Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-03-21 / 19. szám

rakozás után kedvetlenül vonultam a legközelebbi vendéglőbe étkezni s magántanácsot tartani.

Talán a vidéken tölti az idényt Vane kisasszony ? Ez esetben egyszerűen csak tűrnöm kell s nincs más teendőm, mint naponta kizarándokolni a Hyde-parkba s várni megérkeztét. Másnap a ház előtt egy rendőrtiszttel találkoztam, kivel csakhamar bizalmas beszédbe ereszkedtem s megtudtam, hogy itt csakugyan Vane ur lakik, Vane ezredes. Ö ismeri a háziakat, mert régóta hivata- loskodik a negyedben.

— Családos-e Vane úr? — kérdém mohó kíváncsisággal.

— Egy leánya van és pedig fiatal és szép

— Itthon vannak-e, vagy vidéken tartózkodnak ?

— Nincsenek vidéken, folytonosan itthon vannak.

— Hát sohasem távoznak a házból ?

— De isen, minden délután kimennek 2—3

© '

óra közt, — lön a kielégítő felelet, melyet én egy aranynyal jutalmaztam, midőn a rendőrtisztet elhagytam.

Czélomhoz jókora lépéssel voltam ismét közelebb. A helyett azonban, hogy e sikerről önelégülten s örvendve tudósitnám barátomat, a parkba mentem s gondolataimba mélyedve szittam egyik szivart a másik után. Hát ha találkoznám itt velük — gondolám magamban, s figyelemmel szemléltem az előttem elrobogó kocsikat. Vájjon ífelismerem-e öt véletlenül valamelyikben ?

Sokáig fáradoztam és szemlélődtem, végre el akartam hagyni a parkot, midőn a bejáratnál egy érkező kocsi elöl ki kellett térnem. Egy futólagos tekintet a kocsi belsejébe, egyszerre elém varázsolta a szép arczot, a mely hosszú idő óta éjjel s nappal szemeim előtt lebegett; ö is megpillantott engemet, de hát előtte semmi jelentősége nem volt személyemnek, s mig én megmerevedve állottam meg, a kocsi eltűnt a fasorok közt.

— Tehát ő az, — mondám magamban — s bizonyára erre fog kimenni, azért nem hagytam el helyemet. Jól seitettem, egy órai kocsizás után megjelentek ismét, már távolról felismertem kis világos nyári kalapját, a hosszú barna fürtökkel játszó kék fátyollal. Arcza most el volt fordulva tőlem s apjára nézett, ki leánya figyelmét valami érdekes előadással bilincselte le. Az ezredes szép öreg ember volt, szürke bajuszszal, katonás tartással, de igen jó arczczal.

Lelkem boldogságban úszott, midőn a kocsit elvesztve szemeim elöl hazafelé indultam s még merészebb reményeket tápláltam. Ugyan mikor fogom újra látni, vagy hogyan vonjam magamra figyelmét s mikor lesz szabad hozzá közelednem ?

IV.

Ede barátomat tudósitnom kellett a szerencsés felfedezésről és siettem öt még azon napon felkeresni. .Meg is találtam a művészek és irók klubjában, melynek mindketten tagjai valánk, szájában az elmaradhatlan pipával, gúnyolódva kiáltott elébem:

— Nos, hát hogy vagy, te szerelem bolondja ?

— Barátom, láttam öt .. . ezelőtt egy órával.

— Öt, öt, megint csak öt, — mondá mosolyogva — hát még sincs vége ennek a bohó komédiának ? Azt hittem, már Inverted az egészet fejedből.

— Ellenkezőleg még bódultabb vagyok, mint valaha, miután öt megláttam. Sejtelmed sincs ily boldogságról.

— Kitűnő szerencse, melyben mindenki részesülhet, ki a parkba sétálni megy. Hát aztán mi fog most történni ?

— Ép ez a kérdés, melyet elébed akar! am terjeszteni. Most már a te tanácsodra bízom sorsomat.

— Dobd magadat lova lábai elé, s ha azok patái szétzúzzák szivedet, utolsó sóhajoddal mondd meg neki, mily forrón szereted öt, — mondá Ede még mindig gúnyolódva, mialatt hanyagon játszott pipájával s mint a hogy a színész szerepe elmondása utál! a színfal mögé vonul, támlás székbe vetette magát, cseppet sem törődve az egész komédiával.

— De Ede, komolyan kérlek, mondd: mit tegyek ? Te jószivü s aztán eszes, tapasztalt ember vagy, ki ha akarsz, komoly tanácsot is tudsz nekem adni.

A hízelgő szavak gyújtó hatással voltak barátomra. Nehány másodperczig gondolkozott, azután mondá.

— Meg van. írni fogsz neki.

— írni fogok ?

— Igen.

— Hisz nem ismer engem s ezt a merész tolakodást soha sem bocsátaná meg.

— Mindegy; Írnod kell, akár fog neki tetszeni, akár nem. De az ördögbe! Mért nem hagysz engem békén, ha nem akarod tanácsomat követni.

