Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-09-07 / 66. szám

4

segített egyet-mást az átrakodásnál. Mikön elcsípték a jeles tolvajcsemetét, a pénz-lopást beismerte, de az irodából ellopott szivarszop- kára és szögekre nézve azt állította, hogy azokat találta.

— 'A tárkányi szörny áldozata. Szeptember hó 4-én megjelent számunkban említettük, hogy Mezőtárkányban egy Molnár András nevű suhancz augusztus 28-án éjjel tulajdon édes anyja ellen erkölcstelen merényletet akart elkövetni, miközben egy élesre fent borotvával megöléssel fenyegette a szegény asszonyt, a ki csak futás által tudta megmenteni- életét. Mikor az elmenekült nő segély kiáltására a szomszédból négy legény átfutott, az elvetemült fiú szintén a futásban keresett menedéket, de a föntebb említett négylegényűzőbevette őt, a kikhez később még hozzá szegődött Molnár András, János nevű testvére is, a ki azon idő alatt, mig öcscse a gyalázatos tettet elakarta követni az udvaron aludt, mert csak az nap délután jött haza a Csege-pusztáról hol munkában állott s nagyon el volt fáradva. Az öt legénynek azonban nem sikerült elfogni a zerge köny- nyűséggel futó Molnár Andrást s igy a négy segítségre jövő legény csakhamar visszavonult, mig Molnár János egyedül folytatta az üldözést öcscse ellen. Hogy mi történt a menekülő és üldöző testvérek között az éj folyamán, az eddigelé még mély titok, hanem annyi bizonyos, hogy másnap reggel Molnár Jánost, az üldözőt, eszméletlen állapotban találta az utczán Mézes Gábor munkára induló mező-tárkányi földműves, a ki azután Orsó Ignácczal kocsin hazaszglittatta a szerencsétlent az édes anyjához, hol azonban anélkül, hogy eszméletét vissza nyerte volna, kétnapi kínlódás után meghalt. A titokteljes eset most nagyban foglalkoztatja az egri kir. törvényszéket.

— A kárvallott jé«z. Az erki határban egy jász-árokszállási gazdaember, Csuka István tulajdonát képező tanyán a napokban tűz volt. lEgy hatalmas kazal árpaszalma égett meg, melv nem is volt biztosítva. A tanyán a tulajdonoson kívül senki sem lakik s igy a tűz valószínűleg az ő vigyázatlanságából ikeletkezett.

SZÍNÉSZET.

(33. A zsidó honvéd.)

Halinay Imre színtársulatának egyik legkiválóbb tagja: Baross Endre jutalomjátékául adatott A zsidó honvéd, Lukácsi S. három felvonáson történeti színmüve, csütörtökön este szorongásig telt ház előtt. Boross Endre az egri közönség régi kedvencze. Sok szerepben láttuk öt, de mindegyikben -híven rászolgált azokra a zajos tapsviharokra, melyek egy-egy sikerült -alakítását .követték s melyeket az igazi lelkesedés szerzett meg neki. A zsidó honvéd ugyan meglehetős szerencsétlenül választott darab volt az ö jutalomjátékáúl, ,de hát Boross még ebben is: a Durst Icáig lapidáris szerepében is tudott derült pillanatokat, szerezni az ő közönségének, mert a közönség bizouy nem a darabért, hanem Borosáért unatkozta végig a nagy szabadságharcz e • fárasztó hatástalan epizódját. Borosson kívül ügyes alakításaikkal kitűntek még ez estén Dombay (Steinberge r) Dombayné (Eszter), Nikó Lina .(Anna) Mészáros (Dávid), Lángh Ilona (Laura), Paio- tay (Blind Zsigmond) és Káldy Mariska (Marosa). Nagy Gyula az öreg Ehrlich Sémuel szerepében igenis kitűnő volt. és bebizonyította, hogy nemcsak kaczagtatni, hanem megrikatni is tudja a — karzatot. [

[34. A suhancz.]

