Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-12-04 / 91. szám
I. évfolyam. Eger, 1894. évi deezember hó 4, 91. szám. Szerkesztőség: Eger, Jókai-utcza 2. szám I. em. Kéziratok Léi tőn ős caütíir- íököu d. u. 4 óráig tógád tati.ak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Eger, Piacz-ntcxa 4. szám Hirdetések hétír- és csütörtökön d. n. 4 óráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: egész évre 6 ír», félévre 8 frt, negyedévre 1 ír 50 ki1. Egye szám ára 6 kr. MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. Az egri „Bajza-kör." — Egy alakuló irodalmi-egyesület. — Eger, deezember 3. 1889. év julius 21-én egy czikk jelent meg a Magyar Szemle hasábjain, melynek bevezető része a következőket tattalmazza: »Szinte szokássá vált immár nálunk magyaroknál, hogy a ki műveltség alatt a társadalmi konveniencziánál többet ért, a műveltséget csaknem kizárólag a fővárosban keresi, És ennek a szokásnak bizonv- bizony van meglehetős, ha nem is minden tekintetben igazolt alapja. Száz esztendővel ezelőtt a központ annyira hiányzott a magyar szellemi életben, hogy az élesebb látásuak tizedeken át teljes erővel egy czentrum létrehozásán dolgoztak. Körülbelül hatvan évvel ezelőtt létrejött a központ, s azóta a vidék mind kevesebb és kevesebb részt vesz szellemi mozgalmainkban. Szélsőségből szélsőségbe jutottunk: egy feneketlen dec2entralizá- pzióból egy lassanként feneketlenné változó czentralizáczióba. Vájjon jól van-e ez igy? Aligha. Mi nem vagyunk ellensége a czent- ralizálásnak, sőt annak valódi szükségességét belátjuk és hangoztatjuk. Nagy tapasztalatok szólnak mellette, s a magyar müveltségtörténet 48-ig terjedő részének úgyszólván egyik alapeszméje ez. Szellemi életünknek legnevezetesebb korszaka összeesik a fővárosnak középponttá való emeAz EGRI ÚJSÁG tárczája. A gyilkos szerető. (Ballada.) — Az E(ri Újság irtdití tárczája. — pserény fahtjában a halálharang szól, Összerezzen aki hallja, a hangjától. Lassan jönnek-mennek az emberek ottan . .. Köny rezeg, bánat ül a kisirt szemekben És a szivek mélyén boszu tüze lebben S a tűz olthatatlan . .. Zúgj ,,, búgj ! ..te kis harang szomorúan, szépen, Akit szivén szúrtak, most haldoklik épen ; Még patakzik a vér.. . még meleg a tőr is .. . S kiváncsi népsereg összedugja fejét És szent borzalommal igy végzi beszédjét: — Szegény, szegény Julis!... Hideg őszi szellő száraz falevéllel Játszadozik szépen, pajzán kedvteléssel ; Megzörgeti, rázza az ablak félfáját S őrült sebességgel elrohan, elmegyen . . . Hogy egy bujdosónak tém-halálhitt vigyen: — Most ássák a sírját! . . . lésével s valódi, egységes műveltségűnk csak e korban kezdődik. A hiba másban van. Abban, hogy a provinczia immár a főváros mellett nem tesz annyit, a mennyit tennie kellene és lehetne. Irodalmunk — főkép az időszaki, melynek számbavehető orgánuma a vidéken alig van — időfolytán teljesen világvárosi jelleművé lesz, mint a fővárosi élet maga, s nemzeti jellegünktől hovahamarabb eltávozik, Más népeknél e folyamatot az idegen befolyásnak kevésbbé kitett vidék szokta ellensúlyozni s meggátolni. Másutt egy-egy elsőrangú metropolisz mellett a vidék is képez szellemi központokat, létesit irodalmi érdekeket, érdeklődik a magasabb szellemi élet iránt, irodalmi társulatokat létesit, estélyeket, összejöveteleket rendez, melyeknek főpontja nem a gyomor vagy a táncz; ad vállalatokat, melyek versenyeznek a fővárosi vállalatokkal. Nálunk mindebből jóformán semmi sincsen, Néhány szükebb körben mozgó, egy tudományszakkal foglalkozó egyesület, pár jótékonyczélu felolvasás.