Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-04-17 / 25. szám
hozásukhoz híven előbb jegyesét, azután önmagát akarta elpusztítani. Egy hatlövetű revolverből kétszer lőtt rá kedvesére, a szerencsétlen ember; egyik golyó a szívnek volt szánva, de nem talált csak a mellébe fúródott, a másik a fejet akarta szétroncsolni, azonban ez is csak a száj felett okozott egy fájdalmas, de nem veszélyes sérülést. Ekkor ön maga ellen irányozá a pusztító fegyver csövét a boldogtalan s háromszor lőtt önmagára, egyet a mellnek, kettőt a tőnek irányítva. Azonban ezek a lövések is csak könnyű bőrhorzsolásokat idéztek elő úgy a mellen, mint a homlokon. A gyorsan előhívott rendőrség miután az időközben eszméletre tért férfi és jegyesének kórházbaszállitására megtette a kellő intézkedéseket, a szobában az asztalon egy sötét színű gyógyszeres üvegecskét, melyben hihetőleg méreg volt, de az öngyilkos-jelölteknek nem volt erejük azt bevenni és egy Szemán Mihály nevére czimzett ironnal irt nyílt levelet taláír, melynek tartalma a következő: Örömmel és s«Ívesen haltam meg. Eöri Orondy Gyula üzletvezető Budapesten. Én is szívesen és örömmel haltam meg. Bartoschek Teréz Budapestről. A szerencsétlen szerelmespár sebei nem veszélyesek. Orondy gyorsan fel fog épülni sebeiből, Bartoschek Teréz azonban kissé tovább fog szenvedni, mert az orvosok még máig sem tudták a golyót kivenni melléből. A vizitkártya. — Egy válópör aktáiból. — Egy finom, hártyaszerü ügyes vizitkártya, remekbe írott betűkkel, kivéve egy csomó haragos aktából — az egész bizonyíték. Hát furcsa egy válópör, az igaz. A szegény asszonyka valószínűleg oly ártatlan a dologban, mint a ma született bárány és ez az ostoba vizitkártya, melyre mindössze két jelentéktelen szó van Írva — szétrombolja az egész fészkét, összetépi a köteléket, mely csak két év előtt bogozódott össze egy vidéki városkában az oltár előtt. Ez a két egészen jelentéktelen szócska van rajta: hogy az a két világos szem egyre közelebb jött a két sötéthez, a karok ölelésre nyíltak, a férfi kiemelte a leányt az ablakon át, s másnap, mikor az öreg benyitott egy mogorva jóreggelt kivánni, üres volt az alkóv. Az aprő cserépvirágok, kedvencz tárgyai minden fiatal leánynak, ott voltak az ablakon, mint tegnap, a piros selymen ott volt a megkezdett hímzés, a tűbe fűzött aranyszállal, az ágy, a ruhák mind ott voltak az ő csöndes egyszerűségükben, csak az ablakok voltak nyitva, azok csap- dosódtak ide-oda s a támasztó vasaik nyikorogtak, mintha mondanák: Öreg, mért nem vigyáztál a ^lányodra jobban’ ... A mogorva vén ember leroskadt a földre, szemei, az ő elvakult, beesett szemei csillogni kezdtek s köny- nyei aláperegtek a padlóra. A szél csapdosta az ablaktáblákat, a tánaszló-vasak lóbbálóztak s azt nyikogták: Mért nem vigyáztál a leányodra, öreg? S az, akitől ezt kérdezték a nyikorgó vasak, az leborult az alkóv ágyára, összecsókolta a fehér párnákat s nehéz könycseppjei beszivódtak a piros selyem aranyliimzésébe. Hogy feledve lett az ősmagyar föld. A glóbusok, térképek, susogó fóliánsok kutatása helyett ott zokogta el bus szive fájdalmát az alkóv ágya előtt térden s hajszálaira ráveté rezgő fehéres fényét a hold, amely lassan haladt az ég sötétjén át. Másnap este nem kereste elő a