Szombat este a Halmayné estélye volt) ki a Józsi szerepben igazán hódított. A suhancz nehéz áriáit oly gyönyörűen énekelte, hogy élvezet volt hallgatni. De a többi szereplők is kitettek magukért ezen az estén. Boross Endre mint Bízott, Ferenczy pedig mint Duran fűszeres nevettették meg a liáromnegyedrészben telt házat jóizii mókáikkal, Kiss Pisla (Morin) rendkívül jól adta az öreg nyugalmazott tábornokot, mig Káldy Mariska kedves és bájos nai- vának mutatta be magát Eliz szereiében. Horváth Arnold néhány énekszámát precízen énekelte. Béres Mariska bizony szegletes volt kis szerepében is, énekszámait pedig csak a sziu- padou lehetett hallani.

(35. Nini.)

Follinusz Aurél 100 arannyal jutalmazott népszínműre a Náni szokatlanul nagy sikerrel adatott elé vasárnap este telt ház előtt. A szerep osztás is, meg a hangulat is kitűnő volt a szereplők között s igy az előadás is oly bravúrral folyt a legapróbb részletekig, hogy nemcsak hogy sémi kívánni valót nem hagyott maga mán, eh mondhatjuk igazán élveztük a szabatos, korrekt előadást. A czim szerepet itt is Halmayné adta, ki a csalódásig élet-hü'-Núii • volt s gyönyörűen csicsergett a már nagyon is ismert énekszámokban. Boross Endre és Palotay exceliáltak a glogováczi sváb szerepekben, mig Kiss Pista a magyar baka káplárt adta jó izüen. Sok derültségre szolgáltatott okot Halmay Imre mint Bujaczi Sándor örök jogoncz és Nagy Gyula mint Szilárd Péter. Ferenczy ezen az estén nem tudta sikerült mókáit érvényesíteni, mert a Lupi bácsi szerepköre ezt nem engedte, hanem Nikó Lina annál kitünőbb háziasszonynak bizonyult az Ozv. Mihályné szerepében.

Műsor: Kedden, délután 6.órakor, gyermek-! és népelöadásul. felére leszállított helyárakkal : az ördög pilulái; — szerdán Molnár László jutalom játékául: Othello, a velenczei mór Sehakespeare tragédiája; — csütörtökön: A libapásztor; — pénteken szünet.

A temetőből.

— Az utszéli síremlék. —

Eger, szept. 10.

Boruljunk a koporsóra,

Sirassuk a holtakat. . .

Kisasszony napján a »Kisasszony-temető« búcsúja van. Sok, sok fényes koszorú, sok szép virág díszítette a sírokat, csak egy egyszerű, szerény, szürke márvány- síremlékre nem jutott semmi a részvét virágaiból. Tehát igaza volna Csillagh Mór dr- nak, mikor azt mondja : »a részvétlen ember feledésének gyorsaságával versenyez sebességre és részvétlenségre az örök rombolás szelleme?« Tehát szétdulta volna máraz örök rombolás szelleme a részvétet a mi sziveinkben is az iránt, a ki:

»Elbujdosott más hazába innen,

Hol virágzás meg hervadás nincsen,

A hol nincsen szenvedés, baj, bánat,

A hol a szív — soha fel nem támad!'

* *

*

Egyszerű sirdomb az ut mentén, arany betűs szürke márványemlékkel a főnél: lant van reá vésve . . .

Tizenhárom éve van már ez itt.

»Az ifjúnak, ki itt nyugszik, forrón szerető szive, isteni sugalattól ihletett esze és egyenes jelleme volt. Azért halt meg olyan korán. Hanem lett volna egyenes jelleme, s tudott volna hízelegni azoknak, akik öt megölték, — élhetne meg most

i». Ha szive nem lett volna tele tűzzel, lánggá nem is hidegedett volna meg oly’ korán Ha léiké nem lett volna magasabb szárnyalásu, mint a körülötte élő többi halandóé, elviselhette, volna azok felsőbbségét, a kik annyira sem tudtak emelkedni, hogy őt felfogni s megérteni bírják.