- ez minden, a mit felmutatunk. Egész Dunántúlnak nincs egyetlen czentruma; a felső részeken Egerről lehelne szó s ennek a hatása is vajmi izolált és csekély. Pedig hát ez idő szerint a vidéknek alig van valahol nagyobb hivatása, mint épen nálunk. A teendőknek egész sorozatát lehetne „Elmegyek szerelmem a temetésedre, S ott lelki üdvödért szivem imát tesz le. Csak ne susogj szétlő, —ne ölj meg,ha-. . ha . .ha ! Megértem szavadat s megérté a lelkem: Gyilkos vagyok, tudom, gyilkos a két kezem!.. A kezem! — ha., ha.. ha!. * * * Sötét gyászruhában, összetört lélekkel, Görnyedező simái egy ősz-agg térdepel. Kezében van régi imádságos könyve, Melynek betűitől mig a vigaszt várja: Fehér gyolcskendőre pereg le könyárja, A fájdalom könye. Átöleli százszor a kis fakeresztet, Melyet szeretője sírjához illesztett; S mig dúl a lelkében a bánat viharja : Addig elűz, elhajt ezer gondolatot, S oda vágy le ő is, hol a csendes álmot . . . Semmi sem zavarja ! . , . Spissák István. Nlegboszulva. — Francaiéból. — I. — Ez se különb a többinél! — Csak olyan rövidülő, mint a többiek 1 — Ez volt az általános vélemény a gazdag festékgyáros felöl. Természekijelölnünk, melyeket épen a provinczián lehetne megoldani. Stb.« És tudják-e ki irta ezt a czikket, a melynek minden sora egy-egy arany igazság? Dr. Horváth Cyrill tanár, a ki akkor a bajai, most az egri főgimnázium tanára. Ez a jeles irodalmi férfiú, a ki Egert már a messze távolban is Magyarország felső részének szellemi-czentrumává jelölte ki, midőn ez év őszén városunkba jött tanszékét elfoglalni a főgimnáziumban, legelső s legfőbb feladatául azt tűzte ki, hogy Eger szétszórtan s elszigetelve élő szellem-nagyságait, az irodalom külön-külön önerejére hagyott munkásait összegyűjti, összehozva egy testület keretébe, s általunk megteremti azt a szellemi központot, mely hivatva lesz nemcsak Egerváros és Hevesmegye, hanem Magyarország felső részeinek is kulturális érdekeit megvédeni, azt fejleszteni és töké- lyesiteni. Óriási volt e feladati, de a csüggedést, fáradságot nem ismerő férfiú megküzdött vele. Sok, nagyon sok akadály állott útjában, de végre is legyőzte azokat. Legnagyobb akadályt az egyesítés eszméjében, maguk az irók képezték. Ök, kik összes munkásságukat a magányban, önmagukra hagyatva fejtették ki, mondhatni irtóztak az egyesülés, az együttműködés gondolatától: egyenkint kellett őket kapaczitálni s külön-külön meghódítani az eszmének. És kapaczitálta, és meghódította őket, azzal az egyetlen fegyverrel, melynek lelkesedés a neve. Ma már mint egy bevégzett tényéről hetesen, ö maga nem vett tudomást arról, a mit mindenki tisztán látott. Sőt ö volt épen, a ki legnagyobb hévvel diesérgette Triadon képeit. Még attól sem riadt vissza, hogy a még névtelen és szegény művésznek úgyszólván teljesen rendelkezésére bocsássa festék raktárát. Triadon festett, ő szolgáltatta e festményekhez a pompás színeket, a ragyogó mázat. És a festő, kit — megszánva nyomorát — megbízott neje arczképének megfestésével: hálából elhódította tőle feleségét. Hiszen egyszerű történet ez, sőt azt sem lehet épen valami nagyon csodálatra méltónak találni, hogy erre a festékgyáros csak egy kópkiállitáson jött rá, ott lévén a többek közt Triadon egy képe is, mely fürdő najádot ábrázolt ugyan, de egyébként mindenben a gyáros feleségéhez hasonlított. Mátyás ur, a gyáros, csendes ember volt, megtudta azt is, hogy a nevetségesség öl. Mátyás ur hallgatott. Az a kép, az a fürdő najád igazán remek volt. Odaítélték Triadonnak az első dijat. És ez első bátorítás után Triadon remekművet, remekmű után készített; kitüntetésekkel halmozták el, miliomossá, az Institut tagjává lett. Neve napról- napra híresebbé, tiszteltebbé vált. Mikor elérte hetvenhatodik évét, vagyoni állása irigyelt volt és letéve ecsetét, boldog megelégedéssel tekintett hátralévő életévei elé, melyeket habárain pihenve, csendes nyugalomban tölthet el; Mátyás ur felesége régen meghalt már, meghalt legszebb éveiben; a gyáros eladta üzletét és a vidékre ment lakni, hol kertészkedésnek szentelve minden idejét, zavartalan nyugalomban élt.
