Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-09-04 / 65. szám
I. évfolyam. Eger, 1894-, évi szeptember hó 4. 65 szám. Szerkesztőség: Eger, Jóbai-uteza 2. szám I. em. Kéziratok bé'föu és csütörtökén d. tv. 4 éréig fogadtattak cl. Kéziratok nem miattiak vissza. Kíadóhlv fal: Eger, Pincz-iito/a 4. szám Hirdetések hétfő- és csiitör- tököu d. u 4 íráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: égés-, é re fi fr , félévre 3 frt, negyedévre 1 ír 50 kr. Egye szám ára 6 kr MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. r - • ♦ • •' ... r. ' , r f-i fn*. . ... Veni Sancte. — 1894—95. iskolaév. — Eger, szeptember 3. Az ég, föld mindenhatójához, a legfelségesebb Ur trónjának zsámolyához repülnek a fohászok, hogy jóságot, szeretetet, áldást hintő kezével vezesse sikerre a fiatalság, a jövő nemzedék buzgó törekvéseit, az uj iskola-idény alatt. Es mialatt buzgón kérjük a min- denség urát, elmélkedjünk egy kissé e magasztos thema felett: szabadakaratra teremtette az Isten az embert. Szabadakaratra teremtette, megvetette csiráját minden ember lelkében a jónak, a nemesnek; ha ezt buzgón ápolja valaki szorgalommal, lankadatlan hévvel, folytonos kitartással; úgy ebből fejlődik ki a férfias jellem, a munkásság, hazaszeretet s a becsületesség nemes, szép virága. Mig a fejlődő ifjú lelkében megvannak tisztán a nemes, magasztos érzelmek, úgy, a hogy azokat a bölcs alkotó beléje oltotta; mig a valódi, tiszta ábrándosba nem olvad bele az élet szennyes salakja: addig kell törekedni azon, hogy a nemes, tiszta érzelmek, a munkásság, szorgalom, Az EGRI ÚJSÁG tárczája. Káprázatos délibáb . . .- Az Egri Újság eredeti tárczája. — Káprázatos délibáb volt Eddig az én szerelmem, Bolygó tűz és hulló csillag, Rövid üdv, nagy gyötrelemÉs menyország lett belőle, Hulló csillag, raj nélkül! Boldogságom napja ragyog Rám az ő szép szeméből. Nincsenek már bálványaim, De van egy jó angyalom, Képe az én oltárképem: Leborulva imádom. A nagy „manővér.“ — Visszaemlékezések, — Ma is meg merem vallani bárkinek, hogy féltem az őrmesteremtől. Száraz, vörös szakállu, elnyűtt bajuszu (az ivástól), recsegő torkú ember volt. ügy felöltöztetett bemutatóul, hogy a »saját költségesek« fájó szívvel tekintettek reám. Én jól éreztem magamat, mert a nadrág nem szorított, a sapka még kevésbé, a bakkancs legkevésbé. Egy hét múlva ferblizni hivott az őrmester ur. Mentem, mintha parancs lett volna. Ferbliböl férfias akaraterő verjen legmélyebb gyökeret és akkor az emberi szenvedélyek vad növénye, ez a legborzasztóbb és legelterjedtebb gyom nem képes tanyát ütni; az ifjú elérve a férlikort, bátran, nyugodtan, telve akaraterővel, ambiczióval léphet ki a társadalmi élet nagy küzdterére; tehetsegéhez, munkabírásához képest hozzájárulhat a kulturális előrehaladás nagy munkájához és hasznos, becsült tagja lehet a társadalomnak és szeretett hazájának. Hogy ez a szent, ez a magasztos czél elérve legyen, erre a természet adta törvények szerint a szülők és a komoly, nagyfontosságu kötelesség teljesítésétől áthatott tanárok vannak hivatva. Szülő és tanár áll legközelebb a fejlődő ifjúsághoz, ezek érintkeznek vele folyton, mindig és igy ezek is varinak hivatva megítélni hajlamait, tehetségét, esetleg munkakörét, melyet egykoron be kell hogy töltsön az ifjú. Ne vezesse soha a szülőt a gyer- mek-szeretetéből eredő oktalan hiúság; figyelje meg, lia mire képes, mire nem, vegye figyelembe a tanárok véleményét