Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-05-04 / 30. szám
I. évfolyam. Eger, 1894. évi május hd 4. 30. szám. Szerkesztőség : Eger, Jókai-utcza 2. szám I. em. Kéziratok hétfőn és csütörtökön d. u. 4 óráig fogad tatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Eger, Piacz-utcza 4. szám Hirdetések hétfő- és csütörtökön d. u. 4 óráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: egész é r: 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 fri. 50 kr. Egyesszám ára 10 kr. MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. A mi nem sikerül .... Eger, május 3. Szeretem a Dalkört s meghajlok előtte mert babért, hirnevet, dicsőséget szerzett nem egyszer Egernek ott, hol egy egész ország dalmüvészete versenyzett egymással a babérért, dicsőségért; szeretném őt nagynak, dicsőnek látni itthon is, a fészkében, az otthonában mint a hogy megérdemelné, mint a hogy megérdemli; és mert igy szerelem, és mert ilyennek szeretném őt látni — csakis ezért —írom most e sorokat. * 9 Azt a czimet, a mit én a jelen sorok fölé Írtam, egyik helybeli laptársunk már használta egyszer a — vonal alatt. Én a vonal fölé hozom, mert a kérdés, melyhez alatta szólni kívánok, első helyet érdemel. Azt mondja a laptárs, melytől a czimet kölcsönöztem: »Hosszú ideig sajnos tapasztalat bizonyít azon észrevételünk mellett, hogy Eger közönségének nagy része semmiképen sem respektálja és semmi időben sem méltányolja a város művészi tekintélyét épségben tartó s azt úgy kívül, mint itthon folyton növelő erkölcsi testületnek, az »Egri Dalköra-nek buzgó törekvéseit. Általános és megszokott már, ha a Dalkör jövedelem czéljából valamit rendez és ezzel kellemest szerez, a felvetett kérdésre azt kell felelnünk a tiszta igazság hangján, hogy: »nem sikerült.« És miért nem ? — lenne a kérdés; de ezzel hát adósak maradunk, mert tiltja a jó érzés nálunk — a művészi színvonalon álló testület erkölcsi nimbusát tekintve— hogy a megfoghatatlan közönyösség! vagy oktalan ellenszenvvel szemben a méltatlankodás elementális hangján szóljunk.« Hát bizony ezt az állapotot sietek én is konstatálni — általánosságban, de részleteiben — nem. Nem pedig azért, mert azt a legszőrszálhasogatóbb skrupulitás sem állíthatja, hogy „Eger közönségének nagyrésze semmiképen sem respektálja és semmi időben sem méltányolja az „Egri Dalkörének buzgó törekvéseit“ — példa rá — hogy többet ne mondjunk — az a páratlan áldozatkészség, melylyel közönségünk, a társadalom minden rétegéből sietett a legutóbb is a kézügyesség legremekebb alkotásaival áldozatot hozni a Dalkör anyagi ügyeinek előbbrevitelére. Hogy mégis miért nem koszoruzza a kívánt anyagi siker itthon a dalkör törekvéseit, annak oka egészen másban keresendő, mint a közönség „megfoghatatlan“ közönye s „oktalan“ ellenszenvében. Az „Egri Dalkör“ „művészi színvonalon álló erkölcsi nimbusát“ a magyar társadalom teremtette meg osztatlanul, összeségéhen, mint méltó jutalmát az ambicziózus művészi törekvéseknek. És ezt meg is érdemelte, mert méltó reá, olyan méltó, hogy az „erkölcsi nimbuson“ kívül anyagi javakat is érdemelne. De ha a Dalkör „erkölcsi nimbusát“ a magyar társadalom összesége teremtette meg, miért képez a Dalkör