Képmás, 2005
4. szám
S3 hegyek következtek a sorban, 1991-ben a Tien-Sanban feljutott a 7439 méter magas Pobedára, 1994-ben pedig többek között a 7495 méteres Kommunizmus-csúcsra. Miután megmászta a volt Szovjetunió összes, szám szerint hét darab hétezer méternél magasabb hegyét, megkapta az ezért járó Hópárduc címet, ami igencsak magas elismerés a hegymászók között. Zsoltot ekkor már erősen foglalkoztatta a Csomolungma megmászásának gondolata. Oszlopos tagja volt az 1996-os első magyar Mount Everest expedíciónak, és legendás állóképességének köszönhetően rá hárult a magashegyi táborok kiépítésének feladata. Kétszer is támadta a csúcsot, de eredménytelenül, ráadásul osztrák társát is elveszítette a második kísérlet alatt: Reinhard Wlasich-csal magashegyi betegség végzett a 8300 méteren levő csúcstámadó táborban. Hat év múlva, 2002-ben szerveződött újabb magyar Everest-expedíció, és akkor a hegy megadta magát. A második csúcstámadás sikerrel járt, így Erőss Zsolt első magyarként a világ tetejére léphetett.- Van aki sokat kockáztat, van aki keveset, a mérték megítélése azonban nagyon szubjektív - mondta egyszer Hópárduc. - Mindenki azt hiszi magáról, hogy az arany középúton halad, de ez majdnem lehetetlen, hiszen maga az élet is rejt magában bizonyos fokú kockázatot, és az emberek fizikai, szellemi tűrőképessége eltérő. Túránk elején úgy pakoljuk össze a felszerelésünket, hogy az alkalmas legyen a különböző veszélyhelyzetek következményeinek a kivédésére, de emellett nem árt tartani egy kis külön meglepetéstől sem. A szubjektív kockázati tényezők azok, amelyek rajtunk múlnak, az objektív tényezők a környezet várt vagy váratlan veszélyeit tartalmazzák. A szubjektív és az objektív tényezők gyakran összejátszanak ellenünk, például jó időben felhajtjuk magunkat jó magasra, ott meg bejön minden, ami nem kéne, hegyibetegség, köd, vihar eltévedés. Jobb lesz menekülni lefelé, mert ez az állapot csak romolhat! Ekkor kell nagyon figyelnünk a külön meglepetésekre: most derül ki, hogy egy lavinacsatornában, függőgleccser alatt tartózkodunk, a le vivő út tele van rejtett és tátott szájú gleccserhasadékokkal, letörésekkel. Nem kell extrémkedő profinak lenni, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk, és akkor kinek van több esélye? Valószínűleg annak, aki előre számol az extrémebb kockázati tényezőkkel, és szinte rutinszerűen oldja meg azokat, tehát a többet kockáztatni tudó, képzett és tapasztalt hegymászónak az „amatőrökkel” szemben. A fanatikus hegymászónak, aki ahelyett, hogy körben felkutyagolna a hegyre, direktben mászik, keresve a veszélyeket, fanatikus optimistának is kell lennie.