Ez ifjú, alig élt többet, mint a minő életaor elégséges arra, hogy a fölserdült gyermekből ifjú ember váljék. S mig mások az ő életkorában, könnyű elmével sietnek élni és élvezni,«addig öa 21 éves ifjú, már végig ment az életnek sok keserű megpróbáltatásán és sietett ö is, de nem élni, hanem meghalni és megpihenni. »Elég volt már a sok kínzó csalódás, pihenni vágyom csendben egyedül« — igy sóhajtott föl, s vágya oly hamar beteljesült. Ha meghalt volna úgy, mint annyian az ö korában, lassú elfogyással, kínos elmúlással, úgy, hogy még szemeink előtt tette volna rá jegyét hervadás alakjában a halál angyala, — ekkor könnyebb lett volna elviselni e nagy veszteséget. S ha úgy vesztettük volna is el, amit elvesztettük, nem maradt volna utána pótolhatlan üresség, ha épen ő nem letéteményese egy magasztos küldetésnek, amelynek teljesítése utjából igy őrökre eltérittetett. Mert hiába ámít bennünket a hitnek bölcsessége, és a böleseségnek nyugosztaló ereje,, hiába tartjuk szemeink elé a vallás aranyos írását, hogy a hallhatatlan lélek a földi- ségen fölülemelkedve, élni fog örökké, annak a a szellemnek teremtő ereje mégis elveszett már minekünk, örökre száműzetett e főidről, a hová teremteni küldetetl.

Az ő rövid életének minden órája egy-egy levél ama könyvből, melyben az ö végtelen szenvedései följegyezve állanak . . . S mégis, nem adta meg magát oly könnyen sorsának, küzdött ellene, mig ereje, mely végre is csak emberi lehetett, megtört a súlyos csapások alatt.

Szomorú végzett az, hogy a jeles ifjú iró csak — úgyszólván — bevezetését adhatta a műnek. melyet egészen megalkothatott volna. Szomorú végzet az, hogy e nagy tehetséget hivatásának érzete sem tudta meg tartani köztük. 'Mi vonta oly nagyon e csöndes temetőbe, édes anyja mellé, a zörgö fák alá, ahol azt remélte, hogy »Jó lesz nekem pihenni,

Vágy nem gyötör, álmok nem űznek.

Nem fáj, nem gyilkol semmi, semmi 1«

Miért tartotta magát gyümölcsnek, melyet megrontottak a gonosz emberi lelkek férgei, miért tartotta magát hervadt levélnek, melynek oly korán le kell hullnia ? . . . Oh! nagyon sok csapásnak kellett összezúzni lelkét, hogy oly nyugodt lemondással, szinte mosolyogva gondolt a halálra!

„Nem panaszlom, Isten látja I Elnémult a lelkem vádja;

Csöndes ember lettem,

Nyugalomra vágyom,

Örök nyugalomra —

A halottas ágyon.“

Lantja méltó lett volna rá, hpgy zengésére egykor ámuló tisztelettel hallgasson a világ, — de a lantpengelő kéz megmerevült őrökre, talán még a halálban is szorongatva azt a fegyvert, mely megváltotta öt annyi szenvedéstől! . . .

Mást, aki szivünknek drága volt, megsiratunk egyszer s visszasohajtunk érle r. múltba, ha valami jel előhozza annak képét, aki már egészen a múlté. De az ő emléke mindig jelen marad, újra előttünk áll, valahányszor egy munkája akad kezünkbe, melynek minden sorsa olyan megindító, olyan szomorú, mintha az ö fájó szive kiomlott vérének nyomai még mindig ott piroslanának rajta. Az ö szerelme akkor is élni fog a szerető rokonkeblek emlékezetében, amikor már ősz fejet hajtott a halál hideg kebelére az az asszony, akiért ö, rajongó, örőkszép dalokba öntötte szenvedélyes lelkét. Az ő szei.védéséi akkor is fájni fognak az érező sziveknek, amikor már, megmaradt munkáin kívül senki sem lesz, aki az ő leviharzott rövid életéről még regélni tudna.

Ne mondja senki, hogy mért ily könnyen tért el utjából, nem érdemelte meg fényes külde-