— Tehát irok, — válaszoltam megnyugtatói ag.

— Jól van, — hangzott Ede bátorító helyeslése ; — vázold előtte, a nélkül, hogy megneveznéd magadat, állásodat, jellemednek, viszonyaidnak, s kilátásaidnak megközelítő képét, értésére adván azt is, hogy semmi további lépéseket nem tehetsz, mig formaszerüleg neki be nem mutatta- tol; de ezért nem mondasz le a közeledésről, sőt felkéred, hogy bizonyos napok valamelyikén az operaszínházban jelenjék meg, de ne feledd figyelmét felhívni arra, hogy ismertető jelül egy fehér kaméliát fogsz kabátod gomblyukában viselni. Ez az én kigondolt hadi tervem, mit ha keresztül nem viszesz, akkor a világ leggyarlóbb embere vagy.

Bár merész volt a terv, mégis megköszöntem s megígértem, hogy a dolgot komolyan megfontolom, azután haza mentem Legtöbb aggodalmam az volt még, hátha miss Vane szivét már másnak ajándékozta volna s talán már el is volna jegyezve valakinek: akkor én egészen nevetségessé fognék válni. Oh, de amint a fényképre tekintettem, megint csak neki bátorodtam, s szerelmem megújult erővel tért vissza, a személyes találkozás reménye pedig egész elragadtatásba hozott.

Mielőtt azonban magamat levélben s személyesen bemutatlam volna imádottamnak, látni akartam még őt néhányszor a parkban. Ah, de micsoda fájdalmas meglepetésben részesültem! Nem apja kíséretében s kocsin láttam újra, hanem egy fiatal gavallér oldala mellett lovagolva, kivel bizalmasan beszélgetett.

Családunkba régóta uralkodó elv volt az, hogy a feltett határozatot végre kell hajtani, bármi nehézségekbe ütközzék is a kivitel. Bosszús meglepetésem s eshető veszteségem feletti aggodalmam eszembe juttatta e családi tulajdonságot. A miért is haza siettem, megírtam a levelet azon módon, amint Ede barátom elébem adta, de hozzá tettem még azt is, hogy feltétlenül bízva a miss nemes lelkében és titoktartásában, mit sem félek attól, hogy őszinteségemért talán kigunyoltatással s meg- vettetéssel fogok lakolni.

Az általam kitűzött napon gomblyukamba tűztem a fehér kaméliát s elmentem a Covent- Garden színházba, hol egy első emeleti páholyt váltottam magamnak. Kedvetlen érzéssel vettem észr -, hogy csaknem egyedül vagyok az egész emeleti soron, kitéve a jelenlevők kiváncsi tekintetének. Arczomat a látcső üvege alá rejtve, ha- sonlólag vizsgáltam én is a publikumot s kivált az újonnan belépőket. Elkezdődött a nyitány, a függöny fölemelkedett s jött változás változás után, a nélkül, hogy én a darabra figyeltem Volna; nem bilincselt le a zene, sem az ének, nem még a legmegkapóbb jelenetek sem, melyek azelőtt teljes figyelmemet vonták magokra, úgy hogy valami barbárnak tarthattak volna azok, kik jobban rám figyeltek.

A színművészet iránt tanúsított figyelmetlenségemért némi szemrehányást is tettem magamnak s mégis daczoltam természetemmel ; fürkészőleg tekintettem körül a közönségen, kivált a hölgyek szép koszorúján révedezett szemem, tetszéssel, de mégis közönynyel szemlélve némely megragadó jelenséget, egy-egy kecses fürtös fejecskét, vagy némely sugárzó szempárt, irigyelve a fiatal urakat, kik szalon öltözeteikben az elegáns hölgyeknek finomul udvaroltak. De a kit vártam, azt nem tudtam feltalálni. Talán elvonult, — gondolám, hogy felhívásomat kerülje, vagy elmaradását kíméletes alakban kigondolt elutasításnak tekintsem ? Komolyan haragudva Edére és tanácsára, elhagytam a színházat, de hazatértemkor némi kárpótlást találtam, mert a fényképész távollétem alatt elküldte nekem a megrendelt képet.

Másnap nem mentem ki a parkba, de az operaházban ismét ott voltam. Ezúttal is hiába. A harmadik napon a parkba támolyogtam, újra mellettem kocsizott el, de nem vett észre s este ismét hiába várakoztam az operában. Nem kételkedtem abban, hogy kérésemet elutasította. Siettem Edéhez, de vigasz helyett nála is gúnyra és kinevetésre találtam Még arczképe sem akart most már kielégítést nyújtani.

Negyednapra egy távoli rokonom, ki Kanadából nemrég tért vissza nejével s a fővárosban telepedett le, ebédre hitt. E meghívást örömmel vettem, de egyszersmind aggódtam, hogy majd késő estig visszatartanak s az operát elmulasztom.