itthon egy — külön társadalmat, melyet másnak, mint kiváltságosnak megközelíteni nem lehet? r Es ez a gerincz kérdése annak a dolognak, melyen a Dalkör anyagi „sikereinek“ titka megfordul. Mig a Dalkör a dicsőség dicsfényében úszva csak kiváltságosoknak osztogat kegyeket, mig külön társadalmat igyekezik magakörül alkoltni s Eger társadalmának csak egy részét méltatja arra, hogy habáraiból egy-egy levélkét juttason neki, a másik részt azonban számba sem veszi, mig felekezeti 'kordont von a művészet szabad és mindenkinek egyaránt nyitva álló templomában, mig van a társadalomnak olyan része itthon, mely nem vallhatja őt jogszerint a magáénak is: addig nem lehet a megvetett, a figyelemre sem méltatott társadalmi rétegtől az kivánni, hogy legyen ott az összességgel, hogy ne legyen közönyös akkor, mikor a Dalkör anyagi helyzetének javításáról van szó. És ez azért még is ott van, és ez Az Egri Újság tárczája. cbavay&i zeayzíz-n. — Az „Egri Újság“ eredeti tárczája. — Savas* pompájában Sit iá-iá a tetmés*et; CL cia*es 4os*otw cRöviS napon kés* fett, Ülíelget zít ötéből, Satab be belébő l Ól nap bés*it(jetett. STtá-s a meleg- a&eflő cJffato*va s*áffcos; a* öiömfiitt ®Dlíág ho*, maSát fio*; Sacsizta, a légben ®Dig öiötn-hcSuében ßnebelve álSo*. Szellői boltja alatt Ót s*ép teíméa&etneb oKnnn játob a nvinSenntt ©gg-egg ötöm lep meg. Ssacsogó maSátnab ótjbán il3v3al támad: zvznd a* életnek. Sole elő ozgonáb Sombos boronája! Sarba, fumes réteb cJflatos pompája (Sltfvatja bebefem S á!9alab, istenem, ög és |öl3 biráf-ga! Szint Péter. Flóra, complett Flóra. Virág az ágakon, virág a földön ... A nap, e souverén hatalom, beleszeretett a hideg, komoly földbe és addig ostromolta hévszerelmes fényláváival, mig a látszólag hideg teremtés felfogta, átérezte, magához ölelte viszontszerelmet fakasztó, termékenyítő sugárait. Öröklö szerelme emblémájaként — a nap emlékzálogul adta szelíd szerelmesének, --a tavaszt. Virág, kinyílt virág mindenütt: az imitt-amott még bimbóba burkoltan szunnyadó szirom is azért késik az ébredéssel, mert sok, terhesen sok lenne egyszerre a virágból, — nyomasztóan sok a léget átitató illatból. Az egész természet ábrándos-hallgatagon pihen . . . tehetetlen öröm s kéj mámorában olyan mozdulatlan, olyan fenségesen nyugodt, mint egy velenczei tükörre művészi plastikával, teremtó lélekkel odaecsetelt virágliget. Mindenütt mindenen csalhatatlan rokonszenvvel találkozhatni : ha mosolyogsz, minden virág, minden levél visszatükrözi, százszorosán, ezerszeresen adja a balzsamfürdőbe mártott, tiszta, kedves, örökké boldogan emlékeztető, minden sötétebb árnyalat nélküli reflexet; ha kaczagsz, vissza- kaczag a baraczkvirágos galy fantastikus haj- lásokba tört keretéből egy édesábrándosan hahotázva himbálódzó kis madárka; s ha lelked mélyén fájó érzés támad, mélyen aranyos kedélyed derűje széttépödik : foszlányait, a sóhajokat jóakaróan ragadja el és viszi magával testvér-rokona, a bujdo.só szellő ...! Most nincs itt senki, ki mosolyogjon; nincs ki kaczagjon s nincs ki sóhajtson, pedig e mulékony, csak önmagában halhatatlan pompa — vár valakit. . . * A harangvirágok — mintegy jeladásul — megrázzák, bájos-bohókás kis fejecskéjüket; a