foliánsokat, nem kutatott a hegyek után Ruisboeck irataiból. — Én vagyok. De meglehet, hogy a homályban nem is látta (nem is láthatta) az asszonyka ezt a két szót és mégis — kinyitotta az ajtót. Különös egy eset volt. De milyen leleményesek is tudnak lenni a féltékeny férjek, az valóban bámulatos. íme, hát úgy volt az akták szerint, hogy a férj gyanakodott és féltékenykedett. De semmiféle bizonyítékot nem tudott szerezni. Hitte is, nem is a mende-mondát. Inkább nem hitte, de hát a kétségbeesés rettenetesen gyötörte. Végre is, bizonyosat kell tudni, mert nem tud az asszonykára jó szemmel nézni, nem tudja szerelmét érezni, lehull a karja, ha ölelni akarja, elfanyarodik a szája, ha csókját érzi. Biz ez igy szokott lenni, ha a féltékenység motoszkál az emberben. Szép, nem szép — de ö cselt vet. Még pedig ravasz cselt. Úgy kezdődött, mint a közönséges cselek, amikor a férj azt mondja az asszonynak: — Kedvesem, rögtön utaznom kell, holnap után este érkezem csak vissza. Pá. S elmegy a legközelebbi korcsmába, aztán ott hangulatos lelki állapotok között várja be mig a nap elteszi magát másnapra. Hát ez nagyon közönséges dolog, nem méltó a derék férfiúhoz, sem az asszonykához, hogy egyszerre késő este ott terem a fészke zárt ajtaján és . . . A szokásos formáktól annyiban tért el a válóperben szereplő férj, hogy ő nem a korcsmába ment, hanem egy helybeli nyomdába és ott 50 drb vizitkártyát nyomatott hirtelen. Nem a saját nevére, hanem egy másik u r é r a. Minek neki arra a másik urnák a neve ? Csak türelem, majd kisül. A vizitkártyákat zsebre vágván, csak most ült be egy elhagyottabb kávéházba, ahol aztán kiválasztott az 50 drb kártya közül egyet és azt maga elé tette. Lehajolt reá és oda kaligrafirozta a hátára azt a két jelentéktelen szót. Kegyetlen munka volt, mialatt a nap csakugyan elment pihenni és a férj a szokásos mintaszerint a saját fészke ajtajánál megjelent. Késő este volt. Zörgetett. — Ki az ? Csengett bent a kedves, ismert hang. Semmi felelet. Ha nem . . Na ez volt a kegyetlen dolog. Felelet helyett a férj bucsusztatja a nyíláson a — vizitkártyáját, melyen ez a jelentéktelen szó volt Írva : »Én vagyok.« Egy pillanat és felpattan az — ajtó. * ... Ez az egész. S mennyi főifordulás, baj, pörpatvar és sírás az ostoba vizitkártya miatt, melynek szóforrását meglehet, nem is látta az asszonyka a homályban. —ió. Másnap este már ott ült a füstös korcsma sarok-asztalánál és ivott. Ivott, amig tompulni nem érezte az agyát. Oly jól esett neki az a tompulás. Hogy már nem emlékszik semmire a mik tegnap történtek . . . Újra fölvillant a régi vágya. A kopott, ostoba vonalokkal telefestett fal mintha mappává válna szemei előtt. Fölkelt és tántorogva indult kifelé. — Hová mégy? — kérdék tőle a borospohárhoz lánczolt emberek. — El, el! — dünyöggé az ittas bicsakló fejrángatásával — elmegyek messzire. Tudják, ott . . . ott Ázsia fönsikjain, ott lakik egy nép, oda . . . Nagyot nevettek rajta. Az öreg becsapta az ajtót elesett az utczán. Szép holdvilágos éj volt, az ut közepén egy alak haladt egyenruhában, s az ittas kábult szemei ősmagyarnak nézték. Fölkelt s dülöngélve ment haza. Ott aztán elörditotta magát: „Hedvig, gyújtsd meg a lámpát!