honért!

Ma már kicsiny, a tegnapnak csak árnya;

Nincs már öröme: megtört, bánatos;

És reszkető karját az Égre tárja:

Ne menj, jöjj vissza, oh, Kossuth Lajos!

Ne hagyd magára síró, árva néped !

Hisz Kívüled nines pártfogónk nekünk;

Mert hogy kegyetlen volt elvenni Téged,

Tán elhagyott még ö is, Istenünk!

Ha elménél, gyász s búba’ hagyva minket,

Nagy, nagy hazánknak legnagyobb fia,

Ki lesz majd, kire szent hittel tekinthet,

Kit lesz szabad atyjának hívnia?! . . .

Igen, magyar népednek fia voltál,

Magyar anya szült nékünk Tégedet;

Magyarhoniért küzdöttél, fáradoztál,

S hogy hirt szerezzél néki s nagy nevet.

S mert üdve, boldogsága volt nagy eszméd,

S hogy fiainak szabadságot adj :

Bálványa lettél, benned látta szentét,

S ez az, miért imádott Apja vagy ! ...

Nem vagy! . . . Voltál csupán; már elveszítő Szentjét, fiát, apját, el mindenét.

Már nem felelsz, ha buzgó, drága hitté Kövült bizalma kérve szól Feléd.

Mikben félszázad annyi bú s bajába’

Mindenha bízott, reményt helyezett,

Aggó tanácsidat hiába várja:

A messze főidről már nem üzened.

Óh, lesz-e gyógyír e nagy fájdalomra,

Majd az idő hoz-e enyhet, vigaszt?!

Avagy sirod búnktól szentült halomja Envh nélkül égő, örök kínt fakaszt?!. .

Óh, nem lehet, nem, nem siratni Téged,

Míg egyjnagyar lesz e nagy földtekén;

Mert nincs erője hálát adni Néked,

A mért nehéz bilincs nem csörg kezén.

Van mégis egy erős biztos, reményünk,

Hogy meg ne törjön égő bánatunk :

Ha Égbe távozál is el közölünk,

Elhat Te hozzád síró szózatunk.

S megszánva sorsunk, olykor ránk tekintesz,

És meg fogod a nagy Istenkezet,

S hazánkra boldogságot áldva hintesz Magad kormányozva a végzetet.

S- bününk,— óh mert van egy; csak egy, de ez nagy, Melyért örökre kén’ vezeklenünk —

Ki itt nemes valál s az Égbe’ szent vagy ! — Meg, megbocsátod tán egykor nekünk !

Óh nézd, nézd uj hazádból ezt a népet:

Mindent, hibát, vétket tisztára mos Az a könyár, mit Érted hullat, Érted,

Te megdicsöült, szent Kossuth Lajos !!!...

Boross Gyula1802: szept. 19. — 1894. márcz. 20. —

„Egy szó nyilait át a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom“.

Mondta a költő Széchenyi halálakor. Egy uj Arany Jánosnak kellene élni, hogy méltó legyen hangot találni ama fájdalomhoz, mely keresztül nyilai ott a hazán most, a turini félisten halálakor. Egy Arany Jánosnak kellene élni, hogy méltó szavakkal tudjon áldozni Kossuth emlékének.

Az ő nagyságát mi törpe epigonok csak csodálni vagyunk képesek, az ő halálának gyászát csak érezzük, de szavakkal kifejezni nem tudjuk. Szivünk tele van keserűséggel, fájdalommal. Kedélyünk ijesztően komoly, fölhangolni bennünket nem képes semmi sem. Enyhíteni fájdalmunkat nem tudjuk, nem akarjuk. Hadd folyjon a köny, az igaz fájdalom, a sors kegyetlensége okozta keserűség könyje.

Egy egész nemzet örületes fájdalma tombol az egész hazán keresztül. Vak dühhel vagyunk eltelve mindannyian a sors, a végzet ellen, mert rettenetes ostorának ily fájó csapását nem éreztük soha.

Erősen sajog ez ostorcsapás által felszakitott seb, melyet a leghatalmasabb orvos, az idő sem fog beheggeszteni soha, sőt a seb okozta fájdalmat csillapítani sem lesz képes.

Egy nemzet érzülete, egy nemzet akarata állja útját, mely nemzet most tombolni akar örületes fájdalmában. És ezen dobzódást folytatni akarja nem holnapig, folytatni a végtelenségig.

Mint az indiai fakir vágja önhusába az éles pallost, ha már az egyik sebet beheggesztette az idő, hogy legyen uj, melyen keresztül meg újait erővel, vak dühhel fog betörni az elrejtett fájdalom, az elrejtett búbánat.

Tegyük erőssé szivünket, hogy ne csak elviselni, hanem dobzódni is tudjon a fájdalmakban.

Ez az igazi nemzeti koszorú Kossuth koporsóján ott lesz láthatatlant s ne kisértse meg senkisem csinált virágokkal s nagy szavakkal enyhíteni fájdalmán, mert ezek Kossuth szavai szerint csak — frázisok.

ifj. Lipcsey Péter.

Meghalt ....

Sir a szivünk, sir a lelkünk, midőn e keserű szót leírjuk ; a toll megremeg kezünkben s szemünket a köny, a lélek fájdalmas gyöngye tölti meg. Nagy Isten, miért oh miért mérted reánk ezt a nagy csapást ?

Mint a hervadás hideg gyilkos szelének zúgása sirt keresztül az országon a villanydrótok gyászos, kegyetlen hire : Kossuth Lajos meghatt .... nincs többé ! . . . És ez a gyászos, ez a kegyetlen hir megölt minden kedvet, lesújtott minden szivet, mely e hazában dobog és a gyász, a keserv fekete leplét vonta reá.

Egerbe szerdán, márczius 21-én reggel fólkilenczkor érkezett az első távirati tudósítás Kossuth haláláról és pillanat alatt befutotta az egész várost a lesújtó hir. Kevéssel a helyi lapok rendkívüli számainak megjelenése után már kitiizettek az első gyászlobogók a köz- és magánépületeken s nem sok idő múlva a város minden részén láthatók voltak e fekete hírnökök, hogy hirdessék néma szavuk : szomorú lengésükkel, a nemzetet ért pótolhatatlan vesztessóget.

Délben már nem volt ember a városban, a ki ne vett volna tudomást a nemzet nagy halottjáról.

A Széchenyi-utcza, a piaez-utcza s a piacz előkelőbb üzleteinek kirakatai mintegy varázsütésre átalakíttattak. Fekete drapériák, vagy gyászfátyollal bevont nemzeti szinü szallagok és virágok között közszemlére tétetett a nagy halott arczképe, hogy lássuk lépten-nyomon s ne feledjük pillanatra sem drága vonásait annak, a kit elvesztettünk — örökre.

Örökre? . . . Fájdalom: igen! Fenn a házak homlokzatain lengő fekete zászlók, a gyászfátyolba öltöztetett trikolorok, lenn az utczán levert, komor arczu sokaság . . . mind, mind arról tesznek tanúságot, hogy a mit nem tudunk elhinni, igaz, kinos, gyötrő igazság.

ROSSCT II I i A .1 O §. i