— 6 —

De igen kellemesen voltam meglepetve, midőn a házinö, Laurence asszony eme szavakkal fogadott:

— Férjemet előre ki kell ön előtt mentenem, Harcourt ur, hogynem szentelheti önnek az egész estét; bizonyos elodázhatlan ügy kényszeríti öt arra, hogy ebéd után elhagyjon bennünket. Minthogy pedig nem igen hízeleghetek magamnak azzal, hogy önt egyedül mulattatni tudnám, egy páholyt béreltem ki a Covent-Garden színházban s felkérem önt, hogy kisérjen el oda.

— Oh, — feleltem, örömömet nem tudva eltitkolni, — hisz az ön társaságában már itt is kellemes estét tölthetnék el; azonban ajánlata parancs előttem.

— Jól van, de meg kell önnek vallanom, hogy nem minden önzés nélkül járok el; férjemnek ugyanis nem sok érzéke van a zene iránt, s igy azon kellett igyekeznem, hogy más kíséretet fogadjak el, mint az övé. Egyébiránt ol t sem leszünk egyedül, amennyiben egy fiatal leányt is társul hittam.

— Valóban ? — kérdém mintegy szórakozottan.

— Csinos, kedves gyermek kinek társasága önre kellemes hatással lesz.

Most belépett Laurence barátom, s csakhamar jelentették a tálalást.

Az asztali társalgásnak csak fél figyelmet szenteltem,mert lelkem már a színházban tévede- zett, hol a kedves rokon s fiatal társnője körében élvezetes időtöltést reméltem, s még ama másik ismeretség is, folytonos izgalomban tartott.

Időteltével már éppen indulni akartunk, midőn ijedten gondoltam fehér kaméliámra melyet otthon hagytam. A nélkül nem akartam megjelenni, mert alkalmilag uj kísérletet akartam tenni, kértem azért rokonomat, Verát, hogy útját lakásom felé vegye, mert színházi látcsövemet magamhoz szeretném venni, melyhez szokva vagyok. Úgy is lett, de a kaméliát tüokban gomblyukamba dugtam s felső kabátommal elfedtem.

A színház tornáczába hajtattunk, s beléptünk az előcsarnokba, midőn Vera hirtelen mozdulattal igy szóllott hozzám:

— Nézze csak, az ezredes és leánya Edit megelőztek bennünket. Különben ö csak elkísérte leányát és sietni fog a klubba, hova férjem is távozott.

— Ezredes és Edit? — mondám clbámulva s valami homályos sejtelem töltötte el agyamat.

Már közel voltunk a páholyhoz s az ajtónál megkérdeztem Verát:-— Ki az az ezredes, kiről ön beszél?

•— Vane ezredes, — lön a felelet — ki férjemmel sokáig állomásozott Quebec-ben s Edit egyetlen leánya; a Worcester- negyedben laknak.

Lábaim majd legyökereztek s Vera bizonyosan észrevehette, hogy karom reszket az ö karján. Tehát Editnek hívják ideálomat; mily zengzetesen hangzik füleimbe s pár perez múlva már közelében lehetek, ki után oly sokáig hiába fáradoztam. Szivem erősen vert, kivált akkor, midőn eszembe jutott levelem s a kamélia. Szégyeltem ezért magamat s gyorsan kikaptam gomblyukamból, zsebembe rejtettem, miután különben is kedvezőbb alkalom nvilt bemulattásomra. Beléptünk a páholyba; a kölcsönös szokásos bemutatás után eltávozott az ezredes s én a két hölgygyei maradtam. Ezeknek sok közlendőjük volt egymással, úgy, hogy nekem elég időm volt magamat rendbeszedni s hátsó ülésemből Editet csendesen, észrevétlenül szemlélni. Képmása most már csak úgy rémlett előttem, mint valami árny, miután szép arczát láthattam, ajkainak mosolyát s vakító fehér gyöngyfogiit szemléltem.

Boldog szemlölédésemben ^majdnem kedvetlenül vettem Vera szavait, ki hozzám fordult s igy szólott mosolyogva:

— Édes Harcourt ur, önnek élesebb szemei vannak, mint nekem és Editnek; legyen szives azért körülnézni, vájjon nem fedez-e fel egy fiatal urat, gomblyukában fehér kaméliával ?

Örültem, hogy a végzetes virágot már előbb elrejtettem s zavaromat látcsövemmel csakhamar eltakarva, engedelmeskedtem a felhívásnak.

— Igen uram, szólott miss Vane is ártatlan tréfával — nem tudná ön a kedves szerelmes pásztort felfedezni ?

— Szabad kérdeznem kíváncsisága alapját ? — kérdém kedvetlenül, — talán valami titkos kihívás forog kérdésben ?

— Körülbelül eltalálta ön, Harcourt ur; bizonyos ismeretlen imádóval hízeleghetek magamnak, ki engem névtelen levélben felhívott, hogy e hét egyik estéjén jelenjek meg a színházban. Én nem tudtam arra határozni magamat, míg ma