“ Senki sem felelt reá. Mély csend volt, valahol a városon kivül egy gőzmozdony élesen fütyült. Még egyszer kiáltott: Hedvig! s aztán berúgta az alkov ajtaját. A tele hold s kis szoba földjére vetette tényét, a pelargóniák piros virágai lassan mozogtak az ablak párkányán, az öreg hátra hőkölt s fejéből elszállt a mámor. Fölkapta a piros selymet az arany hímzéssel s mig csókját arra szórta, az alkóv kis ágyára dűlve zokogta el egy törődött vén szív tompa fájdalmát. —a. A hét. Eger, április 16. — Liberális hét. Nagymosas a szomszédban. Abszurdum. A miről nem beszélnek, Öngyilkos szerelmespár. Szerepcsere. — Tisztul a levegő Budapesten s a vidéknek is jut belőle bőven Úgy érezzük magunkat, mint az a léghajós, a ki egy magas hegy tetején leszerel s onnan nézi le a katlanban mozgó embereket. Fent diadaltüz ég. A liberalísmusnak áldozunk s ott szívjuk magunkba a jó levegőt és sajnálkozva nézünk le a lemaradt pasasérokra, kik most is az ósdiság poshadt levegőjét szívják. Lent processiót tartanak. Nini! Az meg ott lent Szederkényi, milyen hegyesen lépked egyenesen a baldachin után, pedig ilyen kicsinynek még sohasem tűnt fel a liberális Eger méltatlan képviselője. Vígan kiáltunk le hozzá : — Jó egészséget teinsuram! Tiszteljük a híveit, de még magát is. — * Erősen mosdatnak a szomszédban. Az »Egri Híradó« mossa a patrónussait, Eszembe jut az adoma János inasról meg az uráról. — Hé Jancsi! Szólt az úr cselédjéhez. — Hát mért nem tisztítottad ki a csizmám ? — Minek a! Felelt rá Jancsi! Hisz piszkos lesz az újra. Az Egri Híradó is hiába állt be bocskor tisztítónak, mert bizony a patronussai nem kerülik a poesétákat, persze azért tisztogatja ö kelme oly hűségesen, mert fél a felelettől szörnyen. Ugyanis ama bizonyos úr azt válaszolta az inasának: — No Jancsi, te neked sem adok több ebédet, mert úgyis megéhezel. Igaza van kollegánknak Nem jó a napnál ebédelni. * Apropos, mozsdatás 1 Az egri korzón szombat este két ur sétálgatott fel-alá. — Te, Józsi, — szólitá meg az egyik a másikat, — tudod mi az az abszurdum? — Hogyne tudnám, — felelt a megszólított. — Ha egy vidéki lap már nem beszél többé önmagáról s nem dicsekszik folytonosan az ő sovány k acsáival, melyekkel olvasó közönségét hizlalja . . . * Hogy miért beszél mindig önmagáról ? Hát mert más nem beszél róla — soha. * A Hungáriában egy szerelmes pár akarta megölni magát. Jó volna ennek a vendéglőnek ezen inczidensért »Igaz szerelem«-re változtatnia nevét. * Mint értesülünk több házas ember készül fürdőre és pedig feleség nélkül. Egy-egy agglegényt visznek kísérőül, kik fel is ügyelnek majdan, hogy a kirepült madarak meg ne sértsék a fészkük iránti hűséget; pedig nem jó kecskére bízni a káposztát. Úgy járhatnak majd, mint a szomszéd megye egyik gavallér házasembere, kire szintén egy agglegény vigyázott fel. A mint megérkeztek a fürdőbe, szerepet cseréltek ; a potrohos agglegény olyan jó családapa lett egyszerre, mint a pinty s a délczeg családapa, hogy bebizonyítsa nőtlen voltát, szörnyen kurizált a fürdő szépeinek. Egyszer aztán olyannak vallott szerelmet, a ki a mamához vezette. Ki is tűzték rögtön az eljegyzést s a vőlegény elment jegygyűrűt csináltatni és képzeljék! Mai napig sem készítette el az aranyműves. Eltűnt a vőlegénnyel együtt a házasság-közvetítő agglegény is. Üthették bottal a nyomukat. Kokó.