és csupán ambiczióból ne erőszakolja a tudományos pályára az »egyenesebb lelkű« huszonegyre csaptunk át. Fortuna vert engem csúnyán, én pedig a pénzt. Tíz pengőt vesztettem. Másnap délután kicserélte az őrmester ur a nadrágomat meg a blúzomat. Egészen újat adott a raktárból. Másik vasárnap kirándulást tervezett. Elfogyott a kilencz liter ménesi vörös, — hát még a vacsora »herstellolt mennyiségben« : önkéntesi virtus állotta meg ott is a helyét. Hétfőn virradóra módos bakkancs, fényes ellenzöjü sipka vártak reám. Az ilyen őrmestertől lehet is ám félni, különösen ha az ember nem bankigazgató. Az őrmester ur különösen ékesen szóló ember volt, Boszniában végig harczolta volna azt a nagy háborút, de átkozott balsors üldözte: berendelték a manipuláczióhoz. így csak a »nagy manöver«-ekröl mondhatott dajkameséket. — Akkora hegyek vannak Tenke- felé, mint a Csimboraszó, — sima szikla táblák, azon még patkós gyikok sem tudnak fölkapaszkodni, a bakának muszáj. Fölhajszolják, lehajszolják, leültetik, fölriaszt- já1-, megállítják, megfuttatják, megsüttetik, megáztatják — s haza ér, bekapja a »menázsit«, megszólal a banda, a katonának — legalább a köz-nek akkor, ha ahhoz sem kedve, sem tehetsége nincs. Ne szaporítsa a félmüveitek, féltanultak úgyis nagy légióját, hanem neveljen belőle szorgalmas, képzett, becsületes iparost. Es viszont a tanárok, kiknek kezeibe a legfontosabb, legmagaszto- sabb hatalom, a polgárok legdrágább kincse van letéve, mélyen áthatvá e szent hivatás érzetétől teljesítsék feladatukat: és ha szülő és tanár karöltve működik, Isten áldása nem marad el munkájukról. Isten áldása és az emberek jóakarata kisérje a fiatal nemzedék törekvését ez uj tanévben! A gyorsírásról. A mai korban, mikor -gőzön nyargalunk, felhőkön úszunk, a villámmal írünk és a nappal festünk, mikor mindenben csak az idókimélésre fektetjük á fősulyt, a közönséges irás mellett még egv más Írásra is van szükségünk,’melylyel képesek vagyunk az élő szót reptében a papírrá vetni. Ez az irás a gyors irászat (stenografla.) A szónoklatokat csak ennek segítségével örökíthetjük meg, csak ezzel írhatja le az ember gondolatait oly gyorsan, a mint azok agyában megfogamzanak. Már a régi römaiak és görögök is arra törekedtek, hogy a közönséges irás jegyeivel tánczolni muszáj, mert az őrmester szereti azokat a ’egényeket,, a kik magukat »kihuszák« . .. Kilencz órakor megszólal a »czapfen- strájk.« Hallom most is. Ott heverek szalmaágyamon a kétfelüi nyitott sátorban. Mellettem a palócz puccer harapja száraz prófuntját, másik oldalomon a közkollega teregeti szét a napi munkát végzett ármádia — kapezáját. A sátor szegletében az ábrándos Peti czígány bagózik, keserűket köpdös a nyitott sátor ajtón ki a nagy természetbe és egy régi nótán évödik. Czigány, czigány, mért vagy ezigány ? . . . Behunyom a szememet s lelkem — ez az agyonfárasztott szegény lélek — elandalog az est csendjében elhaló kürthangon. A hosszú, fájdalmas rezgés, mely az erősebb hanghullámot követi, fölkavarva a szívben összetorlód >tt sok keserűséget, a némán rejtegetett kint, az elzárt sóhajok sírját . . . Tábori kürthang, sírva éneklő czigány, pró- funtot harapdáló palócz legény — ne oszoljatok szét a múlt ritkás ködében, maradjatok még itt, beszélgessünk együtt: azért, hogy én frájv illégos voltam, értem a nyelveteket, hallgatom meséiteket, tudom hogy nem mesék ezek, hanem visszaverődött akkordjai a múlt történetének.
