Képmás, 2005

3. szám

kíváncsiság, ahol van is valami érdekes a mélyben, elsősorban tengerpartokon, családi nyaralások idején. Mikor ez a kíváncsiság eléri az ingerküszöböt, az ember besétál az első sarki vízibazáros- boz, és vesz szemüveget, pipát, meg uszonyt, aztán magával rántja a családot is a vizbe, és felváltva, majd újabb eszközök beszerzése után közösen nézik a homokos fenéken skerázó tarisznyarákokat, a strandra merészkedő halakat, és a kocsonyázva lebegő medúzákat, és élvezik azt a páratlan nyugalmat, amit csak a viz alatti világ adhat. Majd látókörüket kitágítva szemügyre veszik a sziklás részeken tenyésző számtalan kagylót, bátortalan és bátor halat, valamint a strandolok által elhagyott tornacipőket, fényképezőgépeket és mobiltelefonokat. Egyedül a bálnát és a tintahalat nem nézik - a bálnát azért, mert nem fér be a kis öbölbe, a tintahalat meg nem látják, mert ha észrevesz egy

búvárt, azonnal eltűnik a tintafelhőben. Ezért van az, hogy a tintahalat a legjobban este lehet tanulmányozni egy hangulatos partmenti kisvendéglő teraszán, jól átsütve, petrezselymes krumplival és egy üveg kellemes borral körítve. Szerencsés esetben rájövünk, hogy a tintahal nemcsak szép, de finom állat is, bár megjegyzem, hogy egy jó zöldséges körettel az a gonosz cápa, kinek szája mindig tátva, s villogtatja fogsorát, szóval a cápa se utolsó falat.

Na, megint elkalandoztam! Ott tartottunk, hogy Ferit egyre mélyebbre vinné a kíváncsisága, de ebben megakadályozza az Arany által fentebb megénekelt jelenség, aminek folyományaként folyton fel kell jönni a felszínre egy nagyot szippantani. A problémát egykettőre megoldja a sors: kollégánk összetalálkozik egy miskolci kereskedővel, Orosz Tamással, aki korábban Egyiptomban búvár- jogositványt szerzett, és a Vörös-tengercsöntőknél beszerezhető alapholmikat, tehát a szemüveget, a pipát és az uszonyt (vagy ahogy felénk nagyon helyesen hívják: békatalpat) a szakzsargonban ABC-felszerelésnek nevezik. Persze, ezekből is lehet nagyon profikat kapni, annál is inkább, mert minden könnyűbúvár-felszerelés fundamentumát képezik. De nézzük a többi cuccot, D-től Z-ig! A rendes búvár, aki nem szeretne kifagyni a vizből, először is egy neoprén ruhát húz magára, ami meglepően jól elszigeteli a hidegtől. Nevezhetnénk ezt a többnyire fekete holmit kezeslábasnak is, de nem nevezhetjük mégse, mert pont keze, meg lába nincs neki, a búvár a lábát egy neoprén cipőbe dugja, a kezét meg nem dugja sehova, mert úgy nehezebb lenne úszni. A ruhára mindenekelőtt felcsatolják a kést. Nem azért viselik, mert nagyon jól néz ki (pedig nagyon jól néz ki, férfiember késsel, az évezredek óta egy menő

ben látottaktól örökre a mélység szerelmese lett. Együtt járnak úszni, és lassú víz partot mos: Tamás meggyőzi Ferit, hogy menjen ő is tanfolyamra. A miskolci Neptun Búvárklub rendszeresen szervez oktatást, így Feri rövidesen a mélyvízben találja magát, csak most már egy jó nagy palack is van a hátán. Most egy kevésbé szines és szellemes rész következik, mert ügyelnünk kell a szakmaiságra is! Feri segítségével felsoroljuk, mi mindent vesz és aggat és kötöz magára egy rendesen felszerelt búvár, és miért. Először is: a kikötői bazárokban és balatoni műanyag-fröcsalapfjgura), hanem mert a kés a viz alatt sokféle célra felhasználható, mindenek előtt önmentésre, vagy a társ mentésére. Amikor Feri és Tamás először együtt merültek, rögtön szükség is volt rá, mert Tamás hátába beleakadt egy horog, amit a damilról le kellett vágni, különben a lelkes horgász kifogta volna a Mályi-tóból a lelkes búvárt, akit talán még a tévében is bemutattak volna, mint kapitális zsákmányt. Szerencsére az még egy búvárnak se jutott eszébe, hogy a késével a tenger fenekére léket vágjon, pedig mekkora hecc lenne, ha eltűnne az a rengeteg víz...